Lebegtetés – Bobory Balázs publicisztikája

Milák Kristóf felzárkózott a magyar labdarúgó-válogatott mellé, senki más nem tud jelenleg annyi érzelmet kiváltani a szurkolókból, mint futballistáink mellett olimpiai bajnok úszónk.

Ám amíg aranylábú fiainknál a sikerekről szólnak mostanában a hírek, Milák helyzete megosztja sportszerető honfitársainkat. Sokan vannak olyanok, akik azt mondják, békén kellene hagyni az el-eltűnő klasszist, és engedni neki, hogy akkor csobbanjon, tempózzon, amikor szeretne, mások viszont elvárnák, hogy álljon végre csatasorba, pontosabban rajtkőre, és a párizsi olimpiáig mindennap órákon keresztül azt számolja, hány csempéből rakták ki a Duna Aréna medencéjének alját.

„Hol az igazság, hol az érvelés, hol az álmodás, hol az ébredés?” – merengett el már Kovács Ákos jó harminc évvel ezelőtt, még „bonanzás” időszakában a Nincsen magyarázat című számában. A kérdés Milák esetében is aktuális, csak az érintett és talán legszűkebb környezete tudja, mi jár a fejében, mit szeretne még ettől a sportágtól, szeretne-e duplázni jövő nyáron az ötkarikás játékokon, vagy vizet innentől már tényleg csak műanyag flakonban vagy a Balatonon látna, és elege volt a sok hajnali kelésből, robotolásból, monoton faltól falig tempózásból, a klór ízéből, az öltözők párás levegőjéből.

Egy biztos: Milák Kristóf örökre olimpiai, világ- és Európa-bajnok, elvehetetlen tőle a dicsőség és az a képesség, tehetség, ahogy a mezőny előtt járt, és szinte játszadozott a többi versenyzővel, kivívva ezzel minden magyar és a legtöbb külföldi, úszásért rajongó tiszteletét. Ettől függetlenül az is tény, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan, az én szemszögemből nézve Milák lebegtet, meghagyja a hitet, hogy majd visszatér és beleáll a munkába, aztán Párizsban majd jól agyonver megint mindenkit, azt viszont ne mondja meg neki senki – legyen az elnök, kapitány vagy edző –, hogy mikor kezdje el a felkészülést, és milyen módon érje el a célját.

A 200 méteres pillangóúszás világcsúcstartóján egyre nagyobb a nyomás – több szempontból is. Kezdjük azzal, hogy a Magyar Úszószövetség elnöke, Wladár Sándor a múlt hétvégi budapesti világkupa alatt kendőzetlen őszinteséggel beszélt Milák helyzetéről. Ha valakinek, neki releváns a véleménye, és nemcsak azért, mert jelenleg ő a sportág első embere az országban, hanem mert úszóként, olimpiai bajnokként, istenadta tehetségként pontosan átélte azt, amit most Milák. Ő két évvel fiatalabban, 21 évesen fejezte be karrierjét, óriási törés volt neki, hogy 1984-ben Magyarország bojkottálta a Los Angeles-i olimpiát, és inkább az állatorvosi pálya, a civil élet felé fordult – azért 1987-ig még vízilabdázott egy keveset az Újpesti Dózsában. Wladár és Milák esete között nyilván motivációs különbségek vannak, más okok miatt maradtak, maradnak távol az uszodától, s a helyzet eltérő olyan szempontból is, hogy Wladár egyértelműen jelezte, kiszáll, Milák konkrét terveiről viszont hónapok óta semmit sem lehet tudni, csak az látszik, hogy mindazok, akik korábban segítették, dolgoztak vele, érte, lassan mind megorrolnak rá.

Wladár Sándornak volt egy nagyon félresikerült mondata a közszolgálati médiának adott nyilatkozatában, miszerint Milák Kristóf tartozik a magyar embereknek, és tisztelje meg önmagát azzal, hogy elvégzi a munkát, hiszen olyan talentum van benne, amely nagyon kevés sportolónak adatott meg, talán csak Egerszegi Krisztinának. Az elnöknek ebben nem tudok igazat adni, Milák nem ezzel tartozik a szurkolóknak, rengeteg dicsőséget szerzett már az országnak, a nemzetnek, hősként vonulhatna vissza ebben a szent pillanatban is. Nem ő lenne az első sportoló, aki karrierje csúcsán sokall be, aki motivációhiánnyal, munkaundorral, netalán kiégéssel, depresszióval küzd. Ilyen esetekben nincs más út, el kell köszönni, meghajolni a nagyérdemű előtt sűrű vastaps közepette, néhány könnycsepp kíséretében.

Milák Kristóf szerintem annyival tartozik a magyar szurkolóknak, hogy elmondja őszintén, akar-e még úszni, és ha igen, milyen szinten, milyen célokkal. A drukkerek egyetlen egyértelmű aranyesélyest látnak jelenleg a magyar sportban, ez pedig ő 200 pillangón, ennek megfelelően tényleg van rajta nyomás, ezzel együtt felelősség is. Hangsúlyozom, én nem azt várom, hogy akarata ellenére cibálják le mindennap kétszer az uszodába, és dobják a vízbe, hogy rója a kilométereket, hanem hogy kimondja végre, akar-e olyan szinten edzeni, sportolni, amelyben benne van az újabb nagy siker, vagy inkább már csak annyit dolgozna, amennyi jólesik, esetleg egyáltalán nem szeretne már egy métert sem megtenni másokkal versengve.

Sajnos nem tudok nem gondolni arra, hogy Milák Kristóf jelenleg közelebb áll ahhoz a döntéshez, hogy befejezi az élsportot, azonban anyagi megfontolások, élő szerződések, támogatói megállapodások miatt ezt nem teheti, vagy ha igen, nyilván jelentős bevételkiesést szenvedne el. Ne legyünk álszentek, Milák profi sportoló, az úszásból él, azért kapja a központi, egyesületi és szponzori támogatást, mert edz, dolgozik, készül és elindul a versenyeken. Nos, jelenleg nem ezt csinálja, és valószínűleg egyszer elfogy azok türelme is, akik nem kevés pénzt fordítanak az előmenetelére. A feszültség ettől a szereplőkben tovább nő, és félő, hogy még csúnyább vitáknak, nyilatkozatoknak, folyamatoknak nézünk elébe, ha nem tisztázódik a helyzet.

Lassan elfogy a türelem, nem lehet az uszoda ajtaját épp annyira nyitva hagyni, hogy az egyik láb még beférjen, de más nem. A konfliktusból lényegében senki sem jöhet ki jól, mindenképpen arcvesztéssel jár a szövetség és a sportoló szempontjából is, és persze kellemetlenül érinti a szurkolókat, akik csak kapkodják a fejüket, és ki higgadtan, ki epét okádva nyilvánít véleményt a közösségi oldalakon pró és kontra.

Ahogy Milák edzője, Virth Balázs mondja: a huszonnegyedik órában vagyunk. És nemcsak azért, mert vészesen fogy az idő, hogy megfelelően felkészüljön az olimpiára, hanem mert az egész magyar úszósportra kihatással van az ügy, elég csak a munkamániás Hosszú Katinka hétfői nyilatkozatát elolvasni, amelyben Wladár Sándor gondolatait felháborítónak és primitívnek bélyegezte. Lassan az eredményekben dúsgazdag sportág múltjához méltatlan párbeszéd zajlik a különböző médiafelületeken, a kiváltó ok viszont szerintem továbbra is a lebegtetés, amellyel Milák nyitva hagyja a témát, cselekvőképtelenségre, tétlenségre ítélve a szövetséget, klubját, edzőjét, az elfojtott indulatok, a ki nem mondott szavak pedig csak gyűlnek az érintettekben, csak a vak nem látja, hogy mindenkinek kétszer át kell gondolnia, mit mond a mikrofon előtt.

Bevallom, engem körülbelül eddig érdekelt Milák Kristóf ügye, a lehető legőszintébben mondom, hogy úgy legyen a legboldogabb, ahogy szeretné. Ha ezt egyes-egyedül szeretné elérni, legyen az bármilyen tevékenység is, hajrá, szurkolok neki! Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy tényleg sokan sokat tettek érte, támogatták olyankor is, amikor más mögül kiálltak volna – egy zseni mindenképpen megérdemelt ennyit.

A zseni most nem a magyaroknak tartozik, hanem a környezetének azzal, hogy pontot tesz a kínlódás végére, és úszik rendesen, vagy abbahagyja – részemről mindkettő akceptálható döntés. Csak legyen már vége a lebegtetésnek, mert ez minden(ki)t tönkretesz.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!