Város a hegyen – Bodnár Zalán publicisztikája

Szorítottam a Boston Bruinsnak a Stanley-kupa döntőjében, már csak azért is, mert győzelmével erősíthette volna ezen írásomat. A „Bocsok” sikere esetén a négy nagy amerikai profi liga közül háromban is bostoni csapat ült volna ugyanis egyidejűleg a trónon, miután október végén a Red Sox megnyerte a baseballbajnokságot, február elején pedig a Patriots az amerikaifutball-ligát. De az, hogy a NHL nagydöntőjének mindent eldöntő, hetedik meccsén a St. Louis Blues diadalmaskodott – megakadályozva, hogy 1935 után újra három major ligát is egyazon város (akkor a Detroit) csapatai uraljanak egyidejűleg –, alig-alig, lényegében egyáltalán nem csökkenti tételem igazságtartalmát: Boston az Egyesült Államok sportfővárosa.

A legrégebbi észak-amerikai városok közül való, 1630-ban alapított Bostonnak több híres „beceneve” is van. William Tudor, az első amerikai irodalmi folyóirat, a North American Review alapítója „Amerika Athénjának” nevezi az Egyesült Államokra gyakorolt kulturális és intellektuális hatásának elismeréséül. Befolyása a társadalomra, a közéletre, az irodalomra, a zenére, a kultúra szinte valamennyi ágára az antik hellén kultúra magasságaiba emeli a várost. Nem csupán olyan híres szülöttei, mint Benjamin Franklin vagy Edgar Allan Poe, hanem az oktatás és a kutatás-fejlesztés mindenekelőttisége révén. Az elővárosában található Harvard máig a világ leghíresebb egyeteme, Boston pedig manapság is Amerika első számú szellemi centruma. Az ismert fizikusból lett író, Oliver Wendell Holmes egyenesen „a világegyetem központjának” nevezi az újkor történelmében betöltött központi szerepe (például a függetlenségi háború kirobbanásában kulcsszerepet játszó bostoni sortűz és bostoni teadélután) okán. Becenevei közül leghíresebb mégis a „Város a hegyen” („City on a hill”), aminek jelentése kettős. A bibliai Jelenések könyvéből kölcsönzött kifejezés egyrészt utal arra, hogy a várost alapító puritán telepesek Bostonban kívánták megalkotni az újvilági keresztény élet városmodelljét, az „új Jeruzsálemet”, másrészt egyfajta felsőbbrendűséget is kifejez abban az értelemben, hogy: első az elsők között. „Massachusetts lelke – Amerika lelke”, tartja egy szólás az új-angliai államban, amelynek Boston a fővárosa, és egy másik mondás is járja, amely így szól: „Boston mindenben az első”. Sok esetben ez tényszerűen igaz is: Amerika első állami iskolájától, a még a Harvardnál is régebbi Boston Latin Schooltól kezdve az ország első földalattijáig Boston tényleg számtalan dolgokban volt úttörő.

Az utóbbi időben pedig kezd elterjedni Boston egy újabb beceneve: Bajnokok városa.

Aligha véletlenül.

Noha a mintegy 620 ezer lakosával Boston csupán a huszonegyedik legnagyobb városnak számít az Egyesült Államokban, a négy klasszikus major ligában (NFL, MLB, NBA, NHL) szerzett bajnoki címek tekintetében a második legeredményesebb, és alig marad el a gigantikus metropolisz, a New York City/New Jersey konglomerátum mögött. A jelenlegi New York-i és New Jersey-i csapatoknak 47, a bostoniaknak 38 trófeájuk van, őket jelentősen lemaradva követi Chicago (27), a kanadai Montréal (24), Detroit (22) és Los Angeles (19) az élbolyban. (A már nem létező vagy már nem az adott városban székelő franchise-ok győzelmeit is beszámolva 53 bajnoki cím került New York/New Jerseybe, 39 Bostonba.) Ám azon túl, hogy New York az agglomerációja nélkül is mintegy hússzor nagyobb (népesebb) Bostonnál, az sem elhanyagolható tény, hogy míg Bostonnak csupán egy-egy csapata van a major ligákban (a New England Patriots az NFL-ben, a Red Sox az MLB-ben, a Celtics az NBA-ben és a Bruins az NHL-ben), New York/New Jersey összesen kilenc együttessel képviselteti magát.

Tehát az arányokat figyelembe véve így sincs okuk szégyenkezniük a bostoni sportcsapatoknak a múltjuk miatt, a XXI. század eddig viszont kimondottan Boston hegemóniáját mutatja. Az ezredforduló óta a négy nagy ligából három-három bajnoki trófea jutott San Franciscóba, Detroitba és Oaklandbe, négy-négy San Antonióba, St. Louisba és Miamiba, öt-öt Chicagóba és Pittsburghbe, hat New Yorkba/New Jerseybe, hét Los Angelesbe – Bostonba pedig tizenkettő!

Nem csupán az időbeli közelség miatt érdemes külön tárgyalni a 2000-es évek bajnokságait, hanem azért is, mert bár mindegyik ligában máskor és némiképp máshogy zajlott le az esélyek drasztikus kiegyenlítését szolgáló és a változatosságot, a siker körforgását biztosítani hivatott forradalom a fizetési sapka, a szabadügynöki státus vagy éppen a kompenzációs draftpickek bevezetésével, és bár néhol puhább, néhol keményebb ennek a szankciórendszere, az mindenképpen kijelenthető, hogy ebben az évezredben az amerikai major sportokban a franchise-ok közötti anyagi lehetőségek különbsége immár csak elhanyagolható tényező a bajnoki versenyfutásokban. Az erőviszonyok mesterséges kiegyenlítését szolgálja továbbá az amerikai profi sportok régóta bevált, áldásos intézménye, a draftrendszer is, úgyhogy mára a siker mindenekelőtt azon múlik, melyik csapat hoz időtállóbb döntéseket, melyik választ ki alkalmasabb személyeket a megfelelő vezetői posztokra, melyik köt és strukturál észszerűbben szerződéseket a játékosokkal, melyik mozog ügyesebben a fizetési plafon alatt, melyik méri fel körültekintőbben az utánpótlást jelentő egyetemi játékosok képességeit és alkalmasságát. Röviden és leegyszerűsítően – figyelmen kívül hagyva például a szerencsefaktort – megfogalmazva: a siker nem azé, aki nagyobb vagy gazdagabb, hanem azé, aki okosabb.

És akkor itt válik érthetővé, mit is akartam fentebb azokkal a becenevekkel, szólás-mondásokkal, Boston kulturális és szellemi elsőbbségére utaló idézetekkel és gondolatokkal. Szilárd meggyőződésem, hogy ez a kettő – a városra máig oly jellemző szellemi frissesség és a sportcsapatok sikerhalmozása – kéz a kézben jár. Nem azt állítom természetesen, hogy Bostonban okosabb, a sporthoz jobban értő emberek élnek, mint Detroitban, Los Angelesben vagy éppen Milwaukee-ban, de azt sem gondolom, hogy egy olyan korban, amikor minden csapatnak nagyjából azonos esélyei vannak, és az egyik város csapatai sokkal többször lesznek bajnokok, mint bármelyik másikéi, az függetleníthető lenne attól, hogy az adott település évszázadok óta élen jár az ország szellemi, kulturális, tudományos életében.

Igaz, a siker tortájából hatalmas szelet jár egy Tennessee-ből érkező, nem mellesleg horvát felmenőket magáénak tudó úriembernek, Bill Belichicknek, aki – mint ezt egy korábbi publicisztikámban már kifejtettem – a New England Patriots vezetőedzőjeként és kvázi sportigazgatójaként újszerű gondolkodásmódjával nem csupán az NFL-t „oktatja” két évtizede, de a „Patriots Way”, a belichicki iskola alapelemeit (mindenki pótolható, mindenki lecserélhető egy fiatalabb és olcsóbb játékosra, a fizikai paramétereknél és a statisztikáknál fontosabb az intelligencia, az alkalmazkodóképesség, a több poszton bevethetőség, és így tovább) a többi bostoni franchise is átültette saját ligája viszonyai közé, így a város, amely 2000-ben már kezdett búskomorságba hajlani, mert a kosárlabdában tizennégy, a hokiban huszonnyolc, a baseballban 82 éve várt a bajnoki címre, amerikai futballban pedig még sohasem nyert, az ezredforduló óta már tizenkétszer ünnepelhetett, és mindegyik csapat legalább egyszer.

No meg talán az sem mellékes, hogy egyik amerikai nagyváros profi együttesei között sem látunk olyan összetartó erőt, mint Massachusetts fővárosában: ha Boston bármelyik csapata a ligája rájátszásában szerepel, a másik három játékosai, vezetői valósággal elözönlik a lelátót a meccsein, ott szurkolnak az első sorban, szerepet vállalnak a korongbedobásban, a zászlófelvonásban vagy a közönség lelkesítésében. Ha Super Bowl van, akkor a baseball-legenda David Ortiz fanatizálja Tom Bradyéket, amikor Stanley-kupa-döntő, akkor Brady buzdítja közös videóban Zdeno Charáékat.

Mindent egybevéve, alighanem azzal a jelenséggel van dolgunk, amelyet az ókori Rómában úgy neveztek: genius loci. A hely szelleme.