A megkerülhetetlen Wenk Jánost csak Komjádi Béla kerülte meg

Méltatlanul elfeledett kettős, tagjai legalább annyit tettek a magyar vízilabdázásért, mint akinek két szobra is áll a budapesti uszodákban. Bárány István olimpiai ezüst- és bronzérmes, négyszeres Európa-bajnok úszó többek között ezekkel a szavakkal igyekezett ráirányítani a figyelmet Szerelmes bajnokok      című könyvé­ben Fazekas Tiborra és Wenk Jánosra, akik mintegy összekötötték a magyar póló első világháború előtti őséráját az 1920-as évek derekán beköszöntő első aranykorszakkal. Tagjai voltak az 1912-es olimpiára összeálló első pólóválogatottnak, miként részt vállaltak az első (Budapest, 1926), majd második Európa-bajnoki cím (Bologna,1927) megszerzéséből, sőt csaknem egyszerre vonultak vissza. A hatvan esztendeje, 1962. október 17-én elhunyt, pályafutását valamivel hosszabbra nyújtó Wenk János életéből igyekszünk most felvillantani néhány epizódot. (Fazekas Tiborról: Népsport, 2022. június 13.)

A Trencsén vármegye legészakibb részén fekvő Csacán született Wenk 1908-tól tűnt fel ferencvárosi színekben az úszóversenyeken, első bajnokságát tíz év múlva, 200 méter mellen nyerte meg, ezzel ő az FTC első úszóbajnoka! A klub megalakuló vízilabdacsapatának is tagja volt, még csak 15 éves, amikor a zöld-fehérek 1909-ben beneveztek a bajnokságba, és kikaptak a Magyar Úszó Egyesülettől (1918-ig két csapat párharcára korlátozódott az ob I). Utána 1922-ig tartó, kilenc arannyal fizető Fradi-uralom következett, és gyorsan tisztázzunk is egy tévedést... Tudniillik majdnem mindenhol tizenkét bajnoki címet adnak Wenknek, holott 1913-ban nem játszott a MAFC ellen – nem úgy Fazekas, így legjobb barátja, valamint Bozsi Mihály a sportági rekorder 12-12 diadallal.

De nézzük, hogy állt fel az újszülött magyar válogatott: a Wenk János – Ádám Sándor, Beleznai László – Fazekas Tibor – Hégner Jenő, Rémi Károly, Zachár Imre összetételű csapat csobbant vízbe 1912-ben a stockholmi olimpián, és szégyenszemre 4:3-ra kikapott az osztrákoktól. Nem tévedés, a gyors csatár, Wenk került a kapuba, míg például a pólót ugató, rengeteget szabálytalankodó Zachár Imre a mezőnyben tüsténkedett. A belgák elleni találkozót 6:5-re vesztette el az együttes, amelynek tagjai lógó orral, két vereséggel tértek haza – Wenk még azzal a teherrel is, hogy a 100 méter hát második időfutamában szabálytalan technika miatt diszkvalifikálták.

Aztán tombolt a világháború, a vesztes országokat kizárták az 1920-as antwerpeni játékokról, így az 1924-es párizsi olimpia kínált lehetőséget a magyar póló berobbanására.

„Komjádi Béla állította össze a csapatot a következőképpen: Barta – Fazekas, Homonnai II
– Keserű II – Keserű I, Homonnai I, Wenk. Fazekassal és Keserű II-vel az FTC-t hárman képviseltük, míg a másik négy játékos a III. ker.-ből került ki. Komjádi Béla vezette a csapatot, amely, ekkor tanultuk meg, annyit jelentett, hogy minden úgy ment, mint a karikacsapás. Minden halálos pontossággal elő volt készítve. Utunk minden állomásán szinte a pályaudvaron várt bennünket a pincér és a szállodaportás”    – emlékezett 1947-ben Wenk.

Ám a boldogság és a magyar válogatott a francia fővárosban is elkerülték egymást, mert kezdésként hiába vertük meg háromszori (!) hosszabbítás után 7:6-ra a címvédő angolokat, elcsigázott sereg készült a folytatásra – a vége pedig ötödik hely lett.

A következő évben 25. válogatottsága alkalmából köszöntötték az osztrákok elleni mérkőzés előtt Wenket: Kéler Tibor az úszószövetség, Keserű Ferenc a játékosok, Springer Ferenc az FTC, Weiss az osztrákok nevében üdvözölték, és ajándéktárgyakat nyújtottak át neki. „Jancsi” válaszában azt ígérte, igazi „franzstadti” szívvel fog mindenkor küzdeni, hogy meghívják a válogatottba. Állta a szavát, hiszen 1926-ban és 1927-ben is Európa-bajnokságot nyert az együttessel, és szinte biztosra lehetett venni a visszavonulását. Ő azonban újra nekidurálta magát, részt vett a válogatott téli tornatermi edzésein, és 34 évesen is reménykedhetett harmadik olimpiai részvételében. Júliusban a nyolctagú A-csapat Párizsban vendégszerepelt, míg a B-gárda Prágába és Pozsonyba volt hivatalos.

„A két meccs jelentőségét fokozta az, hogy az itt mutatott formák alapján fogja a válogatóbizottság a párisi csapat nyolc játékosát a B-csapatból tizenegyre kiegészíteni Amsterdamra”    – írta Az Ujság, amely dicsérte Wenket: „Látszott, hogy ambicionálja az olimpiai kiküldetést, amit bravúros játékával ki is érdemelt. Három gólján kívül, ha kellett, a védelemben is ott volt és végig a csapat lelke volt.”

Wenk utazhatott, de csak tartalékként, helyette a mindössze 19 éves, az Újpestben jó egy éve pólózó Halassy Olivért jelölte Komjádi Béla. Az elsőségről döntő meccsen 2:0-ról vesztettünk 5:2-re Németország ellen, Wenk pedig nehezen viselte a tehetetlenséget a medenceparton. Olyannyira, hogy továbbra sem szánta rá magát a visszavonulásra, annál inkább a kemény munkára. Dacosan nyilatkozott a Sportéletnek:

„Be szeretnék kerülni a válogatott vízipólócsapatba. Remélem, nem fognak most úgy elnyomni, mint ahogy azt Amsterdamban tették. Mert mindennél rémesebb volt, hogy nekem az uszoda szélén kellett ülni és tétlenül nézni, amint a német vízipólócsapat megfoszt bennünket a világbajnoki babértól. Könnyező szemmel láttam a magyar csapat olimpiai vereségét és nekem nem maradt más hátra, mint az a tudat, hogy ha nem nyomnak el, talán másképp fordult volna a helyzet.”

Úgy tervezte, hogy a nyári hatcsapatos Klebelsberg-kupán „megbünteti” a németeket az amszterdami könnyekért. Nos, valóban ott volt a Császár uszodában, de nem a vízben, hanem a medence szélén, egy mikrofon mögött. Tudniillik a helyszínre kitelepülő Rádió őt bízta meg a mérkőzés (csakúgy, mint a svédek elleni nyitó találkozó) közvetítésével. Ebben az évben még szerepelt a rendkívül meggyengült, csak a hetedik helyen végző FTC-ben, aztán tényleg elérkezettnek látta a búcsút.

Az 1920-ban a Duna Bp. Evezős Egylet színeiben kétpárevezősben bajnoki címet szerző (vagyis három sportágban is megkoronázott) Wenk hivatalnokként tette a dolgát a hétköznapokon. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban volt tisztviselő, majd az Országos Társadalombiztosító Intézet különböző osztályai, csoportjai között csapódott ide-oda. A 30-as évek végéig irodasegédtisztként dolgozott, később biztosítási segédtisztként, ellenőrként, majd főellenőrként kereste a kenyerét. Feleségével Budán, a Lövőház utcában laktak, harminc év – a gyászjelentésből következtetve gyermektelen – házasság után választotta szét őket a férj halála.