Golyóállók – S. Tóth János publicisztikája

Véget ért a Nemzeti Futball-liga századik idényének alapszakasza. A pillanatnyi legjobbak a playoffban folytatják, a többi elhullt, s most megint egy évet várhat rá, hogy esetleg lapot osszanak neki. A legfontosabb kérdés immár az, melyik klub tulajdonosa emelheti a magasba február 2-án (itthon már 3-án) a miami Hard Rock Stadiumban a Vince Lombardi-trófeát. Mert noha az NFL elképesztő statisztikai bázisa minden megtett yardot, minden sikeres szerelést, labdavesztést – meg milliónyi más adatot – dokumentál az utókornak, az emlékezet a győztest őrzi meg, aki ekként mindent visz; ahogyan azt 1980-as örökzöldjében (The Winner Takes It All) az ABBA megénekelte.

Az esélyeket illetően számtalan a tipp. Ám nincs még egy csapatjáték, mint az amerikai futball, amelyben ekkora lenne a bizonytalanság, szoros összefüggésben azzal, hogy e kőkemény testi kontaktusokra épülő sportág kirívóan sérülésveszélyes. A mai NFL nyomelemeiben hasonlítható száz esztendővel ezelőtti önmagához, két dolog azonban mit sem változott az eltelt évszázadban: a sportág népszerűsége és a játék keménysége.

S helyben is lennénk.

Karácsony előtt állt a nyilvánosság elé a Cleveland Browns elkapója, Jarvis Landry azzal, hogy a teljes alapszakaszt repedt csigolyával játszotta végig, s noha az állapota folyamatosan romlott, eszébe sem jutott sérültlistára vetetni magát. Rizikózott, s így elmondhatja, hogy hat esztendeje tartó NFL-karrierje során egyetlen mérkőzést sem mulasztott. Pechvogel: áldozata nem nyerte el jutalmát, a Browns 6/10-es mérlegével a playoff közelében sem járt. A Cincinnati Bengals elleni záró meccs előtt kapacitálták a 27 éves wide receivert, hogy forduljon orvoshoz, ő azonban hallani sem akart róla.

Hogy a Pro Bowl-, azaz az All Star-meccs-jelölt, immár harmadik ezer yard fölötti idényét produkáló Landry a vérbeli profi megtestesítője-e, vagy szimplán a saját egészségével hazardírozó hülye, arról gyaníthatóan megoszlanának a vélemények.

Ám vegyük észre: a terített asztaltól nem szívesen áll fel önszántából senki sem. Márpedig az NFL-biznisz szárnyal, a Forbes szeptemberben közzétett összeállítása szerint az egyes klubok értéke átlagban tizenegy százalékkal, 2.86 milliárd dollárra emelkedett. A top franchise – ahogy tizenhárom esztendeje mindig – a Dallas Cowboys, értékét 5.5 milliárd dollárra becsülik. Második a címvédő New England Patriots (4.1), harmadik a New York Giants (3.9), negyedik a Los Angeles Rams (3.8), ötödik pedig a San Francisco 49ers (3.5). S ezek nem légből kapott számok, bizonyíték a Carolina Pan­thers tavaly májusi tulajdonosváltása: David Tepper 2.275 milliárd dollárért vásárolta ki a charlotte-i franchise-ból a klubalapító Jerry Richardsont.

A liga sikerének (egyik) megalapozója a meccsek televíziós nézettsége. Az idei adatok értelemszerűen még nem véglegesek, viszont a 2018-ban az első félszáz legnézettebb tv-műsor közül 34 NFL-találkozó volt. A lista élén a Super Bowl LII, vagyis az NFL 2018 februárjában játszott döntője áll, a minneapolisi Philadelphia Eagles–New England Patriots csatát (41–33) 104.3 millióan nézték meg csak az Egyesült Államokban!

E pénzzuhatagból persze a játékosok is bőségesen részesülnek. Főhősünk, Jarvis Landry például öt évre szóló, jelenleg is futó szerződésével 75 és fél millió dollárral gazdagodik. Naná, hogy egy nyamvadt csigolyarepedés nem állíthatja meg! Noha a liga az utóbbi években számtalan szabálymódosítással igyekezett csökkenteni a (súlyos) sérülések számát, nem véletlen, hogy manapság az NFL legfényesebb csillagai a hét mérföldes, tűpontos passzokkal operáló, dinamikus irányítók, az elegancia megtestesítői, mint a kansasi Patrick Mahomes vagy a baltimore-i Lamar Jackson. Ám az amerikai futball népszerűsége mégiscsak a férfias játékon alapul, s erre ráerősítettek történelmi előzmények is. A második világháborút követő, a szovjet hidegháborús fenyegetéssel fűszerezett fellendülés időszakában sokan féltették az Egyesült Államokat, hogy az új generációk elpuhulnak. S bizony a sportágnak, azon belül is kiemelten a profi ágazatnak fontos szerepe volt annak tudatosításában, hogy az amerikai fiatalok nagyon is acélos fickók. Nem véletlenül volt a hatvanas évek egyik ikonja a Green Bay Packers linebackere, Ray Nitschke. A civilben kimért, szolid, vastag keretes szemüveget viselő elegáns családapa a fűre lépve habzó szájú fenevaddá változott, aki tűzgolyóként söpörte el a vele szemben állókat. Egy 1967-es dokumentumfilmben (They Call It Pro Football) teljes joggal említették a korszak linebackereit a „védelem kutató és pusztító” embereiként.

Az ellenfelek lerombolásával óhatatlanul együtt járó sérülések miatt azonban korunkra megrepedezett az NFL-t beborító romantikus máz. S noha a liga bekeményített az erősködőkkel szemben, az 2015 és 2018 közötti négy idényben még mindig kétezer-négy futballista került fel a sérültlistára; az előző két bajnokságban a harcképtelenné válók száma rendre túllépte a félezret. A legélesebb kritikákat a fejsérülések miatt kapja az NFL, noha egy felmérés szerint a legsűrűbben – az esetek nagyjából harmadában – a térdek sínylik meg e focit, ezt követi a bokák, a térdszalagok és a lábak sérülése, a sorban az utolsó öt százalék körüli gyakorisággal az agyrázkódás. Tény persze, hogy utóbbi hordozza a legtöbb kockázatot, s minden óvintézkedés ellenére a legutóbbi bajnokságban a regisztrált esetek száma összesen 291 volt az előszezon, valamint az alapszakasz és a rájátszás meccsein, edzésein.

Ez 16.4 százalékos emelkedés 2016 óta, a legmagasabb érték a liga új sérülésregisztráló rendszerének 2012-es bevezetése óta. Az NFL vezető orvosa, Allen Sills nem titkolta, az adat őket is animálja.

A jelen idénynek is megvannak a neves áldozatai. Volt olyan 24 napos periódus, amikor őszi falevelekként hullottak a klasszisok, s közülük a pittsburghi Ben Roethlisbergernek például az egész idénye ment a kukába. „Ilyen a popszakma” – ránthatnánk vállat, amire azonban a NFL reakciója nem lehetne más, mint a hrabali Pepin bácsié: „Lófarát!” Már csak azért is, mert a liga rendezvényei iránt érdeklődők között mostanra 45 százalékra emelkedett a nők aránya, s a hirdetők által vizslatott 35 éven aluliak körében is folyamatosan nő a számuk. S mivel a háztartások kiadásainak hetven-nyolcvan százalékáról a felmérések szerint a hölgyek döntenek, az NFL-nek elemi érdeke a kedvükben járni. A liga erőfeszítéseit nem mindenki értékeli, az évenkénti „NFL női csúcstalálkozón” visszatérő bírálatok érik az erőszaktevőket – naná, az áldozatokat főképp az anyáknak, feleségeknek, barátnőknek kell pátyolgatniuk.

A The New York Times karácsonyra időzítve készített is egy összeállítást az „NFL-mamákkal”. Linnea Garcia-Tatupu férje, Mosi tizennégy évet húzott le a profi ligában, s 2010-ben hunyt el szívrohamban. Ám a halálát követő boncolás kiderítette, a pályafutása során a fejére mért ütések miatt agykárosodás érte, s Parkinson-kórban is szenvedett. „Az NFL-játékosok golyóállónak képzelik magukat, sosem vallanák be, hogy a sérülésük miatt túl kockázatos pályára lépniük. Mosi haláláig nem tudtam semmit az encephalopathiáról, az agy átmeneti vagy idült károsodásáról. Fiunk, Lofa is futballozott, a 2005-os drafton a Seattle Seahawks választotta ki, hat idényt húzott le a ligában. Ha annak idején tisztában vagyok azzal, milyen rizikót vállal, távol tartottam volna a sportágtól. Az unokáimat én nem tilthatom el, de ha kérhetném, hogy inkább golfozzanak, nem haboznék.” Egy másik mama, a jelenleg is a Cincinnati Bengalst erősítő Geno Atkins anyukája, Sandra elárulta: fia minden meccse előtt imádkozik gyermeke egészségéért. Egybecseng ezzel az NBC News és a Wall Street Journal februári közvélemény-kutatása, mely szerint az amerikaiak 48 százaléka arra ösztönzi gyermekét, az egészségügyi kockázatok miatt az amerikai foci helyett válasszon másik sportágat – 2014-hez képest ez nyolcszázalékos növekedés!

A Bengals által draftolt, jelenleg szabadügynök Jeremy Hill anyukája viszont arra a kérdésre, örülne-e, ha az unokáit futballozni látná, ezt felelte: „Természetesen. A futball csodálatos amerikai sport. Ha nem játszanák, szegényebb lenne a világ.”

Lám, az amerikai futball mint az amerikai identitás (egyik) talpköve.

S annak igazán jó.