Ezeregy éjszaka – Ballai Attila publicisztikája

Newcastle két főnevezetessége Mr. Bean és a labdarúgócsapat. Előbbi 1955-ben született, éppen abban az esztendőben, amikor a United FC mindmáig utolsó angol trófeáját, az FA-kupát megnyerte. Pontosabban Rowan Atkinson a közeli Consettben jött világra, de Newcastle – Eric Burdon, az Animals énekese és frontembere mellett – saját fiaként hirdeti, hogy mégis legyen valami különleges jellegzetessége, vonzereje a néhány százezres lélekszámú brit városok között.

Mostantól lesz, nem kell már emiatt aggódni. Nem is akármi, a világ leggazdagabb futballklubja. Persze nem az eddigi, helyi tulajdonos, bizonyos Mike Ashley lelt aranybányára a környéken, ellenkezőleg, ő már pakolt, és lelépett a színről. Steve Bruce vezetőedzővel együtt, akinek az új tulajdonosok még engedélyezték, hogy tréneri pályafutása ezredik mérkőzésére leüljön a kispadra, aztán kiadták az útját, és jó egészséget kívántak neki.

Velük együtt távozott az északkelet-angliai, gyakorlatiasan egyszerű, olykor bárdolatlan munkás valóság is. Átadva helyét a mesék, az ezeregy éjszaka birodalmának. Október elején ugyanis egy keleti Krőzus, a szaúd-arábiai állami befektetési alap, bizonyos PIF 300 millió font fejében 80 százalékos tulajdonrészt szerzett a Newcastle United FC-ben, és a maradék húsz százalékon is dúsgazdag kérők osztoznak.

A hír hallatán a „Szarkák” szurkolói spontán és fékevesztett ünneplésben törtek ki a stadion, a St. James' Park környékén. Hiszen Manchestertől vagy Liverpooltól eddig nem tizen-egynéhány helyezés a tabellán és 150-200 mérföld közúton választotta el őket, hanem egy világ. A nagyok és a kicsik világa. Most pedig leszállt közéjük a befektető, akinek/amelynek vagyona nagyjából a tízszerese a Manchester Cityt felvirágoztató Manszúr sejkének.

Európai léptékkel már-már értelmezhetetlen pénzösszegek ezek. Egy perc alatt szinte minden megszerezhető, felépíthető belőlük. A földkerekség messze legmagasabb felhőkarcolója Dubaiban éppúgy, mint a jövő évi labdarúgó-vb Katarban. Csakhogy míg előbbi örökre ott virít majd a terméketlen, de a gazdagság forrását, az olajat rejtő homokon, utóbbi egy hónap után visszatér Európába, Dél-Amerikába. Oda, ahova tartozik. Az imént okkal fogalmaztam úgy, hogy szinte minden felépíthető; a szinte ugyanis azt jelenti, minden azért nem. A hagyomány például nem.

Ez az, aminek Európa döntően köszönhette a vezető szerepét három-négy évszázadon át. És ez az, amelyet most önként és őrületes lendülettel, eltökéltséggel igyekszik maga lerombolni – egyelőre a legkisebb sikerrel és hatékonysággal szerencsére a sportban. Ennek következtében a Newcastle, a világ leggazdagabb futballklubja holnap még nem lesz egyben a legjobb is. Sőt, jövőre sem. Vagy talán soha. Tisztelt szurkolói ezért talán kissé korán ünnepeltek.

Úgyhogy roppant érdekes „emberkísérleteknek” lehetünk majd közvetlen szemlélői. Persze szédületesen hangzik, hogy akár 150 millió fontot is költhetnek erősítésekre, és ez még a Premier League pénzügyi fair play szabályzatát sem sérti, mert az eddigi „ínség” miatt hároméves átlagban ez is belefér. Csakhogy a Transfermarkt a Newcastle jelenlegi keretének összértékét 245 millió euróra becsüli, miközben a listavezető Manchester Cityé túllép az egymilliárd eurón, a Man. Unitedé és a Chelsea-é pedig a 900 milliót súrolja felülről és alulról. Azaz, a mintegy 177 millió eurós (ez felel meg 150 millió fontnak napi árfolyamon) tőkeinjekcióval a Newcastle nemhogy a három nagy közelébe nem jut, hanem elmarad a Liverpooltól, a Tottenhamtől, az Arsenaltól és a Leicestertől is, és éppen eléri az Everton szintjét. Százötvenmillió fontból megvehető másfél Harry Kane vagy nem egészen kettő Jack Grealish.

Ennyiből pedig nemhogy a világ, még a Premier League teteje sem hódítható meg. Nem véletlen, hogy 2008-as színre lépése után Manszúr sejk is három idényen át ölt bele jóval több mint évi 100 millió fontot a Man. Citybe, míg végre 2012-ben bajnokságot nyertek, de az áhított BL-serleget egyszer sem kaparintották meg. Ahogyan a katari kézben lévő Paris Saint-Germain sem.

Ez a szép és a szeretnivaló a labdarúgásban, a sportban. Hogy megvannak a saját törvényszerűségei, hogy miközben az élet számos egyéb területén nem lépcsőfokokat, de lépcsőházakat lehet átugrani, addig itt a szerves fejlődés általában megkerülhetetlen. A Newcastle előző, a mostanihoz mérve sokkal csekélyebb nekilódulása idején, a Premiershipben 1996-ban és '97-ben megszerzett második helyet követően 1998-ban Ruud Gullitot szerződtették menedzsernek, és amikor megkérdezték tőle, mikor fog a csapat BL-t nyerni, ő azt felelte: soha, mert nincs benne a falakban. Szavait megütközés fogadta.

A sportba kívülről érkező üzletemberek, befektetők ugyanis azt értik meg legnehezebben, hogy ha itt az általuk megkövetelt munka ellenértékét percre és centre pontosan kifizetik, attól még nincs rá semmi biztosíték, hogy meglesz a kívánt, elvárt eredmény. Mert itt évtizedes, évszázados erőviszonyokat, szabályokat képtelenség egyik pillanatról a másikra felrúgni, ráadásul számos más „céget” azok tulajdonosai pontosan azért működtetnek, hogy a mi vállalkozásunk sikerét meghiúsítsák; mi építjük az utat, ők törik. Őket hívják ellenfélnek.

Kíváncsian várom, a szaúdi befektetők, akik hozzászokhattak ahhoz, hogy pénzért minden megvehető, hogyan élik meg mindezt. Hiszen a világ legdrágább ékszereit, festményeit, autóit egyetlen tranzakció eredményeképpen azonnal haza lehet vinni, és lehet bennük gyönyörködni. Ellenben a Newcastle United FC mozdíthatatlan, és az is talány, mikor ad okot a gyönyörködésre. Egyelőre a kiesés elől menekül, és amikor e sorokat írom, szombat délelőtt, még nem tudom, hogy a kilencedik fordulóban megszerezte-e első győzelmét.

Az viszont tény, hogy az NB I-ben az Újpest a tizedikben igen. Ne feledjük, nekünk is megvannak a magunk futballmeséi. Nem kis különbség azonban, hogy ezekben a külföldi befektetők nem keletről, hanem nyugatról érkeznek, és nem fehér lovon parádézó hercegek, hanem inkább gonosz mostohák. Jó tizenöt éve már, hogy a Honvéd olasz többségi tulajdonosa, Piero Pini elhatározta, a Bozsik-stadion helyett Dunaújvárosba telepíti a csapat hazai meccseit, és nem is értette, miért kívánják a pokolba a szurkolók. Pini urat azóta Lengyelországban és nálunk is őrizetbe vették már költségvetési csalás gyanújával, ettől persze még előfordulhat, hogy a futballban minden cselekedete feddhetetlen volt. Több mint egy évtizede átmenetileg a Ferencváros is angol gyarmattá süllyedt. Az a három év is megtette ezeregy éjszakának, kissé más értelmezésben; a gyarmatosítók egyéb rendelkezéseik mellett nem engedték a főbejáraton át közlekedni Albert Flóriánt, aki a mosókonyhán keresztül közelíthette meg a szobáját. A Császár a rá jellemző derűvel mondta erre, nem baj, legalább mindig tiszta lábbal lép be a klubházba, és szűk körben csak Bobby bohócnak nevezte a Fradi izgága, túlmozgásos sheffieldi trénerét. Azokat a jelzőket pedig e helyütt nem is idézném, amelyekkel az Újpest drukkerei illetik belga tulajdonosukat.

Hiába, nekünk ők jutottak. A keletiek ugyan tengernyi pénzükből adódóan önérzettel és bizonyos felsőbbrendűségi tudattal, de tagadhatatlan tisztelettel közelítenek a Manchester City, a PSG és a Newcastle felé is, a mieinknél ellenben csupán az önérzet és a felsőbbrendűségi tudat érzékelhető, a tisztelet és a tengernyi pénz nem. Hiszen ők nem betenni akarnak, hanem kivenni, nem ékszerként, hanem melléküzemágként, lerakatként tekintenek magyar klubjaikra.

Pedig milyen csoda lenne, egy „kifektető” helyett jönne végre egy befektető, még inkább mecénás! Ha egy sejk, na jó, sejkecske szemet vetne az Újpestre! Vagy, mondjuk, a Kisvárdára. E sorok írásakor utóbbi úgyis vezeti a magyar bajnokságot, miközben a Newcastle az angolban tizenkilencedik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!