Vízilabda: Petőfi leszármazottja Japánban oktat

Ott kezdődött minden még a rendszerváltás hajnalán, hogy hősünk másodállásban taxizott, hiszen nem jött rosszul a mellékes a vízilabda mellett. Munka közben turistákkal beszélgetett, no meg hallgatta az akkoriban még virágkorát élő Danubius Rádiót, amely nap mint nap néhány percen át angol nyelvű tartalmat sugárzott. Kapóra jött ez a két összetevő egy olyan embernek, aki jó barátja javaslatára Kanadába igyekezett, mert legalább el tudta sajátítani a konyhanyelvet utazás előtt.

„1989-ben bajnokságot nyertem a Vasassal – emlékezett vissza Petőváry Attila, igen, a 220-szoros válogatott Petőváry Zsolt bátyja. – 1990 februárjában az elsők között kaptam kék útlevelet, így könnyebb volt Bécsbe utazni, intézni a komputerbizniszt. Abban az évben aztán ismét döntőt játszottunk, méghozzá a Fradi ellen. Meg akarták nyeretni vele az ob I-et, ami sikerült is. Én a finálé előtt jeleztem Kenéz György edzőnek, nem biztos, hogy tudok játszani, mert akkor már megvolt a jegyem Kanadába, aztán végül a szezon után egy héttel utaztam el. Toronto volt a célpont, felhőkarcolók, nyolc hengeres kocsik. Úgy gondoltuk az exmenyasszonyommal, kimegyünk körülnézni, aztán két nap után eldöntöttük, maradunk. Mondjuk egy darabig munka előtt magoltam az angol szavakat rendesen, a reggeli hírek megértése mégis sokáig problémát jelentett, ekkor fel is tettem magamnak a kérdést, hogy mi a fenét keresek itt, aztán pár év múlva már nem volt gond."

Ezzel egy óriási kalandtúra kezdődött, ami még nem biztos, hogy véget ért, azonban úgy tűnik, egy időre nyugvópontra jutott. Kanada, Új-Zéland, Ausztrália, Dél-Afrika, Japán, ismét Dél-Afrika, Kuvait, megint Kanada és jelenleg Japán – Petőváry Attila a hétköznapok első felében egy privát iskola testnevelő tanára, s mivel egy állásból még a Távol-Keleten sem mindig garantált a biztos megélhetés (főként külföldiként), ezért a nap második felében magyar termékek forgalmazásával és bemutatásával foglalkozik.

Az angol mellett a japán nyelvvel is elboldogul, a munkában mindkettőre szüksége van. Koronás költőnk, Petőfi Sándor leszármazottja japán feleségével, és japán-magyar fiával, a középiskolás Aszato Etelével (Petőfi utolsó vérrokona férfi oldalról) él Tokióban, ahol ugyan hatalmas távolságok vannak, de a tömegközlekedési eszközök szinte soha sem késnek. Maximum egy évben kétszer, de akkor kis túlzással ki is hirdetik a rendkívüli állapotot. Itthon 2007 után 2014-ben járt a fiával, aki néhány fontosabb szót már tud magyarul.

Az előző bekezdésben felsorolt országok mindegyikéről elmondható, ha oda magyar vízilabdázó érkezik és tudását akár a vízben, akár a parton igyekszik átadni, akkor felpezsdül az élet. Petőváry magyar szakedzői diplomájára alapozva az edzősködést még aktív játékosként elkezdte Kanadában, Ontario állam U18-as csapatával hamar bajnok lett és odafigyelt a tanulmányaira is, testnevelő tanári diplomát szerzett.

Aztán 1996-ban Új-Zélandra került. Az első állomás rögtön a világ és a térkép legalján található, egzotikus környezet, valamint kedves és szerény emberek jellemzik az országot. Arról nem beszélve, hogy ott ismerkedett össze japán nejével, Tomomival, igaz, ott is fejezte be az aktív játékot.

Sokat nem kellett utaznia az új-zélandi két év után, hogy szintén két esztendőt töltsön el Dél-Ausztráliában, ahol a felnőtt, az U20-as és az U18-as állami válogatott edzője volt és a South Australian Sports Institute-nál a kimagaslóan tehetséges játékosok képzését kapta feladatául, speciális felkészítő edzéseket tartott nekik. Ausztráliát letelepedésre tökéletesnek találta a szakember, a család számára is jó helynek tűnt, sőt ott is házasodott, de mivel messze van mindentől, mégsem lehetett ideális.

„2001 januárjában célba vettük a Magyarországgal azonos időzónába tartozó Dél-Afrikát, ahol a fehér népség jómódja észveszejtő volt és ahová aztán visszatértünk még két évre – mesélte Petőváry. – Amikor kilépek a repülőből egy adott országban, mindenhol megüt egy tipikus az országra jellemző »illat, szag«. Fokvárosban dolgoztam, a középiskolai bajnokságuk roppant erős, olyan a szervezettség, mint mondjuk nálunk az ob I-ben. Hat hetem volt a felkészülésre az egyik elit gimnáziumi csapattal, az iskola történetében először megnyertük a tartományi bajnokságot, míg a tartományi válogatottat fennállása során első alkalommal vezettem a nemzeti bajnokság fináléjába. Mindenki meg van veszve a győzelemért, vérre menő csaták vannak, csak hát hiányzik a profizmus, elvész a tehetségek nagy része. Miután visszatértem Japánból, a Zuluföldön található Durbanben voltam vezetőedző. Egyszer be kellett ugranom játszani a sok eltiltás miatt, mindenki szurkolt nekem, dobtam is két gólt és kiosztottam két gólpasszt.”

2003-ban Japánban, a két dél-afrikai kaland között megszületett Aszato Etele („nekünk is van egy ferdeszemű Petőfink – állt a korabeli Nemzeti Sport témával foglalkozó cikkének alcímében), Petőváry Attila ekkoriban a japán női válogatottnál és a tokiói egyetem klubcsapatánál tevékenykedett. Nem könnyű vízilabdát oktatni egy ilyen helyen, fizikálisan nem voltak túlságosan masszívak a diákok, meglátszott rajtuk, hogy fő foglalkozásuk a tanulás.

A második afrikai kör után Kuvait következett, 2009 decembere óta pedig ismét Tokióban él. Néha vendégül látja japán kollégáit is, megismerteti őket a magyaros ízekkel. Petőváry erőssége a gulyás, a kapros káposzta és a csirkehúsleves, a munkatársak néha előre leadják rendeléseiket. Már több mint hat éve nem mozdult el hosszabb időre a felkelő nap országából. A vándor megpihent, de egyre jobban foglalkoztatja a hazaköltözés többek között kiváló sportmúlttal rendelkező, ám már öregedő szülei miatt is.