Népsport: cirkuszi zsonglőrtől ihletve újította meg a vízilabdát Fazekas Tibor

Feltételezhetően nemcsak a sport(ág) történetében járatosak tudják, hogy a magyar vízilabda 1925-től számítandó első aranykorszaka Komjádi Béla vállán nyugodott. A dicsőséges érát olyan klasszisok fémjelezték, mint Barta István, Halassy Olivér, Homonnai Márton, Ivády Sándor, Keserű Alajos, Keserű Ferenc, Németh János vagy Vértessy József, ugyanakkor rendre háttérbe szorult két meghatározó pólós, aki hidat képezett az első világháború előtti korszak és a Komjádi-féle aranyidők között. Fazekas Tiborról és Wenk Jánosról van szó, kettejük közül most Fazekasról emlékezünk meg születése (1892. június 9.) 130., halála (1982. május 11.) 40. évfordulója apropóján.

Először is pontosítjuk a magyar póló diadalmenetének lendületes kezdő lépéseit, mert megállapítjuk, hogy az első kirobbanóan nagy, egymást követő sikerek nem Komjádi, hanem Beleznai László kapitányi tevékenységéhez fűződnek: a válogatott 1925. július 26-án itthon 7:2-re semmisítette meg az olimpiai címvédő franciákat, augusztus 2-án Magdeburgban a németeket 4:2-re, augusztus 23-án Budapesten az olimpián minket 7:2-re helybenhagyó belgákat – „igazságosan” visszavágva nekik – 7:2-re verte meg, és szintén Beleznai irányításával ért a csúcsra 1926-ban a budapesti Eb-n. Azt se feledjük, hogy a felsorolt diadalokat mintegy bevezette az FTC bravúrja, a zöldek ugyanis 1925. július 14-én, vagyis Franciaország nagy nemzeti ünnepén 4:0-s vezetés után 5:4-re legyőzték vendéglátójukat Párizsban. A megidézett dicsőséges csatákban a védelem pilléreként taposta a vizet Fazekas, akit évtizedekkel később a magyar vízilabdázás forrásának titulált a kitűnő középcsatár, Vértessy József:
„Hozzá vezethető vissza minden. Fazekas Tibortól tanultuk, amit tudtunk. Hátvédet játszott. Valami utolérhetetlen eleganciával és tisztán. Fantasztikus helyezkedő érzékkel szerelt és előzte meg a világ nagy centereit. Gentleman volt, s a lábtempója olyan, hogy azóta sem akad párja. Ha kellett, szinte a térdéig képes volt kiemelkedni. Húsz-harminc méterről is tévedhetetlen pontossággal továbbította a labdát, tempóban.”

Vértessyn kívül mások elismerő szavait is idézhetnénk, ám ehelyett lássuk, miképp járult hozzá a felkent legenda a magyaros stílus megteremtéséhez. Fazekas maga mesélt róla, de 1947-ben másképpen adta elő a történetet, mint jó harminc évvel később...

Az 1947. júliusi visszaemlékezés szerint a Fradi három összetartó barátja, Hégner Jenő, Ádám Sándor és Fazekas – még az első világháború előtt – egy alkalommal elmentek a vurstliba. Felkeltette az érdeklődésüket egy artista, aki a falról visszapattanó labdákat az ujjaival kapta el, és feltűnő ügyességgel dobta vissza. Egyikük szeme felcsillant, hogy ezt ők is meg tudnák csinálni, és jónak tartva az ötletet kipróbálták a medencében.

„Így született meg az azóta az egész világon magyar stílusnak ismert játékforma, ami szinte forradalmasította a vízilabdát. Nem állt ez másból, mint abból, hogy a víz fölött játszottunk. Azelőtt ugyanis megvártuk, míg az átadott labda leesik közelünkben a vízbe, aztán dobtuk tovább. Most azonban levegőben kaptuk el és továbbítottuk a labdát, így aztán olyan támadásokat vezettünk, melyeknél a labda egyáltalában nem érte a vizet. A játékosok közül különösen Wenk János tanulta meg ezt, aki azelőtt kapus volt, majd a Keserű-fivérek, Türi, Vértesi, sőt Németh János is ezzel a labdakezelésével került a legjobbak közé.”

Tíz hónappal halála előtt, 1981-ben is beszélt az előzményekről a Népsport újságírójának és 1978-ban Németh Jánosnak is, aki megörökítette szavait 1981-ben Amerikában megjelent, Komjádi aranycsapata című könyvében. Eszerint 1912-ben Fazekas, Hégner és Ádám (Németh, vélhetően tévesen, Ádám Sándor testvérét, Aladárt említi) elment a városligeti Beketow-cirkuszba, ahol a zsonglőrök a kalapjukat dobálták, mégpedig csuklóból úgy, hogy a fejfedők visszaszálltak a kezükre. Az előadásról távozva megbeszélték a történteket, és arra jutottak:
„Azt nem tudjuk megcsinálni, hogy a labda visszaszálljon a kezünkre, de azt, hogy a labdát mindig csuklóból dobva, lehetőleg a játékostársunk kezére és ne a vízre, azt meg kell próbálnunk, és így kell edzenünk, ha elsők akarunk lenni. A labdát lehetőleg ne dobjuk többet nyújtott karral a vízre, vagy a kapu elé, vagy éppen a pálya szélére – hanem mindig a vízből kiemelt karral, könyökből és csuklóból, lehetőleg pontosan a játékostársunk kezére. (...) Az új játékban egyre jobbak lettünk, sőt Hégner-Tóth Jenő szinte artista lett ebben.”

Akárhogy is történt, a rögzítettek bizonyítják, Fazekas Tibor főszerepet játszott a több mint 120 éve pergő magyar vízilabdafilm első fejezeteiben.

Noha pályafutása alapvetően az FTC-hez kötődik, első klubja a Magyar Úszó Egyesület volt, amelynek színeiben már 1905-ben úszóversenyen szerepelt, és – miután ortodox izraelita családba, Friedmann Sólem Sándor férfiszabó fiaként született – Friedmann Tiborként bukkant fel a korabeli sajtóban. Rendszeresen tempózott a MUE és más klubok rendezte viadalokon, de például helyet kapott az 1908 decemberében Bécsben vízbe csobbanó vízilabdacsapatban is. Az első kemény csatában 1910. január 9-én vett részt, amikor is a MUE rendezvényén, a Rudas fürdőben az osztrák bajnok WAC-cal csapott össze a két ferencvárosival, Domonkos Pállal és Ádám Aladárral felálló, 11:4-re nyerő házigazda. Kimagaslott Hégner, valamint a négy gólt szerző Friedmann játéka, és még ebben a hónapban mindketten átléptek a Fradiba, amely a következő jó másfél évtized legerősebb, a nemzetközi vizeken is nagy tekintélyt kivívó magyar klubja lett.

A Friedmann nevet már 1910-ben „elsodorta a víz” („Álnév használatára jogosította fel a MUSz Hégner Jenőt és Friedmann Tibort; előbbi álneve Fóthi, utóbbié Fazekas lesz.”), az FTC pedig ebben az évben megszerezte első bajnoki címét – igaz, nem kellett hozzá egy labdát sem kézre passzolni, merthogy a MUE nem állt ki a szeptember 18-ra tervezett találkozóra. Ehelyett óvott, aminek első fokon – az FTC képviselőit meg sem hallgatva – helyt adtak, végül decemberben dőlt el a zöldasztalnál a zöldek elsősége. Fazekas 1927-ig 12 bajnoki sikerig jutott, ezzel számításaink szerint Wenk Jánossal és Bozsi Mihállyal holtversenyben csúcstartó.

Az olimpiákon nem járt szerencsével. Az 1912-es játékokon a mindenkori első magyar válogatott állt össze, de nem a legjobb, így az osztrákoktól és a belgáktól is kikapott:

„Ádám, egyik legjobbunk, a lábát törte, a gyenge Rémi került a helyére. Hiányoztak a csapatból az FTC klasszisai, mert kevés volt a pénz, s így az úszók egészítették ki a válogatottat. Kapusunk nem volt, s a leggyorsabb magyar játékos, Wenk állt be a kapuba. (...) A lehetetlen játékvezetés is közrejátszott, (...) ráadásul a kegyetlenül verekedő Zachár is sokat ártott, minduntalan kiállították. Mellesleg soha annak előtte labda nem volt a kezében” – idézte fel az okokat az egykori klasszis 1974-ben. Az 1924-es olimpia is csak ötödik hellyel fizetett, majd 1928-ban (az 1926-os és az 1927-es Európa-bajnoki cím birtokában) maga mondta le a részvételt. Több cikk személyi ellentétekre utalt, könyvében Németh azt állítja, hogy a 36 éves Fazekas összeveszett Komjádival – ám ő akkor is, később is hangsúlyozta, munkahelyi elfoglaltsága miatt nem vállalta a szereplést, sőt kifejezetten kérte, hogy utódjaként Ivády Sándor foglalja el a helyét az együttesben.

Akkor már a Gyömrői úti telephelyű Kammer-testvérek Textilipai Rt. cégvezetőjeként, 1932-től ügyvezető igazgatójaként dolgozott, de például 1947-ben – az államosítás előtt – a Magyar Textilipar Rt. részvénytársasági igazgatója volt. A Lónyay (1953–1990-ig Szamuely) utca 41. szám alatt lakott, 82 évesen is még főzött, takarított, bevásárolt, ápolta beteg feleségét, rágyújtott egy-egy szivarra, angol és francia regényeket olvasott. „Ebben a korban már csak önszuggesztióval lehet azt állítani, hogy valaki egészséges... Hát így deklarálom egészségesnek magam” – mondta bölcsen Gallov Rezsőnek 1974-ben.

Nyolc év múlva száradt ki a magyar vízipóló forrása.