A vizes vb félszázada – N. Pál József publicisztikája

Azt, mennyire hozta lázba a magyarok sportra figyelő hányadát, hogy az első, rövidítve „vizesnek” nevezett világbajnokságot 1973. augusztus 31. és szeptember 9. között Belgrádban – a szomszédunkban – rendezték ötven évvel ezelőtt, nem tudom fölidézni, de hogy én reménykedő szívvel vártam reá úgy két esztendeje (akkor hallottam a hírt?), abban biztos vagyok. Ma a világ negyedik legjelentősebb sporteseményének számít a rendezvény, s bár ilyen rangsoron senki sem meditált akkoriban, nem értettem – birkózó-, súlyemelő-, kajak-kenu, vívó- stb. vb régóta volt már –, miért vártak ily sokáig az egésszel. (Az atlétika világtalálkozóját – ez volt a másik hiányérzetem – még tíz évig kellett nélkülöznöm.)

Én nem a sportág népszerűségének emelkedését vártam az alkalomtól persze, „elvárásom” az előző évben olimpiai bronzérmessé lett Hargitay András – hangsúlyozottan! – világcsúccsal elérendő aranya volt, meg a pólócsapat első helye tán, s hogy egy sporthistóriai fordulat fontos állomásának lettem tanúja, később ismertem föl csupán.

Ma úgy látom, hogy az a vb nemcsak a sorban első esemény, hanem ennek az alapsportágnak a müncheni olimpiával ('72) kezdődő és a következő években kibomló »szintlépése« volt a nagyvilág szeme láttára immár. Lehet, az időeredmények nem minden számban lódultak meg még lényegesen (bár Münchenben huszonkettő, itt meg tizenhárom világcsúcs született), de bizony egyértelmű tendenciát látok utólag, ami a sport szervezeti, mediális (a tévé terjedése) és orvosi – végül is: üzleti – átrendeződése jelének bizonyult, akkor még csendesebben, később látványosan.

Mire gondolok? München nagy hősei, a hét aranyat nyerő Mark Spitz és a hármat (és öt érmet) gyűjtő ausztrál Shane Gould ahogy a tetőre értek, úgy vissza is vonultak huszonkét, illetve alig tizenhat (!) évesen, ám csoportosan tűntek föl az új trónkövetelők, s a folyamatnak a kicsi műhelybe szorultan megújult magyar úszás is a része lett.

Ha valaki a '68-as olimpián és az 1972–73-ban született időeredményeket összeveti, láthatja a fejlődést, bármely számban szinte. Máig él bennem, ahogy Vitár Róbert tán a híradó végén bejelenti, hogy egy ausztrál siheder, Stephen Holland az 1500 gyors világcsúcsán tizenöt másodpercet javított. Hetek múltán láttuk a tizenöt éves srácot a vb-n, ahogy – újabb hat másodpercet lefaragva rekordjából – mint az automata gyártotta az 1:02-es százakat (tudom, Katie Ledecky gyorsabb ma már, de akkor ez szenzációnak számított), úgyannyira, hogy 1500-nál sem hagyta abba, úszott tovább, s hogy álljon meg végre, 1615-nél eresztették rá a kötelet. S csodáltam az első négy percen belüli 400 gyorsot is (Rick DeMont: 3:58.18).

Meg a nőket persze (a férfiaknál hat, a nőknél hét világcsúcs született). Az alig tizenöt éves NDK-s Kornelia Endert 100 gyorson például, aki a már jó tíz éve bűvös határnak számító egy percnél két és fél másodperccel (úgy négy-öt méterrel) lett gyorsabb (57.54), s 1:02.53-mal győzött 100 pillangón is. Figyelem: Gyarmati Andrea, müncheni reménységünk – harmadik lett bánatunkra – a csúcsot egy évvel korábban (egy napig) 1:03.80-nal tartotta még. Máig úgy gondolom: Gyarmati, aki egy interjú szerint a 100 pillangó világcsúcsát és montreali aranyát tudta a nagy célnak ('73 tavaszán?), e vb során jött rá végleg, hogy az „új körülmények” közt nincs értelmes esély a folytatásra. Nem is indult kedves számában, s szerzett egy bronzot 200 háton, de az úszást lényegében abbahagyta tizenkilenc évesen. Csak mondom: Ender Montrealban a 100 gyorsot (a '73-as 57.54-hez mérve) 55.65-tel, a pillangót (az 1:02.53-hoz képest) 1:00.13-mal nyerte meg! Ez volt az az olimpia, amelyen tizenhárom férfiszámból tizenkettőben – egy kivétellel amerikai –, ugyanannyi nőiből meg kilencben – két kivétellel NDK-s – világcsúcs született, a négyszeres bajnok szőkeség meg be is fejezte tizennyolc évesen, hogy a rekordokat sorra gyártó, évente cserélődő, keletnémet „hölgyek” kövessék őt.

Mindez nem töltött el gyanakvással engem, '73-ban főleg nem még, a magyar versenyzők jó szereplésére vártam bizalommal, a két legjobb Széchy-tanítványéra (Hargitay, Verrasztó Zoltán) elsősorban. Mert fordulók voltak ezek az esztendők a magyar úszásban is, s a látványos ugrás – Gyarmati 1968–72 közti, reményekkel teljes, de a nagy célig nem érő tündöklése mellett – egy „kívülről”, versenyzői és szakmai múlt nélkül érkező, gyanakodva szemlélt ember nevéhez kötődött. A tizenhárom évesen már két ifi Eb-t nyert ('69), év múltán két felnőtt Eb-döntőt úszott, '71-ben meg hatszoros ifi Eb-győztes Hargitayért szorítottam módfelett, főleg a nekem váratlan, ezért különösen lélekemelő 400 vegyes olimpiai bronza után. Eredményén hat másodpercet javítva lett a táv világklasszisa Münchenben, tizenhat évesen ő – ma már állítom, nyerhetett volna, ha ennek esélyét edzője elhiszi, s döntő előtt a fejébe veri. Egy biztos: '73-ban már a vb – nálam – toronymagas favoritjának számított.

Emlékszem, a müncheni 4:32.70 részidői nyomán ifjúi magabiztossággal kiszámítottam, hogy az éves fejlődést figyelembe véve 4:29 körül lesz a győztes idő, alapos világcsúcs tehát (a rekordot az amerikai Gary Hall tartotta 4:30.80-nal '72 nyara óta, de a számára kudarcos olimpia után e távon nem úszott már). Jött a döntő, fölényes diadallal, ahogy vártam, de apró csalódással is. Amikor úszónk 300-nál 3:29.32-vel fordult elsőként a gyorsra, oly biztos voltam – perc körüli utolsó százzal – a rekordban, mint a parancsolat, erre lustán tempózott, s csak a végső huszonötöt meghúzva lett kétméteres előnyéből pillanatok alatt ötméteres. 1:01.79 lett a gyors perc helyett (az olimpián 1:00.70), s 4:31.11 a vége, 31 századdal a világcsúcs mögött. (Később úgy mesélte, mivel ő volt legjobb gyorson, tudta 300-nál, hogy megvan az arany, föl akarta engedni a két amerikait, de nem jöttek, így a végén belevágott. Meg hogy Széchy szemrehányón fogadta: Úszhattál volna világrekordot is!)

Igen, ez volt Széchy, a folyvást jobbra törő lélek. A rekord meglett esztendő múltán a bécsi Eb-n (4:28.89), ráadásként a 200 pillangó aranya és a 200 vegyes bronza is. Mindez bennem a remélt végkifejlet (az olimpiai arany) állomása volt akkor csupán, ám az első nagy lépés emlékét a montreali negyedik hely sem fakíthatta meg. Hargitay volt – és marad örökre – a magyar úszás első világbajnoka, ami a sportág honi, „modernebb kori” megújulását, s azóta is tartó, hol részleges, hol teljesebb világszínvonalának a startját jelenti, fél évszázada már.

Annak az első vb-nek ez volt a históriai lényege nekünk. Az úszás hazai fele az '56-os trauma után apályos korszakba került ugyanis. 1956–70 közt Eb-aranyunk egy akadt csupán (Katona József, 1962, 1500 gyors), néhány érem, Turóczy Judit százas Európa-csúcsai még, olimpiákon pont is alig. Gyarmati '68-as föltűnése (két egyéni olimpiai döntő tizennégy évesen!) és két '70-es Eb-aranya adott reményt előbb, de az áttörést – mert az NDK-sokkal ő sem bírhatott – mégis a Széchy-iskola „térfoglalása” hozta el. Hargitay ennek első „ásza” volt, s Verrasztó rögtön a másik, aki ezüstérmes lett 200 háton e vb-n az 1967–74 közt ebben az úszásnemben verhetetlen Roland Matthes mögött, de John Nabert előzve meg, aki viszont Montrealban két világcsúccsal – 200-on két percen belüli idővel – gázolt le mindenkit.

E két, nálam másfél évvel idősebb ifjú a világszínvonal valóságát jelentette nekem '73 és '76 között, s ott volt Sós Csaba, Rudolf Róbert, Wladár Zoltán s a Gyuláról indult Nagy Sándor is még (olimpiai döntőket úsztak Sós kivételével mindannyian). Egy iskola, amely a magyar úszást emelte fénybe, amely nagy eredményeket hozott – a „pápa” szerepével a centrumban – 1996-ig legalább, s amelynek üdvös hatása ma is él, ha nem mindenki emlékszik rá, akkor is.

A szombaton ötven esztendeje vízilabda-válogatottunk győzelmével (számomra – mert a '64-es tokiói aranyra nem emlékezhettem! – ez is „első” diadal, nemkülönben egy óriási menetelés kezdete lett, s Csapó Gábor nevét is egy életre megjegyeztem) befejeződő első vizes vb a magyar és a nemzetközi sporttörténet meghatározó eseménye volt. Egy históriai fordulópont tanúsítványa, ahol az „új kor” áttörni látszott egyértelműen, de a „régi világ” ideája is – ami szerint kell, hogy legyen valami emberarcú aránya az egésznek – tartotta még magát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!