Idő van – Berta Mihály publicisztikája

Először azt gondoltam, leírom tizenkilencszer egymás után, hogy Simone Biles, és lemérem, mennyi időmbe telik elolvasni. Nyugodjanak meg, végül jobb belátásra bírtam magam, úgyhogy egyáltalán nem fogom leírni tizenkilencszer Simone Biles nevét, és nem is fogom lemérni, mennyi időmbe telik elolvasni. Pedig hatásos kezdés lett volna, mert bizonyára sokan hallottak és olvastak az elmúlt napokban az amerikai szertornászzseni újabb fantasztikus rekorddöntéssel párosuló világbajnoki szerepléséről, vagyis arról, hogy immár tizenkilenc világbajnoki címből áll a gyűjteménye – bár úgy sejtem, talán nem elegen.

Szóval, Simone Biles a múlt vasárnap véget ért stuttgarti világbajnokságon újra megmutatta a hátát a komplett női tornászmezőnynek, és ahogy 2013 óta jóformán mindig, ez a megmutatás ezúttal is a teljes verseny idejére szólt. Kezdésnek, aperitifként az amerikai válogatottal megnyerte a női csapatversenyt – a siker futószalagon jött, mondhatni, rendelésre, noha ebben a versenyszámban a leginkább kiszolgáltatott a Biles formátumú éltornász, hiszen hiába hozza a maximumot, ha a másik négy kollegina itt-ott ront, oda az aranyérem. Biles viszont eddig még sosem csalatkozott társaiban, hiszen felnőttpályafutása valamennyi világversenyén megszerezték a csapataranyat – csupán azért van ebből a versenyszámból eggyel kevesebb első helye, mint a legnagyobb truvájnak számító egyéni összetettbeli győzelemből, mert a 2013-as antwerpeni vb-n a csapatviadal nem szerepelt a programban, ahogy egyébként 2005 óta egyetlen olimpiát követő évben rendezett világbajnokságon sem. Az amerikaiak újabb, megszakítás nélküli ötödik női csapatsikere egyébként meg inkább amiatt szájtátós teljesítmény, hogy miközben rácsodálkozunk a pazar és minőségi utánpótlásképzésükre, azt is tudjuk, hogy a közelmúltban minden idők legmocskosabb és bőven 18-as karikás szexuális zaklatási ügyének részleteitől szennyeződött be (amelyben a legsúlyosabb büntetési tétel 175 év letöltendő börtönbüntetés volt), s amelynek csak az utórengéseitől úgy a földbe kellett volna állnia az észak-amerikai ország komplett tornasportjának, mint Bilesnak bármelyik gyakorlata végén.

Biles, aki maga is áldozata volt az egyébként a tornán túl sok más sportágra is kiterjedő ügynek, a csapatarany után immár ötödször elhódította a főfogásnak tartott egyéni összetett első helyét – nemhogy ennyiszer, még négyszer sem tudta ezt korábban „utánacsinálni” senki, már ha élhetünk ezzel az időbeli képzavarral. Majd zárásképp következett az – ismét csak szokásosnak nevezhető – desszert, benne három szergyőzelemmel. A lehetséges négyből. A 22 esztendős klasszis, mint 2013 óta mindig, ezúttal is első lett talajon, a tavalyi vb után címet védett ugrásban, és 2015 után újra, összességében már harmadszor győzni tudott gerendán. Egyedül a felemás korláttal akad némi nézetkülönbsége, vagy ahogy mifelénk mondják a labdarúgóklubok vezetői: nem egyezik a sportágról alkotott filozófiájuk. Ez a gyakorlatban mondjuk úgy nyilvánul meg, hogy az egy éve Dohában nyert vb-ezüstjéhez képest ezúttal be kellett érnie a szerenkénti finálé ötödik helyével. Mindenesetre látva a stuttgarti 6/5-ös győzelmi mutatóját, riválisainak lassan bele kell nyugodniuk abba, hogy a tokiói olimpián sem lesz mellette sok keresnivalójuk, s tényleg csak abban bízhat a tornásztársadalom, hogy az apró termetű, mindössze 142 centiméter magas óriás a sikerektől eltelve és az érmektől jóllakottan majd valóban szögre akasztja a tornadresszét a 2020-as ötkarikás játékok után, ahogy tervezi.

Mondjuk ha most tenné meg, akkor sem érhetné szó a ház elejét; 19 világbajnoki címe van (oké, neki volt szerencséje oly korban élni e földön, amikor az olimpiai esztendőket kivéve évenként rendezték meg a világbajnokságokat), ami jelenleg éppen héttel több, mint az örökrangsorban második helyre szoruló ukrán Vitalij Scserbóé, és összéremszámban (25) is mindenkinél jobban áll. Olimpián eddig csak egyszer szerepelt, Rio de Janeiróban, akkor négy első hellyel tette le a névjegyét, ha Tokióban ugyanezt hozza, minden idők harmadik legsikeresebb olimpiai szertornásza lehet. Ha a stuttgarti formáját tudná tartani, aranyszámban utolérné a szovjet-orosz sportági nagyasszony Larisza Latinyinát, aki kilenc arannyal és összesen 18 éremmel a sporttörténelem legeredményesebb női olimpikonja. És azt már csak egészen halkan, „suttogó betűkkel” írva mondom, hogy ha Biles az elkövetkező alig egy év alatt keményen ráfeküdne a felemás korlátra, akkor...

És akkor itt végre helyben is lennénk. Mert Simone Biles a sporttörténelmet szinte döntőről döntőre újraíró teljesítménye kapcsán hiába hemzsegnek a különféle adatok, rekordok és információk, az ember inkább a kibicsaklott időérzékével próbálna kezdeni valamit. Az amerikai lány még csak 22 esztendős, és még azzal együtt is csupán hét esztendeje van ott kandírozott cseresznyeként a világelit krémjének tetején, hogy a 2017-es esztendőt cakkpakk kivette alkotói szabadságként. Ehhez képest ez az időszak (ami még annyi sincs, mint elsős becsengetéstől a nyolcadikos ballagásig) több évtized hosszúságúnak tűnik. Valahogy úgy, mint Phelps első és utolsó olimpiai aranyérme között eltelt 12 esztendő, ami megélve hosszabbnak tetszett az Árpádok uralkodásánál, vagy mint Usain Bolt 100-on és 200-on mindent vivő korszaka (rendben, a 2011-es vb-n kizárták a százas fináléban) a pekingi és a riói olimpia közötti nyolc (!) évben, vagy az örök időktől fogva fennállónak érzett triumvirátus (Roger Federer, Rafael Nadal, Novak Djokovics) a férfiteniszben, ami valójában jó, ha egy évtizede uralkodik. És a sor hosszan sorolható lenne Messi és Cristiano Ronaldo kettős királyságával, Hosszú Katinka „múlt században kezdődő” versenyforradalmával. Miközben meg az igazán régi történetek ijesztően mainak hatnak. Az érettségi bankett vagy a végtelenségig halogatott szigorlat, az első Pearl Jam-album, John Travolta és Uma Thurman mezítlábas tánca, „szeptembertizenegy”, Görbicz első válogatott tornája, Tom Brady kölyökképe, Vince Carter tényleg előző évezredes zsákolása, Egerszegi három barcelonai bajnoki címe (igen, az volt az az olimpia, amelyiken az üzbég Okszana Csuszovityina először vett részt, és jövőre, 45 évesen nekivág a nyolcadiknak is) – mintha tegnap történtek volna.

És mire ezt az egészet át- és feldolgozzuk magunkban, elfáradunk. Meg elbizonytalanodunk. Hogy akkor most tulajdonképpen mi mennyi ideig is tart valójában. És nagy szerencse, hogy egy véletlen folytán éppen ekkor gabalyodunk bele a Qubit elnevezésű oldalon egy tavaly novemberi írásba (a szerzője a kiváló Dippold Ádám), aki Carlo Rovelli olasz elméleti fizikus tavaly ősz óta magyarul is olvasható könyvéről, Az idő rendjéről írt ismertetőt, amelyből kiderül, hogy ez a Rovelli úgy véli, az idő, nos, az idő, valójában nem is létezik. „Az pedig, amit az idő múlásaként érzékelünk, nem egy univerzális, valós folyamat, még kevésbé valamiféle rajtunk kívül álló idea, csak egyfajta mód, ahogy megpróbáljuk magyarázni a hétköznapi tapasztalatainkat”.

Simone Biles neve egymás után tizenkilencszer leírva 246 karaktert tesz ki szóközökkel együtt, ami hétköznapi reggelizős tempóban 12.72 másodperc alatt olvasható el – ez egyébként négy századdal kevesebb, mint Siska Xénia 1984-ben felállított országos csúcsa 100 gáton.