„Olyan, mintha egy játékban már magas szintű karakter lennék” – Gergely István 50 éves

– Emlékszem, amikor a nevelőapám töltötte be az ötvenet, őt azért megviselte a helyzet, s gyanítom, ezzel nincs egyedül. Ön hogy tekint a kerek évfordulóra?
– Nem hazudok, a születésnapom közelsége arra késztetett, hogy gondolkozzak el rajta – kezdte a Nemzeti Sportnak Gergely István. – A kapusok kicsit mindig másképp gondolkoznak, mint a többiek, lehet, épp ebből adódóan látom ezt is másképp, de nem tudom, mi a gond ezzel. Feltettem magamnak a kérdést: mi az, amire én máshogy tekintek, mint a többség, mi az, amit én nem veszek észre, ami miatt mások elégedetlenek ilyenkor? Mert én nagyon boldog vagyok azért, hogy ötven­éves lehetek, és azért, ahogyan ötvenéves lehetek. Épp erről beszélgettünk a párommal a minap. Megkérdezte: ha tehetném, visszamennék-e az időben húsz évet. Azt mondtam neki, nem áldoznám fel a fiatalságért cserébe azt a tudást és tapasztalatot, ami miatt most azt mondhatom, boldog vagyok ennyi idősen. Van motivációm, látok előre, hogy hová szeretnék eljutni, hogy mennyi mindent szeretnék még elérni.

– Szóval jól érzi magát a bőrében, elégedett. Azt hiszem, ennél sosem kell több.
– Ráadásul most nem úgy van, mint egykor vízilabdázóként: mire megtanultam mindent, láttam mindent, jártam az összes uszodában és kompletté vált a tudásom, addigra elfáradt a testem. Ezúttal bennem van a sport-, az edzői és a vezetői múltam, amivel azt tudom mondani, hogy merek még nagyobbakat álmodni, s olyan dolgokat alkotni, amelyek másokat segíthetnek abban, hogy a legtöbbet hozzák ki magukból. Olyan, mintha egy játékban már magas szintű karakter lennék, sok elért képességgel, amelynek hála könnyebben, gördülékenyebben haladhatok tovább a szinteken. De a játéknak közel sem értem a végéhez, és a képességek végeláthatatlan tárházából válogathatok – azért persze továbbra is tennem kell, hogy megszerezzem őket.

– Miként ünneplik a születésnapját?
– A meglepetéseket nemigen szeretem, komfortosabban érzem magam, ha mindenre fel tudok készülni. Lehet, ez abból fakad, hogy a meglepetéslövésekből mindig gól lett… Azt tudom, hogy a párom készül valamivel, hogy pontosan mivel, arról nincs sejtésem. Ami az ünneplést illeti: visszafogott lesz, szűk családi körben, ez nekem éppen elég így.

– A 2000 és 2008 között olimpiai bajnok csapatainkból idén öten töltik be az ötödik ikszet – önnel zárul a kör. Fel szokták köszönteni ilyenkor egymást? Terveznek nagyobb össze­jövetelt?
– Van egy kis online csoportunk, mi, olimpiai bajnokok ott szoktunk csacsogni – nem mindig az ötvenhez méltó színvonalon… Nagyon jó, imádom. Épp a minap gondolkoztam azon, hogy néha úgy viselkedem, mint a tinédzserek, néha meg úgy, mint a százéves aggastyánok. Ötvenéves vagyok, meg tudom élni, tudok bolondozni, de ennek az ellenkezője is előfordul, szóval a skála mozog, és így vagy úgy, de a nap végére mindig kiegyenlítődik. Hogy a kérdésre is válaszoljak: sajnos ritkán adódik lehetőség arra, hogy mindannyian összegyűljünk, viszont idén biztosan sort kerítünk rá, tervben van.

– Beszéljünk a vízilabdáról is. Dunaszerdahelyen született, a KVP Komárnóban nevelkedett, és a szlovák színeket képviselte a világversenyeken 2002-ig. Mi kellett ahhoz, hogy ezt követően a magyar válogatottban szerepelhessen?
– A korosztályos versenyeken sokat bandáztunk a srácokkal, ismertük egymást. Már az idő tájt felvetődött ez a kérdés, ám akkor még nem volt különösebben komoly a felvetés. Kemény Dénesnek köszönhetően indult el fokozottabban. Nem volt egyszerű a döntés, mert bár „csak” a szlovák válogatottat hagytam ott, biztos résztvevőként szerepelt az Eb-ken, és első számú kapusként védhettem. Dénes nem köntörfalazott, elmondta, azzal, ha megszerzem az állampolgárságot, még nem biztos a helyem a csapatban. De ez egyáltalán nem rémített meg, sőt, motivált, így 2002-ben már magyar állampolgárként kezdtem a Honvédban játszani. Hatalmas elvárásaim voltak magammal szemben, fel akartam nőni az olimpiai bajnokokhoz, felnéztem rájuk, ahogyan most is. Szeretek rájuk felnézni, jó így gondolni rájuk, és ezt szeretném is megőrizni, mert szerintem csak így lehet kellő tisztelettel és alázattal hozzáállni a sporthoz.

– Miként kezelte a kapusposztért zajló küzdelmet a válogatottban?
– Talán ez volt a legnehezebb. Világéletemben első számú kapus voltam, kivéve a magyar felnőttválogatottban. Itt második számúként kellett segítenem a csapatot, és ezt feldolgozni nagy feladat volt. A 2003-as világbajnoki és a 2004-es olimpiai aranyéremnél nem éreztem azt, hogy annyit tettem hozzá a sikerhez, amennyit szerettem volna. Aztán ez 2008-ban feloldozást nyert. Egy éven át mindent a vízilabdának szenteltem, rengeteget dolgoztam azért, hogy ott lehessek Pekingben. Addigra elfogadtam a szerepemet: a sors szabja az adott feladatot, azt meg kell oldani, aztán jön a következő. Az elődöntőben, a második negyedben hat-hármas montenegrói vezetésnél ugrottam vízbe, szerintem én voltam az egyetlen, aki ekkor tudta, hogy megnyerjük a mérkőzést. Oké, jól védtem, de fantasztikus volt megélni, ahogyan az energia átmegy a többiekre, egységes, egyre jobb játékkal fordítottunk, majd nyertünk. Mi nyertük meg, csapatként, hogy a kapuscsere kellett-e hozzá, nem tudom, nem is ez a lényeg, annyira jó volt látni ezt és átélni. Ha csak az a két és fél negyed van nekem harmincegy év vízilabdázásból, már megérte! Ott azt éreztem, jó helyen, otthon vagyok, a testvéreimmel, és ezt megcsináljuk.

– Nagy hangsúlyt fektetett a tanulásra, több diplomája van, öt nyelven beszél. Mi motiválta erre a sportolói sikerek mellett?
– Mindig felnéztem az okosabbakra és a sikeresebbekre, mert ez arra késztet, hogy tanuljak tőlük. Ha az ember elég sok információt gyűjtött, rájön arra, mennyire jó érzés ez, és még több motivációt ad a tanuláshoz. És jó kíváncsinak is lenni. Oké, olimpiai bajnok vagyok, a BHSE ügyvezető elnöke, de például szörfözni vagy wakeboardozni még mindig nem tudok. Szeretem folyton olyan helyzetekbe sodorni magam, amelyekben a földről, a nulláról kell indulnom. És olyan helyzetekbe is szeretem sodorni magam, amelyek eleve kudarcra vannak ítélve. Nem baj, ha arcra esek, mert ebből is tanulok. Ilyen volt például az is, amikor 2012-ben indultam a vízilabda-szövetség elnöki posztjáért – végtelenül hálás vagyok azért, hogy végül Kemény Dénes nyert. Ha akkor megválasztanak, most nem lehetnék itt, a Honvédnál, ezt imádom, és talán testhezállóbb is.

– Tizenkét éven át játékosként, 2017 óta ügyvezető elnökként segíti a BHSE-t. Mit jelent önnek a klub?
– Mindent a vízilabda jelentett, ebben a közegben szocializálódtam. Ha valami még a pólónál is többet adott, az a Honvéd – még többet tett hozzá ahhoz, aki most vagyok, és ezért óriási hálával tartozom. Rengeteget szeretnék tenni ezért a klubért, amelyben hozzám hasonlóan elszánt emberek dolgoznak, harmonikus közegben. Nagyon szívesen járok be dolgozni, mert érzem, hasznos időt töltök itt az életemből – olyan, mintha a második otthonom lenne.

– Ha most elképzeli, hogyan látja magát hatvanévesen?
– Szeretném, ha akkor azt mondhatnám a mostani énemnek: Pistike, mennyi mindent nem tudtál még! Remélem, hogy hasonló hálával és nyugalommal tekintek vissza az életemre, mint most. Az viszont egészen biztos, hogy a családomnak, a barátaimnak, a sporttársaimnak, az edzőimnek ugyanolyan hálás leszek, mint napjainkban. Nem akarom előretekerni az időt, de már azt is nagyon várom!