Carl Lewis: Hálás vagyok azért, hogy itt lehetek

– Sokat változott Budapest? Ha jól tudom, ezt megelőzően először 1984-ben, majd 2012-ben járt itt.
– Először versenyzőként jöttem, harmincöt éve, de úgy emlékszem, mintha akkor is a Dunára néző szobám lett volna – mondta a Nemzeti Sportnak Carl Lewis, az Év Sportolója Gála díszvendége. – Más idők jártak, önöknél még kommunizmus volt, én pedig fiatal voltam, és nagyon jól éreztem itt magam. Azon a nyáron egyébként csak öt versenyem volt Európában, és próbáltuk úgy kiválasztani őket a sok közül, hogy ne csak a felkészülésembe passzoljanak, legyenek érdekes helyszíneken, mert mindig is szerettem olyan országokba, városokba eljutni, ahol korábban még nem fordultam meg. Így esett a választásunk Budapestre. A versenyszámokat pedig elosztottuk az európai versenyek között, azt hiszem, önöknél száz métert futottam.

– Mire emlékszik az akkori versenyből? Ezt azért is kérdezem, mert 2023-ban atlétikai világbajnokságot rendez a magyar főváros.
– Jól emlékszem a lelkes közönségre és a fantasztikus légkörre. Egyébként hosszasan beszélgettünk Fürjes Balázzsal és Gyulai Mártonnal a 2023-as vébéről, és nincs kétségem afelől, hogy az önök lélegzetelállító fővárosa rendezi majd az egyik legnagyszerűbb világversenyt és mellé az egyik valaha volt legnagyobb fesztivált. Büszkék lesznek rá, a világ pedig szeretni és csodálni fogja Budapestet.

– Esetleg emlékszik magyar atlétákra is?
– Néhányukra igen, de amikor versenyeztem, azért más volt a helyzet, mint most. A versenyeken találkoztunk, látásból ismertük is egymást, de nem lógtunk együtt, mert mások voltak például a biztonsági intézkedések. A távolugró Szalma Lászlóra például jól emlékszem, kicsit idősebb volt nálam, de ő már a pályája végén lehetett, amikor én a csúcson voltam.

– A mostani magyar atléták közül a sprinter Nguyen Anasztáziát néhány éve edzette Houstonban.
– Igen, emlékszem is rá. Érdekes időszaka volt az életemnek. 2013-ban költöztem vissza Houstonba, és lettem önkéntes edző az egyetemen. Próbáltam megvetni a lábamat, a következő évben pedig már főállású edzőként dolgoztam. Pedig megmondom magának őszintén, korábban egyáltalán nem akartam edzősködni, úgyhogy miután megváltoztattam a véleményemet, rengeteg új ismeretet kellett elsajátítanom. Négy év kellett, hogy igazán belejöjjek. Hatalmas feladat volt, de úgy érzem, mostanra már nagyon jól mennek a dolgaim, sikeresek vagyunk, én pedig elégedett vagyok a tanítványaimmal.

– A magyarokra visszatérve: egyszer azt nyilatkozta, jóban volt a legendás magyar edzővel, Iglói Mihállyal. Hogy találkoztak?
– Csak egyszer-kétszer találkoztunk személyesen. Régen ő volt a Los Angeles Track Club edzője, amelynek tagja volt Joe Douglas is, aki viszont később megalapította a Santa Monica Track Clubot, ahova én is jártam. Innen a kapcsolat. Joe csupa nagyszerű történetet mesélt róla, nagyon tisztelte, és mivel rajta keresztül nagy hatással volt a mi munkánkra is, így Iglói nélkül egészen biztosan nem értük volna el azokat az eredményeket, amiket elértünk.

– Ön szerint mi lehet az oka, hogy az ösztöndíjjal Amerikában tanuló magyar atlétáknak nemigen jön be az ottani edzésmódszer?
– Szerintem nem arról van szó, hogy a magyar atlétáknak ne felelne meg az amerikai módszer, a probléma sokkal általánosabb, és nem csak a magyarokat érinti. Amerikában minden harmadik gyerek nem a neki megfelelő főiskolára jár, ezért nem is tudják kihozni magukból a maximumot. Nálunk, Houstonban nincs sok külföldi atléta, de nem is erőltetem, hogy toborozzunk. Nem azért, mintha bármi gondom lenne velük, ráadásul Houston szerintem a legjobb hely egy fiatal atlétának. Leroy Burrell vezetőedző és én annak idején a legjobbak között versenyeztünk, rengeteg pályát és embert ismerünk, ahogyan a versenyzők világát is. Egy pályafutást menedzselni nem könnyű, de higgye el, nemcsak a külföldiek, az amerikaiak is szembesülnek ezzel.

– Milyen szerepet játszott a karrierjében, hogy élsportolóként vegán életmódra váltott?
– Azóta már nem vagyok vegán, bár mostanság sem eszem sok húst, de akkoriban ez kuriózumnak számított. A nyolcvanas években az emberek nem figyeltek annyira az étkezésre, nem tartották fontosnak, de én idővel rájöttem, ahhoz, hogy formában tartsam magam, és egészséges maradjak, másképp kell táplálkoznom. Engem csak az motivált, hogy a legjobb legyek. Távolugróként rengeteget számít a testsúly, nekem is nagyon kellett figyelnem rá, hiszen minél nehezebb valaki, annál nagyobb súlyt kell mozgatnia a levegőben, annál nehezebb a földtől elrugaszkodnia. A vegán életmód rengeteget segített abban, hogy sokáig sikeres legyek, nem mellesleg nagyon egészséges volt.

– Ha már a pályafutásáról esett szó, a legtöbben jól emlékeznek arra, mi történt 1988-ban Szöulban, a százméteres síkfutás olimpiai döntőjében. Milyen volt a kapcsolata az önt legyőző, majd néhány nap múlva doppingolás miatt lebukó Ben Johnsonnal?
– Csak versenyeken találkoztunk, és akkor is csak köszöntünk egymásnak. „Szia! Hogy vagy?”, de semmi több. Ő egyébként is Kanadában él, nem tudom, járt-e valaha is Houstonban. De ha arra gondol, sosem beszéltünk a 1988-ban történtekről. Semmi bajom sem volt Ben Johnsonnal, egyszerűen így alakult. Én a csapattársaimmal, a haverjaimmal lógtam a nemzetközi versenyeken, másokkal nem nagyon találkoztunk, és sokszor nem is mehettünk oda, ahova akartunk. Például 1984-ben Magyarországon is teljesen elzártan laktunk.

– Ha már haverok. Jóban van Mike Powell-lel, aki a világ valaha volt legjobb távolugróversenyén, az 1991-es tokiói világbajnokságon váratlanul legyőzte önt?
– Ez érdekes, mert az ominózus versenyig, a tokiói világbajnokságig vele is alig beszéltem a pályán kívül. Pedig sokat versenyeztünk egymás ellen, de a versenyek után ő is ment a maga dolgára, és én is. A vébé után viszont sokkal jobban megismertem, s ma már kifejezetten jóban vagyunk.

– Az 1984-es év érdekes volt a pályafutásában, draftolta önt az Chicago Bulls profi kosárlabdacsapata és a Dallas Cowboys amerikaifutball-csapata is. Komoly volt bármelyik is?
– Szerencsés voltam, mert 1984 azon ritka évek közé tartozott, amikor tényleg minden összejött. Az olimpiát a hazámban, Los Angelesben rendezték, nyertem rajta négy aranyérmet, az magával hozta a népszerűséget a nyilvánosságot is. Emiatt draftoltak az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokságban, az NBA-ben is, de ez nem volt komoly, mivel egy csapatban csak tizenkét játékos lehetett, én pedig nem is kosaraztam a főiskolás évek alatt. A Cowboys viszont eleinte komolyan érdeklődött irántam a gyorsaságom miatt.

– Az NBA-ben azért vállalt szerepet később, láttam egy 1993-as felvételt, amelyen a meccs előtt a Himnuszt énekli.
– Igen, az valamikor az alapszakaszban történt, és nem is volt valami sikeres, de a nyolcvanas, kilencvenes években sok mérkőzés előtt énekeltem a Himnuszt. De nemcsak kosárlabda-, hanem baseball-, amerikaifutball-meccsek és atlétikai versenyek előtt is felléptem.

– Ötvenhét éves. Előfordul még, hogy kipróbálja magát korábbi legjobb versenyszámaiban?
– Már nem. Tisztában vagyok vele, hány éves vagyok, és mostanra már egészen más dolgok fontosak, mint tíz-húsz éve. Tavaly két korábbi osztálytársam is meghalt, az egyik cukorbetegségben, a másik pedig rákban. Tudja, amikor az ember betölti az ötvenet, egyre több barátját veszíti el, és egyik napról a másikra tudatosul benne a kora. Ráadásul édesapám hatvanéves volt, mikor meghalt, és nem tagadom, ez is eszembe jut néha. Hálás vagyok az életemért, és hálás vagyok azért, hogy itt lehetek.

– Mennyit tudna futni és ugrani most?
– Legutóbb kétezerben ugrottam egy reklám miatt, de ma már nem futok, és nem is ugrok. Sokan kérdezik tőlem, vajon mire lennék képes, de amikor 1997-ben úgy döntöttem, visszavonulok, azt komolyan is gondoltam. Tényleg visszavonultam, és sosem gondoltam többé arra, hogy bárhol is versenyezzek. Még mastersversenyeken sem, amelyeket pedig nézni nagyon szeretek, de egyszerűen nem nekem valók.

– Gondolom, azért együtt él a sportággal. Usain Bolt 9.58-as világcsúcsa ön szerint súrolja az emberi teljesítőképesség határát?
– Mindenki azt mondja, hogy a határon van, de valójában nem tudjuk, hol van az emberi teljesítőképesség határa. Mindig egyre jobbak és jobbak leszünk, ezért minden rekordot megdöntenek egyszer, az övét is meg fogják.

– Ennek némileg ellentmond, hogy egy évtizede senki sem tud a távolugrás 895 centis világcsúcsa közelébe jutni...
– Mert a távolugrás nagyon nehéz. Sok jó edző van, de bevallom, nem látok köztük olyat, aki tényleg meg is tudja tanítani a fiatalokat arra, hogyan ugorjanak messzire. Tavaly remekül teljesített a kubai Juan Miguel Echevarría, és mindenki rögtön megőrült tőle, pedig csak néhányszor ugrott nyolcszázötven felett. Lehet, hogy ő változást hoz a versenyszámba, de az az igazság, hogy ma a versenyzők másképp gondolkodnak, mint annak idején mi. A fő mozgatórugó a pénz lett, az atléták már nem azért mennek versenyekre, hogy nagyot ugorjanak, hanem hogy nyerjenek, és több pénzt keressenek. Jelenleg nem látok senkit, aki azt vallja, nekem az a célom, hogy kilenc métert ugorjak. A legtöbb embert az motiválja, hogy kijusson az olimpiára vagy a világbajnokságra, és ez elég is nekik.

– Az ön idejében mi volt más?
– Versenyzőként nekem az töltötte ki a gondolataimat, a szívemet és a lelkemet, hogy világcsúcsot ugorjak, nem az volt a célom, hogy olimpiát vagy világbajnokságot nyerjek. Emlékszem, tizenhét éves koromban odaálltam az edzőm elé, és azt mondtam neki, hogy én 890 centit akarok ugrani, ő pedig azt válaszolta, rendben, mindent megteszünk ezért. Két évvel ezután már 863-at ugrottam, újabb két év múlva pedig 879-et. 1981 és 1991 között, tíz éven át nem kaptam ki egyetlen versenyen sem, és ebben az időszakban hetven alkalommal ugrottam 850 centi felett. Igaz, szinte egyedül versenyeztem, ellenfél nélkül, így feszegethettem a határaimat, de a riválisok látták ezt, és Mike Powell szintén a távolságra ment rá, mert tudta, ez kell ahhoz, hogy legyőzzön. Ma azonban sajnos nincs olyan, aki 895-öt akar ugrani, és ez nagyon nagy kár...