Lelki áramszedők – Csinta Samu publicisztikája

Utólag kiderült, nem csak nekem ugrottak be a néhai salgótarjáni ugrógála képei, amikor az aktuális magasugró-világbajnok katari Mutaz Essza Barsim a székesfehérvári Gyulai-emlékversenyen az első kísérletével hajszállal verte le a 246 centis világcsúcsmagasságra emelt lécet. Előtte sikerült a 240, és azzal a győzelem simán megvolt, a katari sportolón és edzőjén azonban látszott, hogy aznap jóval többet akarnak. És ahogyan Barsim nekikészült a 246-nak, azonnal elhittem neki, hogy a kubai Javier Sotomayor 245 centis rekordját rövidesen az emlékek polcára tehetjük. Remek ugrás volt, csak egy kis szerencse, illetve technikai segítség – értsd: a léc „cinkossága” – hiányzott a bravúrhoz. No meg ahhoz, hogy Magyarország is újra feliratkozzon a világcsúcsdöntő helyszínek listájára. Ami egyáltalán nem mellékes szempont egy verseny mezőnyének toborzásakor, még akkor sem, ha Gyulai István emléke, a világszínvonalú menedzsment és a magyar atlétika zenit felé tartó csillagai önmagukban is sokat nyomnak a latban.

Barsim nyomán azonban, nem tudni, hogyan, lehullott a Polanik-léc, és a képernyő előtt óhatatlanul belém villant: ez bizony meglett volna, ha Angyal János léce kerül az állványokra. Benne Salgótarján minden szellemi és műszaki potenciálja, becsvágya, a nógrádi város sportoló-szakemberének minden álma, megspékelve az egykori magasugró empátiájával, no meg azzal a dühvel, amelyet az „ellenséges” léc váltott ki, amint esetenként a technikailag amúgy jól kivitelezett ugrást is képes volt lenullázni.

Jó sok háromszögletű alumíniumlécet törhetett szét barátjával, Pozsik Jánossal együtt, mielőtt egy erősebb, tartósabb léc előállításán kezdett volna agyalni. Az első kétszázat ketten készítették el, saját kezűleg, manufakturális módszerekkel, vannak ugyanis olyan technológiai fogások, amelyeket nagyüzemileg képtelenség kivitelezni. Az évek során jóval több mint ötvenezret adtak el a világ minden táján, főleg miután az alkotók arra is igyekeztek odafigyelni, hogy az új magasugró-technikák megjelenése, a különböző stílusok más-más léceket kívánnak. Az Angyal-félét rakták feljebb és feljebb az 1998-as budapesti Európa-bajnokságon, s hogy a márka mégsem vált piacvezetővé, az elsősorban azzal magyarázható, hogy a nagy rendezvények házigazdái többnyire csomagban, egyazon gyártótól vásárolják a sporteszközöket. Márpedig a salgótarjáni vállalkozás túl kicsi volt ahhoz, hogy kizárólag a magasugrólécek szállításáról kezdjenek vele egyezkedni a versenyszervezők.

A lécek sikere természetesen nem függetleníthető a salgótarjáni ugrógálától, amit 1986-ban rendeztek meg először. A nógrádi város főterén lévő Karancs Szálloda emeleteinek magasságában röpködő rúdugrók, illetve a csinos magasugrónők látványa és a kísérőzene egyedi elegye hatalmas érdeklődést váltott ki, a rendezvény sorsa pedig hosszú évekre eldőlt: ezt csinálni kell! A szervezők hatalmas szövetségesre leltek a Nemzetközi Atlétikai Szövetség egyik csúcspozíciójáig avanzsáló Gyulai Istvánban, akinek nyílt vagy alig burkolt ráhatására évről évre nőtt a verseny presztízse. Mi, újságírók pedig az év egyik legfontosabb hazai sporteseményeként vártuk a találkát a garantáltan felvonuló atlétikai világsztárokkal.

E sorok írójában például ilyesfajta lelkesedést fakasztottak a Sportissimo című sporthetilap hasábjain az 1995-ös ugrógála történései: „Zürich bosszankodik, Oslo csak bámul, Berlin pedig egyenesen belesápad az irigységbe: mikor rendeznek ők olyan atlétikai versenyt, amelyen a számok egyharmada világcsúcsot eredményez? Mert a szeptember 11-i, kilencedik salgótarjáni ugrógála bizony ezt produkálta.” Amikor is Javier Sotomayor 237-tel nyerte meg a magasugrást, az orosz Makszim Taraszov 591-gyel a rúdugrást, a nők között pedig a cseh Daniela Bártová egyenesen a 422-es világcsúcsmagasságig szárnyalt. Az arányok tekintetében természetesen van némi kegyes csalás, de hát a világversenyek után, régi és új sztárok felvonultatásával, rekordok reményében szervezett – Sestrierétől Monte-Carlóig tartó – gálák sikerét kizárólag a busásan jutalmazott csúcsok számával mérték.

Salgótarján, illetve utódja, Somoskő 2010 óta eltűnt az atlétikai gálák színhelyének térképéről, a dicsőséglistát – huszonkét év, harmincöt ország versenyzői, köztük tizennégy olimpiai és világbajnok – pedig lassan a megismételhetetlenség patinája vonja be. Pedig nemcsak sporttörténeti különlegességnek számít az 1999-től versenyhelyszínné előlépő Somoskő. A település ugyanis Magyarországon, a hozzá tartozó vár pedig a szlovák állam területén fekszik, és akkoriban bizony csak az ugrógála hétvégéjén lehetett szabadon átlátogatni.

A főszervező abban is vastagon benne van, hogy a határ ma már nyitott. Ő kezdeményezte, hogy Somoskő és Somoskőújfalu az anyaországhoz való 1924-es visszatérésének hetvenötödik évfordulóját határnyitással egybekötött megemlékezéssel ünnepeljék meg a somoskői várnál: 1999. február 14-én az éjszakai hatalmas havazás ellenére mintegy ezer ember kígyózott az alkalmilag felállított útlevélkezelőnél. A Somosi Kultúráért Egyesület, valamint a Somoskői Váralja Egyesület azt követően határozta el, hogy 1924. február 15-ét a „hazatérés napjává” – Somoskő és Somoskőújfalu csaknem négy évet töltött Csehszlovákia fennhatósága alatt a trianoni elszakítás következtében – nyilvánítja. A kezdeményezést aztán az Országgyűlés emelte törvényerőre: Somoskőújfalu és Somoskő megkapta a „Hazatért falu” címet.

A Barsim világcsúcskísérletétől eredeztethető történet azonban egyéb kanyarokat is rejteget. A salgótarjáni léc ugyanis a BKV illetékeseinek érdeklődését is felkeltette, a közös fejlesztésből született, a korábbiaknál lényegesen könnyebb, az üzemi feszültség tízszeresét is elviselő, karbantartást alig igényelő trolibusz-áramszedők ma már a világ több mint háromszázötven városában megtalálhatóak a járművek tetején.

Angyal János szerint harmincezernél is több ugrás tanulmányozásának tapasztalatai testesülnek meg a versenyzőbarát lécben. Annak a problémának a kezelésében, amelyet a sportolók többféleképpen igyekeztek már megoldani: valahogy fenntartani a lécet. Több rúdugró például olyan technikát fejlesztett ki, amellyel a léc feletti repülés után még a levegőben kézzel helyezi vissza a tartóra a lepottyanni készülő sportszert. A szabályalkotók természetesen egykettőre lefülelték az ügyeskedőket, és ma már érvénytelen az olyan ugrás, amelynek során hasonló zsiványságokat kísérelhetnének meg az ugrók. A lécek összetételéből fakadó rugalmasság, a kilengés gyors tompítása, a tapadás azonban jóval szélesebb előnyökkel kecsegtet, és e három tulajdonságban világszínvonalúnak számítanak az AJ márkájú szerek. A németországi Arnstadtban elért fedett pályás világcsúcsa (208 centiméter) után a svéd Kajsa Bergqvist nem találta a felsőfokokat a léc dicséretében, és bizonyára Barsim is hasonló „gondokkal” küszködött volna, ha Fehérváron hasonló szövetségesre lel – főleg, hogy Besztercebányán már került egyszer 240 fölé az Angyal-féle léccel.

Csak a hiányérzet, amely erőt vesz az emberen, és azonnal felhív néhány hozzáértőnek tartott ismerőst: te is azt gondolod? És mindenki azt gondolta, persze lehet, hogy csak azért, mert csupa olyan embert hívott fel, akiről maga is azt gondolta, hogy bizonyára azt gondolja. És ettől nem lesz kevesebb a Gyulai-emlékverseny, nem csökkennek Barsim érdemei, mind-össze annyi az egész, hogy feléled néhány emlék, amikor a léc sokkal erőteljesebb „agresszió” után is megnyugodott néhány függőleges ugrálást követően.

Mi meg egymásra néztünk, és azt mondtuk büszkén: hiába, a magyar léc…

Barsim nyomán azonban, nem tudni, hogyan, lehullott a Polanik-léc, és a képernyő előtt óhatatlanul belém villant: ez bizony meglett volna, ha Angyal János léce kerül az állványokra. Benne Salgótarján minden szellemi és műszaki potenciálja, becsvágya, a nógrádi város sportoló-szakemberének minden álma, megspékelve az egykori magasugró empátiájával, no meg azzal a dühvel, amelyet az „ellenséges” léc váltott ki, amint esetenként a technikailag amúgy jól kivitelezett ugrást is képes volt lenullázni.

Jó sok háromszögletű alumíniumlécet törhetett szét barátjával, Pozsik Jánossal együtt, mielőtt egy erősebb, tartósabb léc előállításán kezdett volna agyalni. Az első kétszázat ketten készítették el, saját kezűleg, manufakturális módszerekkel, vannak ugyanis olyan technológiai fogások, amelyeket nagyüzemileg képtelenség kivitelezni. Az évek során jóval több mint ötvenezret adtak el a világ minden táján, főleg miután az alkotók arra is igyekeztek odafigyelni, hogy az új magasugró-technikák megjelenése, a különböző stílusok más-más léceket kívánnak. Az Angyal-félét rakták feljebb és feljebb az 1998-as budapesti Európa-bajnokságon, s hogy a márka mégsem vált piacvezetővé, az elsősorban azzal magyarázható, hogy a nagy rendezvények házigazdái többnyire csomagban, egyazon gyártótól vásárolják a sporteszközöket. Márpedig a salgótarjáni vállalkozás túl kicsi volt ahhoz, hogy kizárólag a magasugrólécek szállításáról kezdjenek vele egyezkedni a versenyszervezők.

A lécek sikere természetesen nem függetleníthető a salgótarjáni ugrógálától, amit 1986-ban rendeztek meg először. A nógrádi város főterén lévő Karancs Szálloda emeleteinek magasságában röpködő rúdugrók, illetve a csinos magasugrónők látványa és a kísérőzene egyedi elegye hatalmas érdeklődést váltott ki, a rendezvény sorsa pedig hosszú évekre eldőlt: ezt csinálni kell! A szervezők hatalmas szövetségesre leltek a Nemzetközi Atlétikai Szövetség egyik csúcspozíciójáig avanzsáló Gyulai Istvánban, akinek nyílt vagy alig burkolt ráhatására évről évre nőtt a verseny presztízse. Mi, újságírók pedig az év egyik legfontosabb hazai sporteseményeként vártuk a találkát a garantáltan felvonuló atlétikai világsztárokkal.

E sorok írójában például ilyesfajta lelkesedést fakasztottak a Sportissimo című sporthetilap hasábjain az 1995-ös ugrógála történései: „Zürich bosszankodik, Oslo csak bámul, Berlin pedig egyenesen belesápad az irigységbe: mikor rendeznek ők olyan atlétikai versenyt, amelyen a számok egyharmada világcsúcsot eredményez? Mert a szeptember 11-i, kilencedik salgótarjáni ugrógála bizony ezt produkálta.” Amikor is Javier Sotomayor 237-tel nyerte meg a magasugrást, az orosz Makszim Taraszov 591-gyel a rúdugrást, a nők között pedig a cseh Daniela Bártová egyenesen a 422-es világcsúcsmagasságig szárnyalt. Az arányok tekintetében természetesen van némi kegyes csalás, de hát a világversenyek után, régi és új sztárok felvonultatásával, rekordok reményében szervezett – Sestrierétől Monte-Carlóig tartó – gálák sikerét kizárólag a busásan jutalmazott csúcsok számával mérték.

Salgótarján, illetve utódja, Somoskő 2010 óta eltűnt az atlétikai gálák színhelyének térképéről, a dicsőséglistát – huszonkét év, harmincöt ország versenyzői, köztük tizennégy olimpiai és világbajnok – pedig lassan a megismételhetetlenség patinája vonja be. Pedig nemcsak sporttörténeti különlegességnek számít az 1999-től versenyhelyszínné előlépő Somoskő. A település ugyanis Magyarországon, a hozzá tartozó vár pedig a szlovák állam területén fekszik, és akkoriban bizony csak az ugrógála hétvégéjén lehetett szabadon átlátogatni.

A főszervező abban is vastagon benne van, hogy a határ ma már nyitott. Ő kezdeményezte, hogy Somoskő és Somoskőújfalu az anyaországhoz való 1924-es visszatérésének hetvenötödik évfordulóját határnyitással egybekötött megemlékezéssel ünnepeljék meg a somoskői várnál: 1999. február 14-én az éjszakai hatalmas havazás ellenére mintegy ezer ember kígyózott az alkalmilag felállított útlevélkezelőnél. A Somosi Kultúráért Egyesület, valamint a Somoskői Váralja Egyesület azt követően határozta el, hogy 1924. február 15-ét a „hazatérés napjává” – Somoskő és Somoskőújfalu csaknem négy évet töltött Csehszlovákia fennhatósága alatt a trianoni elszakítás következtében – nyilvánítja. A kezdeményezést aztán az Országgyűlés emelte törvényerőre: Somoskőújfalu és Somoskő megkapta a „Hazatért falu” címet.

A Barsim világcsúcskísérletétől eredeztethető történet azonban egyéb kanyarokat is rejteget. A salgótarjáni léc ugyanis a BKV illetékeseinek érdeklődését is felkeltette, a közös fejlesztésből született, a korábbiaknál lényegesen könnyebb, az üzemi feszültség tízszeresét is elviselő, karbantartást alig igényelő trolibusz-áramszedők ma már a világ több mint háromszázötven városában megtalálhatóak a járművek tetején.

Angyal János szerint harmincezernél is több ugrás tanulmányozásának tapasztalatai testesülnek meg a versenyzőbarát lécben. Annak a problémának a kezelésében, amelyet a sportolók többféleképpen igyekeztek már megoldani: valahogy fenntartani a lécet. Több rúdugró például olyan technikát fejlesztett ki, amellyel a léc feletti repülés után még a levegőben kézzel helyezi vissza a tartóra a lepottyanni készülő sportszert. A szabályalkotók természetesen egykettőre lefülelték az ügyeskedőket, és ma már érvénytelen az olyan ugrás, amelynek során hasonló zsiványságokat kísérelhetnének meg az ugrók. A lécek összetételéből fakadó rugalmasság, a kilengés gyors tompítása, a tapadás azonban jóval szélesebb előnyökkel kecsegtet, és e három tulajdonságban világszínvonalúnak számítanak az AJ márkájú szerek. A németországi Arnstadtban elért fedett pályás világcsúcsa (208 centiméter) után a svéd Kajsa Bergqvist nem találta a felsőfokokat a léc dicséretében, és bizonyára Barsim is hasonló „gondokkal” küszködött volna, ha Fehérváron hasonló szövetségesre lel – főleg, hogy Besztercebányán már került egyszer 240 fölé az Angyal-féle léccel.

Csak a hiányérzet, amely erőt vesz az emberen, és azonnal felhív néhány hozzáértőnek tartott ismerőst: te is azt gondolod? És mindenki azt gondolta, persze lehet, hogy csak azért, mert csupa olyan embert hívott fel, akiről maga is azt gondolta, hogy bizonyára azt gondolja. És ettől nem lesz kevesebb a Gyulai-emlékverseny, nem csökkennek Barsim érdemei, mind-össze annyi az egész, hogy feléled néhány emlék, amikor a léc sokkal erőteljesebb „agresszió” után is megnyugodott néhány függőleges ugrálást követően.

Mi meg egymásra néztünk, és azt mondtuk büszkén: hiába, a magyar léc…