A 42-es öröksége – Moncz Attila publicisztikája

Hétköznapi ügymenet mellett az észak-amerikai profi baseball-ligában március-áprilisban kétszer is ünnepelhetnénk. Először a nyitó napon, ami valamikor még pótolható, ha egyszer a szezon elindul: talán valahol Arizonában, semleges pályákon. Másodszor viszont csak a virtuális térben lehetett ünnepelni, hiszen nem voltak meccsek, nem nyitottak ki a pályák, ahol az összes játékos, edző, stábtag és bíró a 42-es mezben teljesíthette volna aznapra rendelt feladatát. Merthogy az MLB-ben 2004 óta minden esztendőben április 15-én tartják meg a Jackie Robinson-napot, tisztelettel adózva a legendás 42-es emléke előtt, aki 1947-ben ezen a napon első afroamerikai játékosként pályára léphetett a ligában. „Nemzeti sportunk történetében ez volt a leginkább várt bemutatkozás. Az álmok beteljesülését és az esélyegyenlőséggel kapcsolatos félelmeket reprezentálta, örökre megváltoztatta a játék képét és az amerikaiak hozzáállását” – fogalmazott a Brooklyn Dodgersben debütáló játékos sporttörténelmi tettével kapcsolatban Robert Lipsyte és Pete Levine, két amerikai sportszakíró.

Merthogy a baseballban vagy 80 éven keresztül elképesztően erősen működött a szegregáció, és ott még annyi esélyük sem volt a színes bőrű sportolóknak az érvényesülésre, mint, mondjuk, atlétikában. Abban a sportágbanJesse Owens hőstettei ismertek (1935-ben 45 perc alatt öt világcsúcsot állított fel, további egyet beállított sprint- és ugrószámokban, majd egy évvel később négy olimpiai bajnoki címet nyert Berlinben), de a 2016-os, Deborah Riley Draper által készített „Olimpiai büszkeség, amerikai előítélet” című filmből az is kiderült, ha kifelé – így a náci Németországgal szemben – lehetett „villogni” például Owensszel, az Államokon belül nem volt minden rendben. Vehetjük Tidye Pickett és Louise Stokes esetét, akik már az 1932-es Los Angeles-i olimpiára is kvalifikálták magukat, de a váltóban végül fehérek futottak helyettük – mindketten úgy érezték, elloptak tőlük egy-egy aranyat, hiszen 4x100-on a hazaiak nyertek. Négy évvel később ugyan már utazhattak az olimpiára, de egyéniben nem jutottak fináléba, és a váltódöntőből is megint kimaradtak.

Ilyen előzmények után is érdemes értékelni Robinson játékát, és azt, hogy a halálos fenyegetések közepette is kitartott, küzdött az esélyegyenlőségért. Képességeinek, hozzáállásának köszönhetően célt ért, rájöttek, az afroamerikaiakkal inkább kooperálni kell, mintsem üldözni őket. Végül is, ha az év újonca díj első nyertese, majd az idény MVP-je, illetve az 1955-ös World Series győztese mutat példát, az követendő. 1997-ben vissza is vonultatták a mezszámát, méghozzá az egész ligában, életművének az A 42-es című film állított emléket. Manapság az MLB-ben 7.7 százalék az afroamerikaiak aránya, igaz, ez a hetvenes években még majdnem 20 százalék is volt, olyan sztárok főszereplésével, mint Hank Aaron vagy Reggie Jackson.

A major ligákban szereplő afroamerikaiak aránya nem a baseballban a legalacsonyabb, hanem az NHL-ben, amelyben a játékosok 93 százaléka fehér, a maradék hét oszlik el a többi rassz között. Szomorú történet persze itt is akad, hiszen a liga első színes bőrű játékosát, Willie O'Ree-t 1961-ben úgy cserélte el a Montreal Canadienshez a Boston Bruins, hogy arról még a rá számító edzője is csak az újságból értesült.

A hazánkban legnépszerűbb két major ligában, az NBA-ben (kosárlabda) és az NFL-ben (amerikai futball) viszont alaposan felülreprezentált a színes bőrű játékosok aránya. Amíg kormányzati kimutatások szerint az ország lakosságának 13-14 százaléka fekete, addig ugyanez az arány az NBA-ben 75 százalék (a nézők között 47 százalék!), míg az NFL-ben 70 százalék. Az NBA-ben játékban is különösen erős a dominancia, már az 1997-es All-Star-mérkőzés keretében nyilvánosságra hozott, minden idők legjobbjait számításba vevő 50-es listán is 32 afroamerikai játékos szerepelt. Manapság a valaha volt hat legjobb játékos (Wilt Chamberlain, Michael Jordan, Bill Russell, Kareem Abdul-Jabbar, Oscar Robertson, LeBron James) kapcsán is erős konszenzus van, úgy, hogy egyikük sem fehér.

Az NFL-ben nehezebb ennyire tiszta képet alkotni, hiszen ott a legfontosabb poszt (quarterback) kapcsán olyan „400 éves sztereotípiákkal” is meg kellett küzdeni az évek során, mint az, hogy az afroamerikaiak „fejben” tényleg erősek-e, illetve alkalmasak-e a vezérszerepre. Ráadásul a korai sikerek (Charles Follis személyében már 1902-ben találhatunk amerikaifutballistát) után itt is furcsa intézkedéseket hoztak, 1933-tól például nem szerepelhettek afroamerikaiak a jegyzett bajnokságokban, és csak az NFL 1946-os újraindulása után lettek meghatározók. Utolsó csapatként a Washington Redskins adta be a derekát, amely 1962-ben szerződtette első fekete játékosát, Bobby Mitchellt. Ugyanakkor a Super Bowl-győztes QB-k között még mindig csak három afroamerikai játékost találunk, igaz, a legutóbbi hét idényből kettőben is ilyen vezére (Russell Wilson, Patrick Mahomes) volt a nyertes gárdának, míg az előtte játszott 47 idényben összesen egyszer (Doug Williams és a Washington Redskins révén) volt példa hasonlóra.

A médiában is alaposan megváltozott a velük szembeni felfogás, még akkor is, ha alig fél évtizede Cynthia Frisby, a Missouri Egyetem újságírótanszékének professzora tanulmányában kimutatta, az afroamerikai sportolók családon belüli és szexuális erőszakhoz köthető tettei szignifikánsan több negatívummal jelennek meg a sajtóban. De ma már így is elképzelhetetlen, hogy a kommentátor „kis majomnak” tituláljon egy elkapót (mint tette azt 1983-ban Howard Cosell a washingtoni Alvin Garrett-tel), vagy hogy valaki egy rabszolgatartó példából vezesse le a színes bőrű sportolók nagyszerűségét, mint Jimmy „The Greek” Snyder, a CBS riportere. És bár megpróbált utána szépíteni, mondván, „...minden tehetségük megvan, minden testi adottságuk megvan, ha úgy edzenek, mint mindenki más, a fehéreknek esélyük sem lesz ellenük a sportban”, addigra gyakorlatilag már eltemette magát.

Az előrelépéshez persze kellettek olyan nagyszerű személyiségek, mint a több mint tucatnyi könyvet író Kareem Abdul-Jabbar, korábbi világklasszis NBA-sztár, a zongorázni és arab ABC-t tanuló Jaylen Brown (a Boston Celtics kosarasa) vagy – hogy ne csupán a major ligákból hozzak példát – a férfiak és a nők sportbeli egyenjogúságáért még a brit parlamentben is lobbizó teniszező, Venus Williams.

Ugyanakkor a 2017 elején a New England Patriots csapatával Super Bowlt nyerő Martellus Bennett egy tavalyi publicisztikájában más szempontot is megvilágít. Szerinte az is hibás megközelítés, hogy az afroamerikaiaknak azt tanítják, a sport az egyetlen reményük, kitörési lehetőségük. Na de miért nem mernek nagyobbat álmodni? Akkor talán az orvosok nem csupán hat, illetve a tanárok két százaléka lenne afroamerikai, illetve a Fortune 500-ban (a legnagyobb amerikai cégek listája) lévő vállalkozások közül nem csupán háromnak lenne fekete vezérigazgatója. A korábbi kiváló tight end magyarázatot is adott a „szerényebb” álmokra: „A fekete fiúk sportra születtek. A fekete apák gyakran csalódottak, ha a gyerekeik nem eléggé jók a sportban. Ha fekete fiúként nem vagy kiemelkedő a sportban, az azt jelenti, nem vagy jó – még keményebben fogalmazva meg azt, hogy nem vagy igazi fekete. Ha feketeként nősz fel, az olyan érzés, mintha a világ feléd dobna egy labdát, és azt mondaná, sok szerencsét. Légy bajnok!”

Az egyetlen, amire a sportolóknak oda kell figyelniük, az a tanulás. Az egyetemre bekerülő afroamerikaiak mindössze 2.4 százaléka nem szerez diplomát. Viszont ha a sportprogramba kerülőket nézzük, a kosarasok 56, az amerikai futballisták 55 százaléka nem jut el az utolsó szemeszter végéig, hanem elmegy pénzt keresni az NBA-be vagy az NFL-be. Nekik nem az a céljuk, hogy oklevelük legyen, hanem az, hogy megpróbáljanak bejutni valamelyik profi ligába. És ez legalábbis vitatható út a még szélesebb társadalmi elfogadottság felé.