Rob Bell és öt jó barátja az Antarktiszon kezdte, másnap Dél-Amerikában Punta Arenas, aztán az észak-amerikai Houston, majd London, ezután Kairó és Szingapúr következett, végül Ausztráliában, Sydney-ben fejezte be a kihívást.
Az Antarktiszon épp nyár volt, ennek ellenére süvítő szélre és metsző hidegre számított a csapat, de szerencsére a vártnál kellemesebb klíma fogadta őket, és a pingvinek személyében nézőközönségük is akadt. A chilei Punta Arenas-t találták a legideálisabbnak, gyönyörű tengerpart mentén futottak, miközben a vízben delfinek ugráltak, és egy kutya is melléjük szegődött az útjuk során. Londonban azonban úgy tűnt, egyiküknek fel kell adni a megmérettetést a bokasérülése miatt. Kairóban már megelőzte őket a hírük, és szurkolók százai fogadták őket, sokan csatlakoztak is hozzájuk. A legnehezebb a szingapúri maraton volt: a levegő páratartalma elérte a 95 százalékot, az aszfalt olvadozott, így a futás a puha vajon való átgázoláshoz hasonlított. Mivel ez már a hatodik maraton volt, többen alulhidratált állapotban voltak. A súlyos kiszáradás nagyon komoly veszélytényező, de szerencsére senki sem került kórházba.
Rob és társai ezzel a saját finanszírozású kezdeményezéssel jótékony célt szolgáltak, két alapítványnak gyűjtöttek pénzt: A brit KEEN London fogyatékos gyerekek sportolását támogatja, az ausztrál John Maclean Foundation (JMF) szervezet tolószékes fiataloknak segít, hogy a rendszeres mozgás a mindennapi életük része legyen.