Arsenal, 1938 – Malonyai Péter publicisztikája

Nyolcvan esztendővel ezelőtt, az akkor 29 esztendős Feleki László, lapunk későbbi (1949–1954) főszerkesztője egy idényen át az Arsenal futballcsapatának vendége volt. „A folyó évadra angliai tanulmányútra küldött belső munkatársunk” folyamatosan tudósított a csapat hétköznapjairól.

Hiába teltek el évtizedek, tanulságos, hogyan készült a rajt előtt két héttel Anglia bajnoka.

A csapatnál már akkor napi két edzés volt, íme, a heti program. Hétfő: a sérültek napja, mindenki a sebeit nyalogatja. „Kedd: Délelőtt »iskolázás«, elemi gyakorlatok, toppolás, passzolás, fejelés stb. Délután torna és egy kis könnyed kétkapus mozgás, az elején »gyalogjátékkal«. Szerda: Délelőtt lövőgyakorlatok, kezdetben nagyon óvatosan. Egy kis »iskolázás«. Délután sprintgyakorlatok szeges cipőben, légző- és lazítógyakorlatok. Csütörtök: Délelőtt kétkapus játék háromnegyed óráig az első és a második csapat között. Délután sprintgyakorlatok (lassú a csapat), tornagyakorlatok és futball-tenisz. Péntek: Délelőtt »iskola«, délután sprintgyakorlatok. És minden edzés előtt futás és gyaloglás a pálya körül.”

A „gyalogjátékkal” a helyezkedést gyakorolták a játékosok, a „futball-tenisz” pedig értelemszerűen lábtenisz.

„Örömmel jelenthetem minden hazai vattafutballistának, hogy az Arsenal szerda délutánját a pihenés tölti ki” – üzen Feleki egy héttel későbbi beszámolójában a magyar profiknak, hogy aztán elmesélje: ilyenkor sem kihalt a stadion, a játékosok közül sokan a tornateremben túlóráznak. A balszélső, Cliff Bastin például „a boxlabdát üti nagy erővel. Nem véletlenül, hiszen »Ha nehézkes vagy, a boxlabda majd segít rajtad« – így az egyik jó angol »edzésközmondás«”. A boxlabdát leginkább a kapusok kedvelik, „egész szimfóniákat” képes kikopogni rajta George Swindin és Frank Boulton.

Az edzéseknél a legfeltűnőbb, hogy nagy hangsúlyt helyeznek az iskolázásra, „az elemek gyakorlása is olyan edzéstantárgy, amely csaknem mindennap műsoron van” – emeli ki Feleki, aki a vívók iskolázásához hasonlítja ezt a munkát, és olimpiai bajnok vívóinkkal példálózik. Ahogy a berlini olimpián (1936) győztes Kabos Endrének, Berczelly Tibornak, Gerevich Aladárnak, Kovács Pálnak, Rajczy Imrének és Rajcsányi Lászlónak nem esik le a gyűrű az ujjáról, hogy az alapelemeket is rendre ismételnie kell, úgy az Arsenal-futballistáknak sem. Az újonc, rekordösszegért (13500 fontért) igazolt Bryn Jones például a passzolást gyakorolva, kétszer is elhibáz egy magas labdát. Az edzéseknél segédkező egykori center, Jack Lambert elmagyarázza, mi a hiba („Fölösleges mozdulatot teszel a lábaddal…”), mire a sztárigazolás bólint, „fölvesz egy labdát és félrevonul, (…) földob egy labdát jó magasra és igyekszik levenni”. Egyszer, kétszer, tízszer, hússzor, harmincszor… Kétségtelen, „tökéletes nincs, csak meg lehet közelíteni, (…) mert sohasem lehet eléggé mélyen beágyazva az idegekbe” a mozdulat.

A Wolverhampton Wandererstől megvett Jonesnak ekkor már 163 bajnoki van a lábában, ünnepelt csatárként érkezett a Highburybe, ám tudja, hogy „csak sikert eredményezhet az a felfogás, amikor valaki soha nincs megelégedve magával, (…) vasszorgalommal igyekszik a hiányosságokat pótolni”.

Emellett nem véletlenül rendszeresek a sprintek, az edzők szerint „a legfontosabbak egyike, hogy a csapat gyors legyen”. És ha már edzők. A csapat menedzsere ekkor George Allison, korábban a BBC első sportkommentátora, egyik segítője Herbie Roberts, a csapat volt legendás centerhalfja (1926–1937), aki abbahagyta, de szerződtetett játékosa maradt a klubnak, addig fizetik, amíg el nem helyezkedik, mint edző. A gyakorlásoknál a pályán Tom Whittaker a főnök, ő is Arsenal-legenda, hátvédként szolgálta a klubot 1919 és 1925 között. Ráadásul „nemcsak edző, hanem kész orvos is, (…) a különféle sérülések terén éppen olyan szaktekintély, mint akármelyik orvosprofesszor”. A lényeg: az Arsenalnál figyelnek rá, hogy a fontos posztokon a klubhoz kötődő emberek álljanak.

Az együttes hagyományosan két héttel a bajnoki rajt előtti szombaton mutatkozik be a közönségnek. Edzőmeccs egymás között, a Pirosak (első csapat) játszanak a Fehérekkel (tartalékcsapat). „Elővesszük maradék hat pennynket és megnézzük az Arsenal első nyilvános kétkapus mérkőzését” – vezeti be Feleki az eseményt. (A maradék hat penny kifejezés megfelel a „Havi kétszáz pengő fixszel…” örökbecsűnek). Igen, eseményt, mert 25 ezer rajongó jön össze a Highburyben. A többség Bryn Jonesra kíváncsi, „látni akarják, hogy vajjon értékesebb lett-e az Arsenal csatársora annyival, amennyivel szegényebb lett a klub pénztára”.

Nagy a felhajtás, a mérkőzésre műsorfüzet jelenik meg (edzőmeccsen vagyunk!), a kezdés előtt az Arsenal saját zenekara(!) a pálya közepén felsorakozva szórakoztatja a publikumot, amely meglepve látja, hogy a tartalékok 2:1-re győznek. Jonest olyan szorosan fogják, hogy „egész mérkőzés alatt hat passznál többet nem adhatott”, igaz, azok viszont „fonthuszasok” voltak. A szintén klasszis Ted Drake lőtte a nagyok gólját, de semmi több. Azaz, annyi még, hogy Jones különórájának volt haszna, a meccs legszebb támadásánál úgy passzolt villámgyorsan Drake-hez, hogy előtte „Hapgood hatalmasan előrevágott labdáját kifogástalanul levette”.

A vereség utáni edzésen Drake azt a fajta nekiiramodást gyakorolja, amellyel Jones passza után élt, Jones pedig Hapgood hosszú labdáit igyekszik minél gyorsabban átvenni és továbbítani Drake-hez, szintén az edzőmeccsen látott minta szerint.

Eddie Hapgood szintén őskövület a Highburyben (1927–1944, 393 mérkőzés), a 29 éves hátvéd szívesen tanítgatja a fiatalokat edzés után. Például a szerelés titkára: „Én nem az embert nézem, hanem a labdát!” – magyarázza a gyerekeknek, akik a Margate-ből jöttek, a klub hivatalos „neveldéjéből”.

Egy héttel a Pirosak–Fehérek meccs után már rangosabb feladat következik, a csapat az ekkor másodosztályú örök riválissal, a Tottenhammel mérkőzik. A bevételt jótékony célra fordítják, ez hagyomány akkoriban Angliában az idény előtti utolsó edzőmeccseknél. Nos, jól jártak a segélyezettek, hiszen 42 ezres a nézőszám, a körítés ezúttal is fényes, ám a siker most is elmarad.

„Minden Kakas-szurkolónak (…) az Arsenal a legnagyobb mérge” – rögzíti a felek viszonyát Feleki, ám ezúttal a Kakas-méreg az Arsenalt sújtja, hiszen a Spurs 2:0-ra győz. Bryn Jones most sem remekel, idegesen játszik, rossz passzt ad, olyan megoldásai vannak, „hogy ilyesmikért a Hungária-közönség megkövezné”. A szünet után feltámad, a csapattal együtt. Feltehetően azért is, mert az angol drukker nem türelmetlen, biztat, tapsol, „az ember csak most érti meg, mi az, amikor egy angol futballszurkoló egy átéhezett nyár után először lát labdát rúgni”.

A lefújás után nyugodt az Arsenal-öltöző. Whittaker edző sem ideges, mosolyogva mondja Bastinnak: „Cliff! Ugye mondtam, hogy lassú vagy?!” Cliff bólint, a tudósító pedig megállapítja, hogy „ha Bastin valóban őszintén belátja lassúságát, akkor érdemes volt kikapniok a Tottenhamtól”. Azért büszkeségre is van ok, a jótékony célú mérkőzéseket 500 ezren látták, a nézőszámok közül magasan kiemelkedik a Highbury 42 ezerje.

Whittaker a vereséget is a lassúsággal magyarázza: „Nem is a mozgásukra értem, inkább a gondolkozásukra. Megállították a támadást. Haboztak, gondolkoztak. Ez mindig a bizonytalanság jele. (…) Egy-két csatár agya nem forog még olyan gyorsan, ahogy azt a modern futball megkívánja” – mondja.

Ha hollywoodi történetről lenne szó, az következne, hogy az Arsenal sétagaloppban nyerte meg az 1938–1939-es bajnokságot. Nos, erről szó sem volt, a csapat 5. lett, az Everton végzett az élen. A kiragadott életképek ezzel együtt tanmesének elmennek.

Azaz inkább csak mesének.

Elvégre a tanulás roppant fárasztó.