„Óriási röhögések közepette kérik, hogy fáradjak be, és érdeklődnek, méltóztatnék-e edzeni”

– Milyen az élet a medence túlpartján?
– Nehéz! Még csak két hete dolgozom civilben, de máris egyértelmű: sportolóként könnyű életem volt. Furcsa érzés megélni azt az óriási kontrasztot, hogy amíg klasszis vízilabdázóként magas szintre jutva, válogatott szinten hagytam abba a sportolást, civil munkaerőként mindent a nulláról kezdtem olyan közegben, amelyben a hasonló korú embereknek már évtizedes tapasztalatuk van.

– Pontosan mi a munkája?
– A BVSC-Zuglóval kötött szerződésemben uszodai menedzser szerepel, a munkaköröm folyamatosan telik meg tartalommal. Egyelőre aktív megfigyelőként igyekszem minél többet megtanulni a létesítményműködtetésről, és az iskolapadban is továbbképzem magam, sportmenedzseri tanulmányaimat mesterszakon folytatom a Testnevelési Egyetemen.

– Van, amit máris másként lát, mint vízilabdázóként?
– Amikor vízilabdázóként leveszi a köntöst és vízbe ugrik az ember, bele sem gondol, milyen összetett folyamat eredménye az, hogy kellemes hőfokú, kifogástalan tisztaságú és a szükséges engedélyekkel rendelkező medencében edzhet, amely egy jó csapat összehangolt munkájának köszönhető. Nagyon érdekes látni ezt a másik oldalról.

– Mi hiányzik legjobban a profi sportolói létből?
– A délutáni alvásokért ölni tudnék…

– Mit szólnak a társai, amikor civil ruhában végiglejt a parton, miközben ők edzenek?
– Elképzelheti… Óriási röhögések közepette kérik, hogy fáradjak be, és érdeklődnek, méltóztatnék-e edzeni, majd sorra fogalmazzák meg az igényeket. Én pedig folyamatosan figyelmeztetem őket a rend betartására. Szóval megy az ugratás rendesen.

– Azért időnként – szó szerint – beugrik még hozzájuk?
– Miután a vállam egyre nehezebben bírta a terhelést, a válogatottbeli pályafutásomat szakmailag és egészségügyileg is indokolt volt befejezni, azonban az elhatározással párhuzamosan úgy döntöttem, klubszinten idén még folytatom. Ehhez napi egy edzésre mindenképp szükség van. Hálás vagyok a BVSC-Zugló vezetőinek, hogy nem engedték el a kezemet, megnyugtató, hogy az első pillanattól mellettem állnak, és támogatnak a civil élet elkezdésében, ami így elég gördülékenyen megy. Jó érzés megtapasztalni, hogy a klub filozófiája, mely szerint pályafutásuk végeztével is támogatják sportolóikat, nemcsak jól hangzó frázis, hanem valóság.

– „Előző” életéből – az érmeken kívül – mit visz magával?
– Az élményt, továbbá felbecsülhetetlen baráti, emberi és szakmai kapcsolatokat. A vízilabdának köszönhetően csodálatos embereket ismertem meg, akikkel közösen élhettem meg összetartozást, örömöt és bánatot.

– Mi volt a legnagyobb áldozat érte?
– Minden másodlagos volt az életemben a vízilabdához képest. Miután a gondolataim egyfolytában a sport körül forogtak, más típusú tevékenységek hátrébb szorultak, mert nem akartam, hogy bármi is akadályozzon abban, ami a dolgom volt. Éveken át sok-sok óra és perc telt munkával, de én erre sohasem gondoltam áldozathozatalként, sosem éreztem, hogy emiatt bármiről is lemaradnék. Én a vízilabdázást szerettem, és azt akartam jól csinálni.

– Hogyhogy csak tizenhat évesen vágott bele?
– Hatévesen úszóként kezdtem, heti tíz edzésre jártam, egy idő után magántanuló is lettem a sport miatt. Kiskorom óta időeredmények és helyezések formájában rendre kaptam a pozitív visszaigazolást arról, hogy jól megy. Érdekes, de közben sosem gondoltam úgy magamra, hogy élsportoló leszek, nem láttam magam az olimpiai dobogón – csak úsztam, mert szerettem. Mire tizenhat lettem, meguntam, és nem is fejlődtem tovább. Választhattam: vagy a tanulásra fókuszálok, vagy keresek egy másik sportágat. Csak a vízilabda jöhetett szóba.

– Hogyan emlékszik az első találkozásra?
– Kétezeregy májusában hagytam abba az úszást, a nyáron megnéztem a hazai rendezésű vízilabda Európa-bajnokságot, de nem fogott el az az érzés, hogy egyszer én is ott lehetek. Aztán szeptemberben lementem a BVSC uszodájába, ahol Györe Lajos azt mondta: a víz mindenkinek nyakig ér, minden rajtam múlik. Hozzátette: jó, hogy ennyire magas vagyok, de nagyon sok munkára és időre lesz szükség, hogy elérjek egy bizonyos szintre.

– Négy év múlva világbajnok lett…
– Nem volt szokványos történet. Nagy meglepetés volt, amikor behívót kaptam a válogatottba. Azt sem tudtam, mi történik, sodródtam az eseményekkel. Amikor körbenéztem az edzésen, és olyan játékosokat láttam, mint Drávucz Rita, Pelle Anikó, Stieber Mercédesz és Valkai Ági, azt kérdeztem: mit keresek én itt? Már attól remegtem, hogy valamelyikükkel passzolnom kell. Abban reménykedtem, hogy úszóedzés legyen, mert ott nem derül ki, hogy nem vagyok jó. Mindenesetre Faragó Tamás meglátta bennem a lehetőséget, mondván, egy ilyen adottságokkal megáldott lányt menedzselni kell.

– Miként élte meg, hogy a csúcson nyitott?
– Nem volt mire elbíznom magam. Én világbajnokként is kezdő vízilabdázónak számítottam, akinek nagyon sokat kellett még tanulnia. De ekkor beigazolódott, hogy jó választás volt, és érdemes energiát fektetni bele. Ami pedig az aranyérmet illeti: úgy voltam vele, a folytatásban mennyi ilyen lesz még! Aztán tudjuk, mennyi lett.

– Három olimpiai negyedik helye közül melyik a legfájóbb?
– A legutóbbi. Egyrészt mert időben is közel van, másrészt az éremhez is Rióban voltunk a legközelebb. Sajnos annak ellenére nem sikerült, hogy jó állapotban voltam, jól ment a játék nekem és a csapatnak is, és már az sem zavart, hogy olimpián vagyunk. Nem úgy, mint az első, a 2008-as pekingi játékokon, amikor megtapasztaltam, mit jelent olimpián játszani. Sokkoló volt, már a bemutatásnál kiugrott a szívem a helyéből.

– Négy évvel későbbről mi ugrik be?
– Hogy június elsején, a felkészülés első napján vakbélműtétem volt… Összeomlottam, amikor elkezdett fájni, és belegondoltam a következményekbe. Ezután minden nap versenyfutás volt az idővel, Merész András szövetségi kapitány mondata tartotta bennem a lelket, aki azzal nyugtatott: „Taki, ne izgulj, ott leszel!” Igyekeztem a londoni olimpia kezdetére minél magasabb szintre visszakapaszkodni, de nem volt az igazi…

– Utolsó világversenye, a nyári hazai rendezésű világbajnokság megszépül majd egyszer?
– Nehéz elvonatkoztatni az eredménytől, ettől függetlenül vannak szívet melengető pillanatai. Már a nyári felkészülés is különleges volt, a vébé légkörétől, a magyar szurkolók keltette hangulattól pedig lúdbőröztünk. Ugyanakkor sok tanulsága van a versenynek, amit le kell vonni, de nekem ezen már nem kell agyalnom. A maximalizmusom a civil életbe is elkísér, most már az foglalkoztat, hogy az új munkámban hogyan lehetnék napról napra jobb.