Rejtett gyöngyszem – Csinta Samu publicisztikája

Azt tartják, a megfoghatatlan, racionális érvekkel nehezen magyarázható és értelmezhető dolgok az igazán izgatók. Ha elfogadjuk a tézist, valamint azt, hogy azokból lesznek búcsújáró helyek, ahol csodaszámba menő esetek történtek, lassan Manchester is felkerülhet a listára. Persze nem abban az értelemben, mint amit mondjuk az Anglia spirituális központjának tartott Canterbury vagy az ellentmondásos kegyhely, Walsingham tartogathat, de hogy kell lennie valami különleges lelkiségnek Anglia talán második legfontosabb városában, aligha megkérdőjelezhető.

Például a futball-legendák teremtése terén. Bár a sportág manchesteri történelme jóval korábban kezdődött, a legendateremtés történetét indítsuk talán az első igazán híressé váló menedzserrel, Matt Busbyval, akit 1945-ben neveztek ki a United élére. A vezetőség nem fogalmazott meg különösebb igényeket vele szemben, a skót dönthette el, kit tart meg, kit ad el, és az edzésterv összeállítása is teljes mértékben az ő feladata és felelőssége volt. Nagy szó volt ez abban az időben – persze ma is –, Busby állítólag azért is döntött Manchester, nem pedig Liverpool mellett, mert ott nem kapott volna hasonló szabadságot.

Úgy tetszik, a háború utáni évek ebben a tekintetben is átírták az érték-, illetve fontossági sorrendet. Az eredménycentrikusság amúgy sem dühöngött a maihoz hasonló mértékben, ám a szurkolóknak akkor sem lehetett mindegy, csapatuk hogyan szerepel, kit ver meg, és főleg kit nem. Viszont a háború vérzivatara után az ember­élet mellett egy pillanatra felértékelődtek a helyi értékek. A saját fészekből kinőtt fiatalok korábban sohasem látott mértékben kaptak bizalmat, jutottak főszerephez, és rövidesen márkanévként – ma egyenesen legendaként – emlegették a „Busby-bébiket.” Pedig nyúlhatott volna a mester rutinos játékosokhoz is, bár a régebbiek közül sokan elhulltak a különböző csatatereken. Az ifjabbak beépítésének minden kockázatát vállalva 1956-ban már egy 22 év átlagéletkorú csapattal nyertek bajnokságot, és képviselték először Angliát az európai kupaporondon. Mindjárt a BEK elődöntőjéig jutottak, csak a Real Madrid volt képes megállítani őket.

Az 1958-as müncheni légi katasztrófa nemcsak emberéleteknek vetett véget, de úgy tűnt, a manchesteri csodatevésnek is. Busby azonban minden orvosi látleletet meghazudtolva két hónap alatt rendbe jött, és kezdődhetett a hatvanas évek újjáépítési folyamata, a United Trinity – azaz a George Best, Denis Law és Bobby Charlton alkotta, ma szoborba merevített „szentháromság” – összerakása, majd a betetőzés, az 1968-as BEK-győzelem. Ezzel az MU lett az első angol csapat, amely elhódította a kor legértékesebb európai trófeáját. Egy év múlva a hatvanéves Busby lemondott a menedzseri posztról.

Ilyenkor szokott hosszas keresgélés kezdődni, hiszen korántsem egy szimpla megüresedő tisztség betöltéséről volt szó. Némi pokoljárást követően a '80-as évek elején Ron Atkinson tetszett egy ideig megbízható megoldásnak, az egyre növekvő trófeaéhség kielégítésének is jót tett a két FA-kupa-győzelem. Azt követően azonban újra a hullámvasút lefelé vezető szakasza következett, így 1986 novemberében elköszöntek az angol mestertől.

Sir Alex Ferguson esete azt is példázza, milyen kevésen múlik, hogy egy edzőből legenda lesz vagy megmarad egy csapat életén átsuhanó tiszavirág-jelenségnek. Az 1986 novemberében érkező skót menedzser 1990-ben nagyon közel került a kirúgáshoz, a „vörös ördögök” azonban az FA-kupa harmadik fordulójában nagy nehezen legyűrték a Nottingham Forestet, majd a megismételt döntőben elvitték a kupát a Crystal Palace elől. A következő idényben elhódították a KEK-trófeát is, és bár 1992-ben még a Leeds United nyerte meg a bajnokságot, sokat enyhített a fájdalmon, hogy 1991-ben a klub részvényeit bevezették a Londoni Értéktőzsdére. Az ügylet történelmi jelentősége elsősorban abban rejlik, hogy a gyarapodó bevételek lehetővé tették többek között Éric Cantona 1992-es szerződtetését, akivel új időszámítás kezdődött az Old Traffordon. A francia vezérletével, Irwin, Pallister, Ince és a fiatal Giggs hathatós hozzájárulásával az 1992–93-as idényben aranyérmet ünnepelhetett a United – 1967 után először. Sőt, esztendő múltán fennállása során első alkalommal duplázott, megszerezve a bajnoki címet és az FA-kupát. A folytatás már az eredménylista puszta felsorolása lenne, bár az 1998–1999-es sorozat megér egy külön mondatot. Az volt ugyanis a United legsikeresebb évada, amikor átírta az angol futball történelmét: elsőként tudott triplázni, azaz elhódítani a Premier League-et, az FA-kupát és a Bajnokok Ligáját is.

Ferguson 2013. május 8-án jelentette be, hogy az idény végén visszavonul, bár a United vezetőségében tovább tevékenykedik. Közvetlen utódjával, David Moyesszal is hosszú távra terveztek, hiszen hatéves szerződést kötöttek vele, de a házasságnak induló történetből csak tíz hónapos kaland lett, miután a bajnokságban szerzett hetedik hely 1990 óta először nem jelentett az MU-nak nemzetközi kupaszereplést. Nem lett belőle United-legenda, mint ahogy az őt követő olyan nevekből sem, mint Louis van Gaal vagy José Mourinho.

A néhány napja elköszönő Ole Gunnar Solskjaer­ból viszont igen. Megfejtésre váró talány, hogy miért. Pedig a norvég még három esztendőt sem töltött a csapat élén. Vajon mi kell hozzá mégis? Tizennégy év, amit megszakítás nélkül lehúzott az Old Traffordon, előbb tizenegyet játékosként, majd a tartalékcsapat edzőjeként? Vagy elegendő hozzá néhány percre beállni egy BEK-döntőben, valamint a hosszabbítás utolsó pillanataiban győztes gólt szerezni? Vagy a különleges státus, az ügyeletes megmentőé, aki csereként annyi gólt lőtt, amennyit más több száz teljes mérkőzés alatt sem? Netán az edzői álomrajt, amikor Solskjaer az első tizenkilenc tétmérkőzéséből tizennégyet megnyert, rövid úton véglegesített megoldássá változtatva a beugrást.

Ezek mind-mind szükségesek, de talán nem elégségesek. Valami más is kell hozzá, amitől maga a klubvezetőség is az utolsó pillanatig reménykedik: talán van még visszaút. Valami, ami után a bukott edzőtől úgy búcsúznak a futballistái, mintha dicsősége csúcsán, saját jószántából döntött volna a változtatás mellett. Mert szinte valószínűtlen az a köszönetáradat, amelyet a különböző közösségi portálok repítenek világgá, benne a világsztár, sokak szerint megközelíthetetlen szfinx Cristiano Ronaldótól a norvég által világ körüli pályára helyezett másik portugálig, Bruno Fernandesig. A csapatkapitány Harry Maguire szavain szinte érződik a búcsúkönnyek sós íze: „Szerződtettél a világ legjobb klubjához, és megadtad nekem a futballvilág legnagyobb megtiszteltetését. Tisztelet és örök hála neked. Mindent köszönök, főnök. Legenda.”

Solskjaer szinte valamennyi játékosa lelkében megtalálta azt a húrt, amelytől edző és futballista egyszerre rezonál. Főnök, akit szerettek a labdarúgói – annyira ritka eset, hogy már-már életszerűtlen. Részben talán azt is magyarázza, miért kellett vége szakadnia a mesének. Mert talán lenni kell egy kis keménységnek, amitől egy mosolygós, örök gyerekarcú emberről is elhiszik, hogy igazi férfi.

Manchester legrégebbi templomáról, a St. Mary the Virginről – fordítsuk Szűz Mária-templomnak – először Herbert Vaughan, Salford püspöke beszélt így 1872-ben: „Bárhová is tekintesz ebben a templomban, rejtett gyöngyszemeket fedezhetsz fel.” A népnyelv rövidesen átvette, és ma már többnyire csak így emlegetik az V. Henrik által 1422-ben alapított hajlékot. Solskjaerban valami hasonló fedezhetett fel a környezete nem egészen három év alatt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!