A tökéletesség átka – Moncz Attila publicisztikája

„Nem az érdekli, hogy első legyen, hanem az, hogy minden meccse tökéletes legyen.”

Liam Rosenior, a Sky Sports szakértője fogalmazott így Pep Guardioláról, a Manchester City menedzseréről a Tottenham elleni Bajnokok Ligája-búcsú után. Na, de a mai futballvilágban elég az, ha a hazai színteret letarolod, a nemzetközin viszont még a nagy siker kapujáig, a döntőig sem jutsz el? Elég lehet azt mondani a szurkolóknak és főleg a vezetőknek, hogy a bajnoki cím (majdnem) biztosan meglesz, a hazai kupagyőzelem sincs messze, de bocs, a BL-ben semmit sem tudok garantálni, hiába teszitek mögém szinte a világ összes pénzét?

Valahol a Rosenior-féle perfekcionizmusra törekvés, illetve a nemzetközi porondon való törvényszerű elbukás kettősségét érzem, ha Guardiola Barcelona utáni korszakát kell értékelnem. A Barcával mindent vitt, az nem kétséges, négy év alatt az összes fontos sorozatot (La Liga, Király-kupa, spanyol Szuperkupa, BL, európai Szuperkupa, klubvilágbajnokság) legalább kétszer megnyerte, amire persze azt is lehet mondani, hogy a fénykorában lévő Xavi, Iniesta, Messi hármassal könnyű volt neki, csakhogy ez igazságtalan lenne vele szemben. Mert a cruyffi alapokból építkezve valóban forradalmasította a játékot, ezáltal dominálta a ligát is. Ez a bajnoki dominancia későbbi állomáshelyein (Bayern München, Manchester City) is megfigyelhető volt, sőt a nemzetközi porondra is jelentős hatást tudott kifejteni (és tényleg nem érdemes messzebb menni Németország 2014-es világbajnoki címénél) – ugyanakkor amiért a két óriás igazából szerződtette, azt nem tudta teljesíteni.

Legyen bármilyen fontos is a bajnoki cím, mondhatja bárhogyan is Uli Hoeness vagy Kalle Rummenigge, hogy a hazai arany az első, az ilyen kaliberű kereteket nem azért rakják össze, hogy – sorrendben – 19, 10 és újra 10 pontos előnnyel megnyerje a Bundesligát. A dominancia annyira nyomasztó volt, hogy több délutáni Bayern-meccs második félidejében, izgalmak hiányában, simán elaludtam. City-bajnokikat legalább klubszeretetből nem kell néznem. Csak közben a Bayernt sorozatban háromszor az elődöntőben (Real Madrid, Barcelona, Atlético Madrid), a Cityt pedig egyszer a nyolcaddöntőben (Monaco), kétszer pedig a negyeddöntőben (Liverpool, Tottenham) kitakarították a BL-ből. Úgy, hogy a negyed- vagy elődöntőben Guardiola egyik csapatával sem nyert idegenben, sőt barcelonai korszaka végét figyelembe véve már tízes az ilyen jellegű rossz sorozata.

Azt nem lehet mondani, hogy ne a saját szája íze szerint alakította volna a kereteket. A Bayernnél még a 2010-es évek legmeghatározóbb német játékosáról, Toni Kroosról is lemondtak (ijedtében nyert is utána három BL-t a Reallal), csak mert Guardiola inkább Thiagót favorizálta („Thiago oder nix” – hangzott a kívánság). De itt azért még úgy-ahogy racionálisan költekezett (a 2013-ban BL-győztes keretet a következő három évben több mint 200 millió euróért erősítette meg, a Bayern történetében nem volt még egy ilyen drága periódus), a Citynél viszont (608.9 millió euró ellenében) azt vett meg, akit akart. Vagy akire csak gondolt...

Gyorsan leszögezném, a két klubnál hat év alatt elszórt több mint 800 millió euró nem példátlan, a Chelsea (961.95), a PSG (936), a Barcelona (932.27) és a Manchester United (894.58) is többet költött nála, a Citynél eltapsolt csaknem 610 millióval viszont már csak a PSG, Barcelona, Chelsea hármas állja a versenyt, jelentős nagyságrendbeli különbség nélkül. Csak amíg az ő praxisukban legalább 80 (sőt a Chelsea-t leszámítva 100) milliós igazolás is van, addig Guardiola még tartaléknak is inkább 50 milliós játékost vesz. Ennyire kiegyensúlyozott, a rendszert sztárrá tevő kerettel a bajnoki cím tényleg kötelező (Guardiola vezetőedzőként kilenc idényéből hétben bajnok lett, jó az esélye a 10/8-ra is), ugyanakkor egy kisebb létszámú, de acélos és jól felkészített csapat egy nagyobb, erősebb játékosállománnyú gárdával szemben oda-vissza vágós rendszerben fel tudja venni a harcot Európában.

Nekem nincsenek olyan terveim, hogy hemingwayebb legyek Hemingwaynél, Guardiola viszont éppen az ilyen találkozókon akarja felülmúlni önmagát, és szeretne a fentebb említett tökéletességre törekedni. A Bayernnel eltaktikázta magát a Real elleni müncheni visszavágón (a legenda szerint már a hazafelé tartó repülőgépen „kismillió” kész taktikája volt a második meccsre, amelyen aztán madridiak 4–0-val mosták fel a padlót velük), a következő évben pedig a Barcelona elleni első, idegenbeli meccsen jártak pórul (hogy ott 20 perc után miért volt még 0–0, csak Manuel Neuer tudja, a vége viszont 0–3 lett). A City esetében az előző idényben a Liverpool elleni 0–3-nál vetődhet fel a felelőssége Gündogan beállításával, illetve a mostani, Tottenham elleni odavágón Bernardo Silva kidőlése „ordított” a sérüléséből felépülő Kevin De Bruyne játékáért, ehelyett jött egy biztonsági verzió, meg egy 0–1.

Természetesen van egy faktor, amellyel a Guardiola-féle tökéletesség sem számolhat. Egy futballanalitikus a következőket írta: „Guardiola talán a legnagyobb metafizikai hozzáértésű edző, ugyanakkor a játék továbbra is ki van téve a véletlenszerűségnek.” Ez pedig oda-vissza adja, adhatja magát. Mert volt, hogy a Barcával a Chelsea ellen visszavágón egyetlen kaput eltaláló lövéssel sikerült kiharcolni a továbbjutást, legutóbb meg két olyan videobírós ítélet miatt esett ki a csapata, amelyek egy régebbi rendszerben adott esetben nem születtek volna meg. A második, Sterling góljának visszavonása például biztosan nem, hiszen ott ünnepelt mindenki, és csak az utasítón keresztül érkező üzenet vetett véget a partinak. Persze a végzetben hívők odáig mentek, hogy mit vár Guardiola, mert amikor 15 évesen labdaszedő volt a Barcelonánál (bár csapata a Göteborg ellen az elődöntőben 0–3-ról még csodát tett), a sevillai döntőben szinte hazai közönség előtt nem tudott a mindössze 200 drukkere által támogatott Steaua Bucuresti fölé kerekedni. A madridi sajtó szerint legkésőbb akkor tudomásul kellett volna vennie, hogy a BEK/BL a Real terepe.

Ami viszont biztosan nem Guardiola terepe, hogy akár csak egyetlen sorozatot is feladjon. Jürgen Klopp dortmundiként és liverpooliként is pihentetett kulcsembereket a kupasorozatban, ugyanez igaz Mauricio Pochettinóra, sőt Zinedine Zidane-ra is. „A szakmámban nem tudom megérteni, ha valaki egy mérkőzés előtt azt mondja, nem akarok nyerni. Ennek sohasem lenne szabad megtörténnie. Ha veszítek, az azért legyen, mert az ellenfél legyőz engem, minket. Egyetlen sorozatot sem adok fel annak a reményében, hogy hátha jobb lesz valami a jövőben. Fogalmam sincs, mi történik a jövőben. A meccs a jelenben zajlik, és én meg akarom nyerni. Ha kiesel egy sorozatból, több időd lesz. Elmehetsz Adu-Dzabiba vagy Marbellába, hogy legyen egy napos heted. Mi ezt az idén kihagytuk, mert minden sorozatban érdekelve voltunk, de én így imádom az egészet.”

A véletlenszerűségben nem hiszek, tehát az, hogy az idei már sorozatban a nyolcadik Guardiola nélküli BL-döntő lesz, nem ennek a műve. Ugyanakkor nem, de legalábbis nem elsősorban a szakmai kompetencia hiánya az oka. Sokkal inkább a labdarúgásban, illetve általában az életben megfigyelhető ciklikusság. Sorozatban ötnél többször egy csapat sem nyerte meg az első számú kupasorozatot, az edzők/menedzserek között pedig a szériát és az összesítést tekintve is három a csúcs. Aki pedig a tökéletességre törekszik, sőt egyre közelebb kerül hozzá, az egyre jobban garantálja egy olyan ellenrendszer létrehozását, amely a sajátját pusztítja el.