A zene a legjobb legális dopping – Moncz Attila publicisztikája

A MINAP a Blasterjaxx holland electro house csapat két tagja, Thom Jongkind és Idir Makhlaf ránézett az előző időszak letöltési adataira, és meglepve tapasztalta, hogy a Narco című (egyébként a világhírű trombitással, Timmy Trumpettel közösen megalkotott) számuk iránti érdeklődés ugrásszerűen megnőtt a különböző felületeken. Új dal esetén ez nem lenne meglepő, hiszen bármikor bekattanhat valamiféle viralitás a neten, de egy ötéves muzsikával kapcsolatban már több mint ritka. Most mégis megtörtént, ráadásul különösen az Egyesült Államokban lett nagy piaca a műnek. Kétségkívül eddig ez sokkal inkább egy zenei magazin lapjaira kívánkozó beszámoló, de ha hozzáteszem, gyorsan kiderült, a letöltések száma azért ugrott meg, mert a netre valaki feltette, hogy ez minden idők legjobb sportolói bevonulózenéje, illetve mellékelte, ahogyan a New York Mets baseballcsapatának kabalái eltrombitálják Edwin Díaznak, a csapat dobójának, mindjárt más a helyzet. Díaz rendre akkor lép fel a dobódombra, ha az utolsó inningben biztossá kell tennie együttese általában egy-két pontos győzelmét, és május óta képtelen hibázni ebben a szerepkörben, amivel nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a Metset már a World ­Series egyik esélyeseként emlegetik.
A MINAP a Blasterjaxx holland electro house csapat két tagja, Thom Jongkind és Idir Makhlaf ránézett az előző időszak letöltési adataira, és meglepve tapasztalta, hogy a Narco című (egyébként a világhírű trombitással, Timmy Trumpettel közösen megalkotott) számuk iránti érdeklődés ugrásszerűen megnőtt a különböző felületeken. Új dal esetén ez nem lenne meglepő, hiszen bármikor bekattanhat valamiféle viralitás a neten, de egy ötéves muzsikával kapcsolatban már több mint ritka. Most mégis megtörtént, ráadásul különösen az Egyesült Államokban lett nagy piaca a műnek. Kétségkívül eddig ez sokkal inkább egy zenei magazin lapjaira kívánkozó beszámoló, de ha hozzáteszem, gyorsan kiderült, a letöltések száma azért ugrott meg, mert a netre valaki feltette, hogy ez minden idők legjobb sportolói bevonulózenéje, illetve mellékelte, ahogyan a New York Mets baseballcsapatának kabalái eltrombitálják Edwin Díaznak, a csapat dobójának, mindjárt más a helyzet. Díaz rendre akkor lép fel a dobódombra, ha az utolsó inningben biztossá kell tennie együttese általában egy-két pontos győzelmét, és május óta képtelen hibázni ebben a szerepkörben, amivel nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a Metset már a World ­Series egyik esélyeseként emlegetik.

„A zene hatékony eszköz, amit sok sportoló használ, hogy segítsen az edzéshez és a versenyzéshez szükséges megfelelő összpontosítás kialakításában. A kérdés az, mennyire erős a zene hatása a sportolók teljesítménye szempontjából? A válasz sokak számára az, hogy nagyon is. A legújabb tanulmányok szerint a zene segít a sportolóknak csökkenteni a fáradtságérzetet, növeli a fájdalomtűrő képességüket, valamint javítja a hangulatukat és a motivációjukat. Ezenkívül a megfelelő zenét hallgató sportolók könnyebben ki tudják zárni a pánik és az aggodalom érzését, és bizonyos esetekben a magabiztosság és a siker érzéseire összpontosítanak” – írta erről a jelenségről Patrick Alban, a terület egyik szakértője.

Ma már ezen számok kiválasztása adott esetben nagy procedúra. Amikor Díaz csillaga – még ­Seattle-ben – elkezdett emelkedni, a ­marketingigazgató-helyettes is beszállt a folyamatba, és miután a dobó a becenevével harmonizáló Def Leppard-számot (Pour Some Sugar on Me) elutasította, felajánlotta neki a Narcót. Díaznak bejött, ezt követően az első idényében All Star lett. „A trombiták különlegesek voltak, mindenki más zenéjétől eltérőek” – mondta Díaz. Aztán 2019-ben átigazolt a Metsbe, ahol új dalt választott magának – és elindult lefelé a lejtőn. Felesége, Nashaly az előző, immár újra nézők előtt játszott MLB-idény közben szólt neki, talán szerencsés volna visszatérni a trombitákhoz, ő hallgatott rá, azóta újra szárnyal. A Díaz, Narco „párost” pedig már olyan magasságokban emlegetik, mint a poszt valaha volt talán legjobbja, Mariano Rivera és az Enter Sandman (Metallica-szám) kettősét. Ennyit arról, mennyi magabiztosságot képes kölcsönözni egy-egy dallam annak, akit, mondjuk így, megérint.

A Metallica példája is mutatja, ha nem is kimondottan ilyen céllal íródott a számok döntő többsége, a legnagyobbak is megjelennek a bevonulózenék komponálói között. Elég csak a Red Hot Chili Pepperst (a nehézsúlyú bokszvilágbajnok Vladimir Klicsko dübörgött be rendszeresen a Can’t Stop című örökbecsűre), az AC/DC-t (a Thunderstruck például a Telekom Veszprém, illetve a Győri Audi ETO KC bemutatásánál szokott „üvölteni”), a ­Gerry & The Pacemakerst (ki ne ismerné a Liverpool himnuszát, a You’ll Never Walk Alone-t?) vagy éppen a The White Stripest (bár az FC Bruges focicsapatának szurkolói kezdték el dalolni, de a Seven Nation Army ma már a dartskirály Michael van Gerwen révén közismert) említeni. „Dalszerzőként ez egyike azon tetteknek, amelyekre büszke vagyok, hogy részesük lehettem. A modern zene világszerte akkor hódít, amikor emberek csoportjai nagyobb számban gyűlnek össze, nem pedig kis otthonokban és falvakban, mint régen. És sokszor ez természetesen sportarénákban megy végbe, elsősorban futballstadionokban” – mondta erről Jack White, a The White Stripes egykori gitárosa és vokalistája.

Persze előfordult, hogy egy világsztár csak a helyszínen szembesült azzal, milyen státuszba is emelkedett a zenéje. Brian May, a Queen gitárosa és dalszerzője azért ment el egy Los Angeles Lakers–Chicago Bulls meccsre, hogy Magic Johnson és Michael Jordan csatáját nézze meg, aztán meglepve tapasztalta, minden játékmegszakításkor a We Will Rock You bömbölt a hangszórókból.

„Döbbenetes volt látni a két gigász harcát. Aztán amikor megállt a meccs, és elkezdték a We Will Rock Yout játszani, egyszerűen csak mosolyogtam” – árulta el May.

A Chicago Bulls önmagában külön történet, hiszen a nyolcvanas évek elején az első NBA-csapatok egyikeként kezdett el bevonulózenét használni, és itt fordult elő, hogy egy világsztárt (Michael Jacksont és az ő Thrillerjét) kiszorított egy kevésbé ismert formáció, a The Alan Parsons Project a Sirius című számmal. Michael Jordan és a bikacsorda Jackson dallamaira nem tudott olyan hatásosan bejönni a csarnokba, érezte ezt Tommy Edwards, a helyi műsorvezető is. Mázlija, hogy egyszer a feleségével moziba ment, és az előtérben aláfestő zeneként ment a Sirius. Érezte, erre tökéletes lenne a produkció, otthon gyakorolta az egész procedúrát, kitalálta, hogy Jordant a gitárszóló kezdésével egyszerre kell bemutatnia, aztán a menedzsment elé tárta ötletét. A többi már történelem. Alan Parsonsnak is, még akkor is, ha sohasem fordult meg a fejében, hogy zenéjét a sportvilág használja, már csak azért sem, mert nem volt sportrajongó.

Ma már az amerikai major ligákban, a küzdősportokban, illetve olyan, egyre népszerűbb műfajokban, mint a sznúker vagy a darts is megszokott a bevonulózene, de például az angol Premier League stadionjaiban is általános jelenség, annyira, hogy nemrég szavazás is volt arról, melyik aréna, muzsika duó a nyerő. A Leicester City és a The Posthorn Gallop győzelme talán nem volt akkora meglepetés, mint az együttes 2016-os bajnoki címe…

A magyar futballpályákon a csapatindulók révén szintén jelen vannak a bevonulózenék, de sokkal inkább a hagyományok uralkodnak, mint a show-elemek. Ha pedig valaki adott esetben utóbbi felé menne el, abból csak a baj lesz, mint csaknem két évtizede a Ferencvárosnál, amikor felvetődött, hogy a Fradi-indulót Robbie Williams Let Me Entertain You című száma is felválthatná. Szurkolói tiltakozásra még csak elnökségi szavazásra sem bocsátották a kérdést. Így aztán nálunk az ismert bevonulózenék elsősorban a küzdősportokban jeleskedőkkel hozhatók összefüggésbe. Szerencsés egymásra találás volt Erdei Zsolt és a Republic Szállj el, kismadár című száma, előbbi beceneve (Madár) és utóbbi legkésőbb az 1995-ös női kézilabda-világbajnokság óta sportkörökben meglévő népszerűsége miatt. A WBO későbbi félnehézsúlyú, illetve a WBC hajdani cirkálósúlyú világbajnoka eleinte a Scooterrel próbálkozott, de aztán a kismadár mindent elsöpört. Az első magyar profi világbajnok, Kovács István az árnyoldalakkal is találkozott, hiszen eleinte a Carmina Burana taktusaira vonult be, nagyon hatásosan és a meccsekre kiválóan rápörgető módon, aztán az örökösök jelentős összegű jogdíjat követeltek, így Kokónak cserélnie kellett. Budapesten, a rossz emlékű Chacón-gálán már Liszt Ferenc Les Préludes-je szólt a walk-innél, utoljára…

Egy-egy szokatlan helyen is felbukkan a muzsika segítsége, hiszen 1998-ban az etióp csoda, ­Haile Gebrselassie elismerte, úgy tudta megdönteni a 2000 méteres síkfutás világrekordját, hogy futása ütemét a birminghami National Indoor Arenában a hangszórókból szóló Scatman című dal ütemével „szinkronizálta”.

Ahogyan egy későbbi tanulmány leírta: a zenében végre megtalálták az egyik legjobb legális teljesítményfokozót!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!