Sportban és sportért élők tömegeit látszik szíven ütni Arsene Wenger Arsenaltól való nyári távozásának híre. És korántsem csak az ágyúsok híveit, úgy tetszik, a hirtelen támadt szurkolói „ökumenében” egy szusszanásra mindenki paktumot köt saját lelkiismeretével, és félreteszi a klubhűséget. Kegyelmi pillanatok ezek, amikor előbújik belőlünk az érzelmeket hordozó, emlékeket ápoló ember. Sőt, illúziókat, amelyek egy részét épp a Wengerhez hasonló nagy búcsúzók viszik magukkal, mi meg nézünk utánuk édes-bús fájdalommal, mint olyan értékek után, amelyekről lelkünk mélyén tudjuk, hogy jobb helyen lesznek a távozó panoptikumában.
Egy csaknem emberöltőnyi korszak kétségtelenül mindenféle felhalmozásra alkalmas. Mint ahogy ez a tengernyi idő képes sok mindent meg is szépíteni. Még akkor is, ha a legutóbbi évtizedek alatt a világ futballja lassan már az edzések szintjén is a legszélesebb nyilvánosság elé költözött. Immár könnyedén visszakereshetők okos nyilatkozatok és ingerült elszólások egyaránt, de valahogy ezek is csak azokat erősítik, akik a labdarúgás azonnali eredményeket követelő világában is sokáig képesek voltak megmaradni egyazon kispadon.
A nagy „túlélők” listája nem túl hosszú, ami önmagában is minősíti a rajta szereplőket. Főleg, hogy a „legek” tekintélyes része olyan korban merevedett dicsőséges pózba, amikor a lojalitás még értelmezhető és értékelt kategória volt, az edzői munka eredménye iránti türelmet pedig az általános életritmust nem meghaladó ütemben kezdték ki az esetleges balsikerek. No meg persze a mainál nagyságrendekkel kevesebb megméretés sem állította folyamatos vizsgahelyzetbe a nagy úttörőket.
Attól még nyilván a negyvenhárom éven át regnáló Willie Maley is belebukhatott volna a feladatba, hiába tekintik a Celtic örökös edzőjének. Pályafutása ívének felrajzolásához az emberiség történetének néhány roppant látványos elemét hívhatjuk segítségül: regnálása alatt Anglia trónján öt uralkodó fordult meg, a világ túl volt a nagy háborún, és már javában „munkálkodott” a második világháború kirobbantásán. Az emberiség elgyászolta a Titanic áldozatait, túlesett a ló vontatta járművekről az automobilra való áttérés sokkján, és az első föld körüli repülőút kiváltotta eksztázison. Maley öröknek elkönyvelt jelenléte viszont változatlanul hitelesítette a békebeli kor szellemének emlékét. Szakértelmét tizenhat skót bajnoki cím és tizennégy kupagyőzelem igazolta. Kivételes szervezőkészségét, alkotói zsenialitását jelzi, hogy képes volt sokadszor is csapatot építeni a semmiből, és őt tartják a mai utánpótlásképző akadémiák ősatyjának. Hogy alig állt szóba a játékosaival, akik leginkább a lapokból tudták meg, hogy szerepelnek-e a következő mérkőzésen? A korabeli források alapján így lehetett, ám ezzel együtt is egyre nagyobb nosztalgiával tekintünk arra a korra, amelyet követően aztán az emberiség erős „formahanyatlásnak” indult.
Három rövidke megszakítással negyvennégy éven át jelentette az Auxerre-t a francia Guy Roux. Ő már szinte a jelenkor, mondhatnánk, az ifjabbak számára azonban Roux edzői pályafutásának 1961-es kezdete már a múlt évezred – az állítás metaforikus értelmében is. Esete tipikusan azé az emberé, akinek a fátum megtalálta az ideális helyet az alsó-burgundiai városkában, ő meg saját erényeinek és korlátainak tudatában nem is húzott ujjat a sorssal. Maradt Auxerre-ben, ahol szerették, megbecsülték, nem engedte elcsábíttatni magát, pedig egy időben igencsak zengett a szirének kórusa. Többek között Eric Cantona, Basile Boli, Djibril Cissé, Philippe Mexes és Kovács Kálmán köszöni a mester állhatatosságát.
Mi volt a titkuk ezeknek az embereknek? A Rangers-ikon Bill Struthtól az olasz szövetségikapitány-legenda Vittorio Pozzón, valamint német kollégáján, Sepp Herbergeren át Sir Alex Fergusonig, akinek 2013-as visszavonulása óta a Manchester United csak keresgéli önmagát. Momentán épp José Mourinhóval az élén, aki ugyan nemrég újabb két évre láncolta magához az MU-t, de azért ne vegyünk mérget rá, hogy ki is tölti az idejét. Egyelőre Wenger zárja a sort, de valami azt súgja, hogy az „egyelőrét” immár nyugodtan megspórolhatjuk.
Hajdan volt ifjúsági játékos koromban Sepsiszentgyörgy stadionjának lelátótöltésén mindig ott volt egy kopasz ember. Mintha odanőtt volna, gyökeret eresztve az edzőpályát szegélyező jegenyék között, nem létezett olyan napszak, amikor ne találtuk volna a megszokott helyén. Kissé oldalasan álldogált a töltésen, egyik szeme a gyakorló felnőtteket pásztázta, másikkal a botladozó-bimbózó kisebbek mozdulatait figyelte. Az idősebbek zseniális futballistaként emlegették, akit szívesen vittek volna nagy klubokhoz, de őt nem lehetett elmozdítani a városból. Fénykorát a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek fordulóján élte, abban a korban, amikor egy-egy tehetséges ember több sportágban is csúcsközelben teljesített. Így „ment át” Stefán László telente élvonalbeli sízőbe, nyaranta pedig atlétába, persze szigorúan csak a futballfeladatok után.
Aztán fokozatosan edzővé érett, bár az átmenet nem volt könnyű – a játékban elképesztő módon érvényesülő intelligenciája némileg cserbenhagyta az életkori változások feldolgozása terén. Amint azonban sikerült túltennie magát a megváltoztathatatlanon, egyénisége bámulatos új dimenziói bontakoztak ki. Többnyire a második vonalból – a nagy csapat irányítása csak néhány rövid periódusra „érte utol” – osztotta meg meglátásait, egyetlen pillanatig sem érződött rajta a hajdani, mindenkinél jobb futballista felsőbbrendűsége, pengeéles helyzetábrázolásait úgy adta át az edzői ranglétrán fölötte lévő kollégáinak, hogy azok észre sem vették, igazából az történik, amit Laci bácsi célravezetőnek tart.
Pedig teltek közben az évek, a futball észveszejtő ritmusban változott, az öreg viszont fiatalokat megszégyenítő módon szívta magába az újat. Örök kedvencévé vált Kovács István totális futballja, amellyel a hetvenes évek Ajaxa és holland válogatottja új útjelző cölöpöket vert le. A maga korának pengés, fifikás játékát emlékezete megfelelő dobozkájába helyezve vallotta a sok futást igénylő új stílust. Talán azért is, teszem hozzá gonoszkodva, mivel sohasem mulasztotta megemlíteni, hogy többször is játszott Kovács Pisti ellen, s már akkor látta, hogy nagy edző lesz belőle. Aztán szó szerint kihalt a helyi futballból, szerencsére nem előtte, hogy valakinek eszébe jusson díszpolgári címre javasolni az öreget. A Pro Urbe-díj átadásán még jó egészségben törölgette a szemét, majd egyik pillanatról a másikra eltűnt a lelátóról. Nem volt a félmegoldások embere, egyenesen a túlvilágra költöztette tudását, ragaszkodását, emberségét. Csak az emléke maradt itt, ma sincs helyi futballkérdés, amelynek tárgyalása közben ne bukkanna fel Laci bácsi neve.
Mivel tudvalevőleg semmi sem történik véletlenül, hosszú élete során még Wengerrel is találkozott. Igaz, nem közvetlenül, de ennek szinte nincs is jelentősége. Amikor 1987-ben a Monacónál Kovács Istvánt váltotta az akkor még alig 38 esztendős Wenger, előbbi azt találta mondani Stefánnak, hogy ebből a fiatalemberből még nagy edző is lehet. Így vált Laci bácsiból aztán Arsenal-hívő, hiszen Kovács Pisti már akkor megmondta.
Most biztosan nagy bajban lenne, hiszen azt hirdette, hogy a jó edzőt mindenhol a haláláig megbecsülik. Ahol meg nem, ott később visszasírják. „Menekülési” útvonalnak ez sem tűnik rossznak.