Elegáns, visszafogott, eredményes – Kásás Zoltán hetvenöt esztendős

Ha létezik jelző, ami végképp nem jellemző Kásás Zoltánra, az az alpári. Ennek ellenére mégis igaz, hiszen az olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok vízilabdázó, későbbi szövetségi kapitány, kétszeres BL-győztes edző, egyáltalán nem mellékesen Kásás Tamás édesapja, a Bács-Kiskun megyei Alpáron jött világra 1946. szeptember 15-én. Szeptember idusán különleges csillagállás ragyoghatott a magyar sport felett, hiszen e nap szülötte – az 1941-es esztendőben – Albert Flórián is.

A 75. életévét szerdán betöltő, mindig visszafogott, talpig úriember „Kásászolit” sokkal inkább képzelnénk a vívók vagy mondjuk a vitorlázók, semmint a hétpróbás vagány pólósok közé, de a sors úgy hozta, hogy mégis a vízi világ csábította magához. Egy avatott szemű szakember már az első pillanatban kiszúrta magának a szigeti fedettben a gyerkőcöt; csakhogy azért, mert képtelen volt végigúszni 33 métert. Az ünnepelt így idézi fel e „részsikert”: „A Tisza holtágában születtem, a ma már Tiszaalpár nevű településen – mert Alpárt összevonták Tiszaújfaluval –, amelynek később a díszpolgára lettem. Ott tettem meg az első tempókat kutyaúszásban. Aztán általános iskolás koromban, ötödikben, egyszer lementünk a Margitszigetre, ahol a Dózsa edzője, Doki bácsi látta, hogy nem tudom átúszni a medencét, ezért mondta, hogy menjek le másnap edzésre. Anyám ettől teljesen kész lett: miért a Dózsa, miért nem a Ferencváros? Úgyhogy végül a Fradihoz indultunk, amelynél Gerendás Gyuri édesapja fogadott bennünket. Négy évig úsztam, de vasárnaponként elkezdtem vízilabdára járni, és váltottam.”

Megérte. A Fradival 1968-ban bajnokságot, a válogatottal 1972-ben, Münchenben olimpiai ezüstérmet nyert – illetve a korabeli pólós értékrend és közvélekedés szerint természetesen aranyat vesztett –, 1973-ban világbajnoki, 1974-ben Európa-bajnoki címet szerzett. Az 1976-os montreali diadalról ellenben már lemaradt; sokak szerint még bőven helye lett volna a keretben, ő azonban 1972-ért és 1976-ért is megtalálta a kárpótlást és a vigaszt, ha nem is a saját pályafutásában: „Hat olimpián voltam ott különböző szerepkörökben, de játékosként csak egyszer, 1972-ben. Münchenben az utolsó fordulóban az oroszokat le kellett volna győznünk az első helyért, de hiába vezettünk 3–1-re, 3–3 lett a vége. Természetesen el voltunk keseredve, de az arany szerintem a nyugatnémetek elleni döntetlennel ment el. 1976-ban pedig Dezső (Gyarmati Dezső szövetségi kapitány – a szerk.) közölte velem, hogy nem leszek ott a montreali keretben, amire azt válaszoltam, elfogadom, mert nem játszottam kiemelkedően a bajnokságban. Egyébként is az edző dönti el, kit tesz be a csapatba, kit tesz ki belőle. Én mégis szerencsésnek tartom magamat, mert Tamás háromszoros olimpiai bajnok lett, sokkal jobb így, mintha fordítva lenne, és a gyereknek kellett volna az apja árnyékában felnőnie. Először ő volt a Kásás Zoli fia, aztán én lettem a Kásás Tamás apukája.”

Tamás már kicsinek sem szerette, ha az édesapja ott van a meccsein, de neki, gyermekként sohasem kellett a papa miatt pironkodnia. Keretes írásunkban az egykori játékostárs, Wiesner Tamás úgy fogalmazott, arra sem emlékszik, Zolit kiállították-e valaha is, ő maga pedig így idézte fel legsúlyosabb fegyelmi vétségét:  „Volt egy Eger–Fradi kupadöntő Egerben, amelyen egyértelműen úgy éreztük, azt az Egernek kell megnyernie. Ott annyit csináltam, hogy az egri intézőnek kidobtam a labdát, de a játékvezető feljelentett, mert szerinte őt akartam megdobni. Eszem ágában sem volt, és csak annyit mondtam, ha rá célzok, akkor el is találom. Próbáltam mindig higgadt maradni. Az öreg játékosok kezdenek el verekedni, amikor érzik, hogy már nem a régiek, és a fiatalok túl sokat cikáznak.”

Edzőként alig túl a negyvenen a csúcsra jutott, már ami a pozíciót illeti: kinevezték szövetségi kapitánnyá. A magyar pólónak azonban nem az volt a fénykora, így az 1988-as, szöuli olimpián elért ötödik helyezés nem törte derékba a pályáját. Még akkor sem, ha egyesek a szemére vetették, hogy habitusából adódóan a nehéz fiúkat kihagyta a keretből. Ezt ő határozottan cáfolja: „Egy válogatottban a keretszűkítéskor valamelyik ujjadat meg kell harapnod, még akkor is, ha neked is fáj. A szöuli olimpia előtt egyébként beadtam a szövetségnek egy vastag irományt, amelyben megindokoltam, miért az ötödik hely a realitás. Nem örültem neki, hogy bejött, de a két döntőssel, a jugoszlávokkal és az amerikaiakkal kerültünk egy csoportba, és mindkettő ellen egy-egy góllal veszítettünk. Annyival jobbak is voltak nálunk. Másfél évembe telt, amíg úgy alakítottam át a válogatottat, ahogyan én szerettem volna, 1989-ben hat év után nyertünk érmet a nyugat-berlini világkupán. Aztán jött a bonni Eb és a kilencedik hely. Simán vertük a spanyolokat, háromszor vezettünk három góllal a végső győztes nyugatnémetek ellen, mégis kikaptunk tőlük. Majd a csehszlovákoktól. Még ott, a helyszínen lemondtam, a kilencedik hely után ezt kellett tennem. Nem könnyű a kudarcot elviselni, de edzőként nem lehetsz sértődős. Én is égtem eleget, ez ilyen szakma: egyszer fent, egyszer lent.”

Azért a „fentek” jelentős fölénybe kerültek. Jelesül két diadal a Bajnokok Ligájában, 2000-ben a délvidéki, szerbiai Óbecse, azaz a Naftagasz Becsej, 2002-ben a görög Olympiakosz élén. Utóbbi alkalommal a Margitszigeten, a favoritnak tartott Honvéd ellen. Mindkét klub első BL-serlegét hódította el a magyar mesterrel, aki hazatérve a Vasasnál, Szegeden, valamint a válogatottnál, Kemény Dénes segítőjeként folytatta, jelenleg ketten oktatják a vízilabdát a Testnevelési Egyetemen. Ám az elmélet mellett a gyakorlattal sem szakított, ugyanis sikerrel „fűzték be” arra, hogy vezesse a Fradi masters csapatának tréningjeit. Ezt ugyan vállalta, de hogy ő is beszálljon az öregfiúk közé, azt már nem:      „2017-ben még játszottam a masters vb-n, a 70 pluszosoknál. Efölött már nincs korosztály, ez a hetven és a halál között. Készültem rá, mégis azt hittem, belepusztulok. Az a baj, hogy a vízilabda edzés nélkül kegyetlen sportág. Rendszeresen járok úszni a Komiba, de amíg Balatonon voltunk, ez kimaradt, így amikor tegnap újra lementem, úgy éreztem magam, mint egy balta.”

Mondja ezt úgy, hogy kinézete alapján a tortáján a két számot meg kellene cserélni, 75-ről 57-re. A kerek évforduló előtt két nappal beszélgettünk, aktuális volt a kérdés: kikkel és hogyan tölti a szerdai, születésnapi estét? Papírforma-feleletet kaptam: „A feleségemmel megiszunk egy pohár pezsgőt otthon. Hetvenöt éves lettem, mit ünnepeljek ezen már?”

A barátok, sporttársak azért ezt okkal másként gondolják, e cikk nyomdába adásakor a szervezkedés javában zajlik. De alakuljon bármekkora buli, Kásás Zoltánt hiba lenne a nagybőgőben keresni.

 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. szeptember 18-i lapszámában jelent meg.)