Buborék – Moncz Attila publicisztikája

Azok után, hogy magyar idő szerint péntek hajnalban a Washington Nationals–New York Yankees baseballmérkőzéssel véget ért az Egyesült Államok történetének leghosszabb, több mint 130 napos olyan időszaka, amelyben a négy legnagyobb profi liga (MLB – baseball; NBA – kosárlabda; NFL – amerikai futball; NHL – jégkorong) egyikében sem rendeztek mérkőzést, egy héttel később a legjobb kosarasok is újra megmutatják magukat a világnak. De nem csupán korábbi önmaguktól, hanem a baseballtól is teljesen eltérő körülmények között. A zárt kapuk, a biztonsági előírások az amerikai járványhelyzet láttán sajnos természetesnek mondhatók, ráadásul az MLB-vel ellentétben az NBA beköltözik egy „buborékba”, egy zárt világba, az orlandói Walt Disney Resortba, hogy megpróbálja befejezni a március 11-én egyszer már félbeszakított 2019–2020-as idényt. Az biztosnak tetszik, hogy több esélye van rá, mint az utazgatást megtartó MLB-nek (amelynél már meg is van az első góc, laptártánkig a Miami Marlinsnál több mint tíz fertőzöttet találtak, meccseket töröltek, nem tudni, ezek miképp kerülnek majd be az amúgy is feszes menetrendbe...) vagy a még el sem induló, de legalább limitált létszámú nézőközönségről álmodó NFL-nek.

Ugyanakkor az is biztosnak tűnik, hogy ez volumenét tekintve eddig sohasem látott sportkísérlet. Addig nem merészkednék, mint egy amerikai kolléga, aki szerint „a játékosok tengerimalacok egy tudományos próbálkozásban”, de addig igen, hogy tesztalanyok egy projektben, amelynek sikere a tulajdonosok (és a liga) mellett az ő javukat is szolgálja. Ha végigmegy az idény, több mint 600 millió dollárt tartanak a saját zsebükben, ahogyan az NBA-nek is százmilliókat (de akár az egymilliárdot is elérheti az összeg) „húznak be” a televíziós szerződések jóvoltából. Az ESPN és a Turner, a liga két legnagyobb amerikai médiapartnere éves átlagban 2.6 milliárd dollárt fizet a jogokért, de ez a pénz csak akkor érkezik meg, ha az „ellenoldal” szállítja a meccseket.

Rendben, ez így, ebben a formájában erősen elhatárolható sporttelevíziós ökoszisztéma, viszont ez az, ami jelentősen csökkentheti a veszteségeket. Az NFL-en kívül egyetlen olyan major liga sincs, amelynek csapatai kizárólag a jogdíjakból képesek kigazdálkodni a fix költségeiket, de sok sportvállalkozással ellentétben nem áll bele a földbe az MLB, NBA, NHL hármas sem. A vonzó televíziós szerződések híján a kisebb ligák (legyen szó baseballról, jégkorongról vagy kosárlabdáról) megtehették, hogy már a pandémia kezdeti szakaszában, gyors döntéssel befejezettnek nyilvánították az idényt, a nagyoknál viszont már áprilisban azon matekozott mindenki, milyen keretrendszerben lehet visszatérni a szórakoztatóipari piacra. Lehet, ez elsőre innen, Európából könyörtelennek, netán embertelennek hangzik, ettől még ez ott kemény szabályok szerint működő iparág, ahol még olyan farkastörvény is van, amely szerint adott esetben, még nagy válságban is pénzt, paripát, fegyvert kell berakni, hogy később mindenki pénzt tudjon kivenni.

Ezt ismerte fel az NBA is, amely becslések szerint 150–170 millió dollár közötti összegért működteti majd ezt a buborékot július vége és október közepe között. Építeni semmit sem kellett, hiszen a floridai helyszínen minden megvolt, szállodák, pályák (hármat használnak majd közülük), edzőpályák (hetet foglaltak le), ezek bérleti díja, valamint a catering, a napi tesztek, az orvosi támogatás, a biztonság és a logisztika teszi ki ezt az összeget. Csak egy példa a „járulékos költségekre”: egy újságíró egy napja 550 dollárba (az Egyesült Államokban a havi átlagfizetés 3700 dollár körül mozog...) kerül a ligának, ezért cserébe szobát, napi három étkezést és napi tesztet kap. Hogy aztán ez a pénz melyik zsebből melyik zsebbe megy, azt senki sem tudja, hiszen a helyszínnek ugyanúgy a Walt Disney-konszern a tulajdonosa, ahogyan az egyik televíziós partner ESPN-nek is.

Adam Silver, az NBA komisszárja aligha véletlenül mondott ezzel kapcsolatban a kötelező körökön túl néhány őszinte gondolatot is: „Fő célunk, hogy megmutassuk szeretett sportágunk iránti elkötelezettségünket, illetve a mai világban megtaláljuk az új normalitást. Számunkra nem a dollárok és a centek jelentik a tétet, mert nekünk nem gazdaságos ebben a buborékban játszani. Hanem hihetetlenül drága.” De a hosszú távú fennmaradás érdekében még akkor is vállalniuk kellett az abszurdnak ható rendszert, ha a franchise-oknak a zárt kapus meccsek összességében egymilliárd dolláros bevételkieséssel járnak.

Ezt a játékosok többsége is belátta, legkésőbb akkor, amikor az élet értékét előtérbe helyező énükön felülkerekedett az üzletember/családfenntartó énjük. LeBron James a krízis elején még azt mondta, elképzelhetetlen, hogy ő üres csarnokban játsszon, néhány héttel később pedig már ő volt az egyik élharcosa a folytatásnak. Hiába, neki nem csupán a fizetéséből, de például a sportszergyártókkal kötött szerződéseiből is van bevétele. Még több is, mint a Los Angeles Lakersszel aláírt megállapodásából. Meg aztán ő bajnok akar lenni, hogy újabb pluszpontokat szerezzen Michael Jordannel szemben a G.O.A.T.-címért (minden idők legnagyobbja) zajló versenyben. Lényegesen kevesebben vannak olyanok, mint csapattársa, Avery Bradley, aki a kisfia egészségét féltve közölte, felőle folytatódhatnak a küzdelmek, de nélküle. A liga minden kosarasnak megadta a lehetőséget arra, hogy így döntsön, természetesen a lépés rövid távon némi (de nem teljes összegű!) pénzügyi restrikcióval jár, hosszú távon pedig jelentős kockázattal. Akad olyan amerikai elemző, aki azt mondja, az önkéntes száműzetést választók a saját jövőbeli értéküket csökkentik, mert nem mutatnak maximális elkötelezettséget a csapatuk iránt úgy, hogy manapság a buboréknál aligha van biztonságosabb hely az Egyesült Államokban.

Ráadásul a következő néhány évben a fizetések is csökkenhetnek, mert a kollektív szerződés közvetett lehetőséget ad a tulajdonosoknak arra, hogy veszteségeiket beépítsék a fizetési plafonba. Márpedig a játékosok fizetésének 51 százaléka a központi bevételektől függ, és ha az csökken, bizony a bérek is csökkeni fognak. A 2016-ban életbe lépő új tv-szerződés hatására akkor egyik idényről a másikra 32 százalékkal nőtt a felső szint nagysága, olyan kiegészítő emberek kaptak eszement pénzeket, mint Tyimofej Mozgov vagy Ian Mahinmi (mindkettő négy évre 64 millió dollárt), jellemző a helyzetre, hogy a következő, a 2020–2021-es évadra a most érvényben lévő fizetési plafon alatt csak az Atlanta Hawksnak, a New York Knicksnek, a Detroit Pistonsnak, a Charlotte Hornetsnak, a Phoenix Sunsnak és a Miami Heatnek van mozgástere. A Houston Rocketsnél egyenesen armageddon jöhet, a 115 milliósra becsült „salary capből” az Eric Gordon, Russell Westbrook, James Harden hármas csaknem 100 millió dollárt visz majd el. Melléjük kellene még kilenc ember... És ha túllépik a határt, a Rockets nem az a franchise, amely röhögve kifizeti a luxusadót (ha egyáltalán lesz ilyen, mert már ennek az egy-két évre eltörlése is felvetődött a rendkívüli gazdasági helyzetre való tekintettel), szemben mondjuk a sokkal nagyobb piacon gazdálkodó Lakersszel.

Azt még szintén nem lehet tudni, hogy a liga a veszteségeinek milyen hányadát és miképp hárítja át a szurkolókra. Az „Isten hozott, de jó látni újra benneteket, itt az ingyen sörötök” felfogás gyakorlatilag kizárható, sokkal valószínűbb, hogy a „Nagyon becsülünk benneteket, örülünk, hogy újra itt vagytok, és most kezdjetek el ugyanúgy fizetni, ahogy a járvány előtt” gondolkodásmód lesz az úr. De az NBA még így is kivételezett helyzetben van, mert mostantól működik, és egyik élharcosa lehet a sporthoz köthető vállalkozások életre keltésének. Lesz honnan visszatérni, egy kimutatás szerint a járvány kezdetétől június közepéig percenként 92 600 dolláros bevételtől estek el az amerikai sportpiac szereplői.