Jöhet az arany! – Malonyai Péter publicisztikája

A tokiói olimpia vízilabdabronzai után mindkét szövetségi kapitány beszélt az építkezésről, a témában a múltra és a jövőre is kitért Bíró Attila és Märcz Tamás. Részletekkel persze nem szolgáltak, de biztos vagyok benne, hogy megvannak a terveik. Mert ne feledjük, már csak három év a párizsi játékokig, s ha csapatépítésről van szó, egy esztendő sokat számít(hat).

A pólóról, hungarikumhoz méltón, sok szó esik nálunk, a hagyományokról is, ezzel együtt valahogy kihullott az emlékezetből, hogy hatvan esztendeje, 1961-ben, tehát éppen három évvel a diadalmas tokiói olimpia előtt világbajnok volt a magyar csapat. Jó, jó a hivatalos tények szerint a Trofeo Italiát nyerte meg Moszkvában, ám abban az esztendőben nem volt Európa-bajnokság, világbajnokság főként nem (1973-ban rendezték meg az elsőt), így az első hely azt jelentette, hogy visszaültünk a trónra.

A római olimpián (1960) ugyanis – akárcsak most – szintén harmadik lett a csapat, a Trofeo Italián pedig a játékok első hat helyezettje indult. Rögzítsük az akkori sorrendet – 1. Olaszország, 2. Szovjetunió, 3. Magyarország, 4. Jugoszlávia, 5. Románia, 6. Közös német csapat, azaz: NDK – s azt, hogy Magyarország új szövetségi kapitánnyal vágott neki a Tokió felé vezető útnak, Laky Károly pedig nem mondta, de tette: fiatalítani kell.

Hat nap alatt öt meccs, ez akkoriban sem volt gyerekjáték, ráadásul a mieink a bajnoki idény kellős közepén utaztak Moszkvába. A Népsport úgy vélte, a tökéletes forma 70-80 százalékára lehet számítani a csapattól, ami elegendő lehet a sikeres szerepléshez.

Laky az első, románok elleni (4:2) meccs előtt már úgy hirdetett összeállítást, hogy a fiatalokra épített, a Melbourne-i (1956) olimpiai bajnokcsapatból csak a kapus Boros Ottó, Mayer Mihály és Kárpáti György volt ott a kezdőben, Markovits Kálmán, Kanizsa Tivadar és Gyarmati Dezső a kispadra került, kihasználva az új szabályt, amely bevezette a cserét. Jöttek a fiatalok, Felkai László (20), a gyorsúszóként is kiváló (800 és 1500 méter: Európa-csúcs) Katona József (19), Konrád I Sándor (20), Konrád II János (19), s jött volna Rusorán Péter (21) is, de eltiltása miatt éppen nem játszhatott. A kapitány ennek jegyében forgatta a csapatot, segítségére volt a másik szabálymódosítás, hogy nem két félidőből, hanem négy negyedből állt egy meccs.

Közben nagy eseménye volt Moszkvának, hogy Jurij Gagarin után German Tyitov is megjárta az űrt, ünnepelt az egész város, az uszodában a szovjetek elleni mérkőzésen pedig megjelent az akkor épp államfő Leonyid Brezsnyev és a szabadságát a Szovjetunióban töltő Kádár János, a párt első titkára. Hogy gratulált-e Brezsnyev Kádárnak, nem tudható, de lett volna mihez. Végig vezetve győztünk, a meccsben pedig volt minden, a látványos góljaink mellett még a dulakodásokból is jól jöttünk ki (4:3).

Az NDK kényelmes legyőzése (4:1) után jöttek a jugoszláv óriások (Mirko Szandics: 198 centi, 100 kiló), ám a fifika többet ért, mint az erő, így lett 3:0 után 4:2, köszönhetően a tervezett taktikának is: a „jól időzített cserék nagyban hozzájárultak a magyar csapat újabb sikeréhez, pompás győzelméhez” – Markovits, Kárpáti, Gyarmati és Kanizsa állt be a kispadról.

Az olaszok voltak az utolsók a sorban, az ötkarikás címvédő játékosai nem tündököltek, de lazán vették a tornát, elmondták, történjék bármi, 1964-ig ők az olimpiai bajnokok. Az pedig már akkor is meglepő volt, hogy Franco Lavoratori azért nem tarthatott a csapattal, mert édesapja rossz tanulmányi előmenetele miatt eltiltotta – a vízilabdától. Ráadásul nem kisiskolásként, hiszen már 20 esztendős volt.

Így aztán mindenki biztos volt benne, hogy miénk lesz legalább az egy pont, amennyi kellett a tornagyőzelemhez. Aztán a lefújás előtt nem sokkal még az olaszok vezettek 2:0-ra, köszönhetően annak is, hogy Boros „Api” még az elején a félpályáról kapott gólt Eraldo Pizzótól, amitől úgy letörtek a játékosok, hogy amilyen súlyos hibákat az elején „a fiatalok elkövettek, azt később folytatták az »öregek« is”. Az utolsó két percben lett meg az iksz, az egyenlítő gól szinte a lefújás pillanatában (2:2). Ezen a meccsen játszott a leggyengébben a csapat, a jugoszláv játékvezető sem szeretett minket, ehhez jött az olaszok feltámadása, de a lényeg, meglett a pont és a tornagyőzelem.

Nagy siker volt, Laky kapitány kiemelte, hogy a fiúk minden labdáért megküzdöttek, miközben nem segítette a pihenést, hogy az első három estén három helyen hajtották álomra a fejüket, csak harmadszorra sikerült ugyanis megfelelő, a torna nívójához méltó szállodát találni.

Meg a csapat színvonalához, hiszen a Trofeo Italia után egyértelműen dicsérték a magyar válogatottat. Hihetünk az akkor a jugoszláv pólósokat gardírozó, későbbi FINA-elnök (1980–1984) Ante Lambasának, aki kiemelte, hogy a magyarok – észjátékosok. Mindig tudják, mit miért kell csinálni a vízben, s emellett nem csupán az ellenfelekhez képesek alkalmazkodni, hanem a bíráskodáshoz is.

Ez utóbbi akkoriban is nagyon fontos volt, Moszkvában például azzal vívtak ki a mieink némi tiszteletet a síposok körében, hogy egyszer sem reklamáltak (nagyon), jól tűrték a tévedéseket, csalásokat (a pólóban sohasem lehet tudni...).

Pedig ugyebár újak voltak a szabályok – mint említettük –, főként a cserével nem tudtak mit kezdeni a csapatok, kivéve a mieinket, nálunk – erről is volt már szó – a taktika része lett a lehetőség. Persze könnyű dolgunk volt, tizenegy nemzetközileg jegyzett játékost bármikor elő tudtunk (tudunk?) varázsolni a honi medencékből.

A történet, az 1961-es diadal csak a kezdet volt a tokiói olimpiai bajnoki cím felé vezető úton. A sportvezetőség nem ünnepelte magát, igyekezett szakmailag meglovagolni a kedvező hullámokat. Ne feledjük, 1963-ban alakult meg a KSI, a magyar póló legendás melegágya, s ugyanabban az évben először államvizsgázhattak vízilabdaedzők a Testnevelési Főiskolán, s lettek diplomás szakoktatók. Az első eresztésben négy olyan nagyság kapott diplomát, aki a vízben és a parton már letette a névjegyét, ha úgy tetszik, nekik jutalomjáték volt az iskolapadban eltöltött újabb három év. De nem volt haszontalan, a diplomaosztó után valamennyien mondtak valami olyat, ami máig ható.

Somóczi Lóránt dr. például így beszélt: „Sokszor figyeltünk fel: ezt eddig is így csináltuk, csak éppen nem tudatosan, ösztönösen inkább. Nem akarunk megállni. A szövetségtől azt várjuk, hogy segítsen minket a külföldi szakirodalom tanulmányozásában.”

Szittya Károly: „Amikor a szakdolgozatomat írtam, akkor döbbentem rá, mennyire szegényes, sovány is a vízilabda szakirodalma. Ez többé-kevésbé szégyen is ránk nézve, hiszen most már több mint harminc esztendeje csaknem szakadatlanul mi tartjuk a világhegemóniát.”

Goór István: „Nem tudom, ez a bizonyítvány képesít-e iskolai oktatásra. Mert én például boldogan elmennék egy általános iskolába testnevelő tanárnak. Ne értsük egymást félre. Jó állásom van, a tanári fizetés okvetlenül kevesebb lenne a mainál. Mégis szívesen vállalnám. Az egész iskolát rendszeresen lehoznám az uszodába. Amellett, hogy ez a gyerekeknek is csak hasznos volna, az évek során tucatjával halászhatnánk a tehetségeket.”

Brandi Jenő: „Ügyelnie kell a játékvezetőnek arra, hogy sohasem szabad egyenlítenie, ha úgy érzi vagy rájön, hogy valamelyik csapat javára-terhére tévedett.”

Az idézetek kiragadottak, de a póló mindennapjaiból nem emelhetők ki, amiről szólnak. Ma is van aktualitásuk. Ahogy annak is, hogy egy bronz­érmet arany kövessen az olimpián, mint 1960 után 1964-ben. Mert a játék lehet más, a vágyak aligha – legalábbis nálunk és vízilabdában.

Ez a szabály változatlan.
A tokiói olimpia vízilabdabronzai után mindkét szövetségi kapitány beszélt az építkezésről, a témában a múltra és a jövőre is kitért Bíró Attila és Märcz Tamás. Részletekkel persze nem szolgáltak, de biztos vagyok benne, hogy megvannak a terveik. Mert ne feledjük, már csak három év a párizsi játékokig, s ha csapatépítésről van szó, egy esztendő sokat számít(hat).

A pólóról, hungarikumhoz méltón, sok szó esik nálunk, a hagyományokról is, ezzel együtt valahogy kihullott az emlékezetből, hogy hatvan esztendeje, 1961-ben, tehát éppen három évvel a diadalmas tokiói olimpia előtt világbajnok volt a magyar csapat. Jó, jó a hivatalos tények szerint a Trofeo Italiát nyerte meg Moszkvában, ám abban az esztendőben nem volt Európa-bajnokság, világbajnokság főként nem (1973-ban rendezték meg az elsőt), így az első hely azt jelentette, hogy visszaültünk a trónra.

A római olimpián (1960) ugyanis – akárcsak most – szintén harmadik lett a csapat, a Trofeo Italián pedig a játékok első hat helyezettje indult. Rögzítsük az akkori sorrendet – 1. Olaszország, 2. Szovjetunió, 3. Magyarország, 4. Jugoszlávia, 5. Románia, 6. Közös német csapat, azaz: NDK – s azt, hogy Magyarország új szövetségi kapitánnyal vágott neki a Tokió felé vezető útnak, Laky Károly pedig nem mondta, de tette: fiatalítani kell.

Hat nap alatt öt meccs, ez akkoriban sem volt gyerekjáték, ráadásul a mieink a bajnoki idény kellős közepén utaztak Moszkvába. A Népsport úgy vélte, a tökéletes forma 70-80 százalékára lehet számítani a csapattól, ami elegendő lehet a sikeres szerepléshez.

Laky az első, románok elleni (4:2) meccs előtt már úgy hirdetett összeállítást, hogy a fiatalokra épített, a Melbourne-i (1956) olimpiai bajnokcsapatból csak a kapus Boros Ottó, Mayer Mihály és Kárpáti György volt ott a kezdőben, Markovits Kálmán, Kanizsa Tivadar és Gyarmati Dezső a kispadra került, kihasználva az új szabályt, amely bevezette a cserét. Jöttek a fiatalok, Felkai László (20), a gyorsúszóként is kiváló (800 és 1500 méter: Európa-csúcs) Katona József (19), Konrád I Sándor (20), Konrád II János (19), s jött volna Rusorán Péter (21) is, de eltiltása miatt éppen nem játszhatott. A kapitány ennek jegyében forgatta a csapatot, segítségére volt a másik szabálymódosítás, hogy nem két félidőből, hanem négy negyedből állt egy meccs.

Közben nagy eseménye volt Moszkvának, hogy Jurij Gagarin után German Tyitov is megjárta az űrt, ünnepelt az egész város, az uszodában a szovjetek elleni mérkőzésen pedig megjelent az akkor épp államfő Leonyid Brezsnyev és a szabadságát a Szovjetunióban töltő Kádár János, a párt első titkára. Hogy gratulált-e Brezsnyev Kádárnak, nem tudható, de lett volna mihez. Végig vezetve győztünk, a meccsben pedig volt minden, a látványos góljaink mellett még a dulakodásokból is jól jöttünk ki (4:3).

Az NDK kényelmes legyőzése (4:1) után jöttek a jugoszláv óriások (Mirko Szandics: 198 centi, 100 kiló), ám a fifika többet ért, mint az erő, így lett 3:0 után 4:2, köszönhetően a tervezett taktikának is: a „jól időzített cserék nagyban hozzájárultak a magyar csapat újabb sikeréhez, pompás győzelméhez” – Markovits, Kárpáti, Gyarmati és Kanizsa állt be a kispadról.

Az olaszok voltak az utolsók a sorban, az ötkarikás címvédő játékosai nem tündököltek, de lazán vették a tornát, elmondták, történjék bármi, 1964-ig ők az olimpiai bajnokok. Az pedig már akkor is meglepő volt, hogy Franco Lavoratori azért nem tarthatott a csapattal, mert édesapja rossz tanulmányi előmenetele miatt eltiltotta – a vízilabdától. Ráadásul nem kisiskolásként, hiszen már 20 esztendős volt.

Így aztán mindenki biztos volt benne, hogy miénk lesz legalább az egy pont, amennyi kellett a tornagyőzelemhez. Aztán a lefújás előtt nem sokkal még az olaszok vezettek 2:0-ra, köszönhetően annak is, hogy Boros „Api” még az elején a félpályáról kapott gólt Eraldo Pizzótól, amitől úgy letörtek a játékosok, hogy amilyen súlyos hibákat az elején „a fiatalok elkövettek, azt később folytatták az »öregek« is”. Az utolsó két percben lett meg az iksz, az egyenlítő gól szinte a lefújás pillanatában (2:2). Ezen a meccsen játszott a leggyengébben a csapat, a jugoszláv játékvezető sem szeretett minket, ehhez jött az olaszok feltámadása, de a lényeg, meglett a pont és a tornagyőzelem.

Nagy siker volt, Laky kapitány kiemelte, hogy a fiúk minden labdáért megküzdöttek, miközben nem segítette a pihenést, hogy az első három estén három helyen hajtották álomra a fejüket, csak harmadszorra sikerült ugyanis megfelelő, a torna nívójához méltó szállodát találni.

Meg a csapat színvonalához, hiszen a Trofeo Italia után egyértelműen dicsérték a magyar válogatottat. Hihetünk az akkor a jugoszláv pólósokat gardírozó, későbbi FINA-elnök (1980–1984) Ante Lambasának, aki kiemelte, hogy a magyarok – észjátékosok. Mindig tudják, mit miért kell csinálni a vízben, s emellett nem csupán az ellenfelekhez képesek alkalmazkodni, hanem a bíráskodáshoz is.

Ez utóbbi akkoriban is nagyon fontos volt, Moszkvában például azzal vívtak ki a mieink némi tiszteletet a síposok körében, hogy egyszer sem reklamáltak (nagyon), jól tűrték a tévedéseket, csalásokat (a pólóban sohasem lehet tudni...).

Pedig ugyebár újak voltak a szabályok – mint említettük –, főként a cserével nem tudtak mit kezdeni a csapatok, kivéve a mieinket, nálunk – erről is volt már szó – a taktika része lett a lehetőség. Persze könnyű dolgunk volt, tizenegy nemzetközileg jegyzett játékost bármikor elő tudtunk (tudunk?) varázsolni a honi medencékből.

A történet, az 1961-es diadal csak a kezdet volt a tokiói olimpiai bajnoki cím felé vezető úton. A sportvezetőség nem ünnepelte magát, igyekezett szakmailag meglovagolni a kedvező hullámokat. Ne feledjük, 1963-ban alakult meg a KSI, a magyar póló legendás melegágya, s ugyanabban az évben először államvizsgázhattak vízilabdaedzők a Testnevelési Főiskolán, s lettek diplomás szakoktatók. Az első eresztésben négy olyan nagyság kapott diplomát, aki a vízben és a parton már letette a névjegyét, ha úgy tetszik, nekik jutalomjáték volt az iskolapadban eltöltött újabb három év. De nem volt haszontalan, a diplomaosztó után valamennyien mondtak valami olyat, ami máig ható.

Somóczi Lóránt dr. például így beszélt: „Sokszor figyeltünk fel: ezt eddig is így csináltuk, csak éppen nem tudatosan, ösztönösen inkább. Nem akarunk megállni. A szövetségtől azt várjuk, hogy segítsen minket a külföldi szakirodalom tanulmányozásában.”

Szittya Károly: „Amikor a szakdolgozatomat írtam, akkor döbbentem rá, mennyire szegényes, sovány is a vízilabda szakirodalma. Ez többé-kevésbé szégyen is ránk nézve, hiszen most már több mint harminc esztendeje csaknem szakadatlanul mi tartjuk a világhegemóniát.”

Goór István: „Nem tudom, ez a bizonyítvány képesít-e iskolai oktatásra. Mert én például boldogan elmennék egy általános iskolába testnevelő tanárnak. Ne értsük egymást félre. Jó állásom van, a tanári fizetés okvetlenül kevesebb lenne a mainál. Mégis szívesen vállalnám. Az egész iskolát rendszeresen lehoznám az uszodába. Amellett, hogy ez a gyerekeknek is csak hasznos volna, az évek során tucatjával halászhatnánk a tehetségeket.”

Brandi Jenő: „Ügyelnie kell a játékvezetőnek arra, hogy sohasem szabad egyenlítenie, ha úgy érzi vagy rájön, hogy valamelyik csapat javára-terhére tévedett.”

Az idézetek kiragadottak, de a póló mindennapjaiból nem emelhetők ki, amiről szólnak. Ma is van aktualitásuk. Ahogy annak is, hogy egy bronz­érmet arany kövessen az olimpián, mint 1960 után 1964-ben. Mert a játék lehet más, a vágyak aligha – legalábbis nálunk és vízilabdában.

Ez a szabály változatlan.