Nők és férfiak világa – Csinta Samu publicisztikája

Százötvenkét centi magas, kétszeres olimpiai bajnok, nyolcszoros világbajnok – ki az?

Aki a centik által megtévesztve esetleg a tornasport környékén keresgélne, rossz úton jár. Persze sokat segítene, ha segédadat gyanánt hozzátenném, hogy jamaicai az illető, de talán még így sem vágná rá mindenki a kvízkérdésre az azonnali választ.

Pedig Shelly-Ann Fraser-Pryce igazán nagy sztár. Aprócska nagy sztár, aki azzal is büszkélkedhet, hogy ő a világon az első ember, aki a 100 méteres síkfutásban négyszeres világbajnoknak mondhatja magát. Tíz évvel ezelőtt Berlinben annyira észrevehetetlenül álldogált a bálterem egyik sarkában, mintha valamelyik hatalmas termetű és hangú jamaicai férfi sprinter „csatolmányaként” került volna a fogadásra. Pedig még csak nem is a német fővárosban robbant be az élvonalba, egy évvel korábban, Pekingben már megtörtént a nagy durranás, jamaicai női vágtázóként szerzett első olimpiai győzelmével történelmet írt. A Karib-térség első nagy hölgy futócsillaga, Merlene Ottey a jamaicaiaknak egy ideje amúgy is felejtésre ítélt emlék volt, Shelly-Ann Fraser-Pryce révén pedig megérkezett a „váltás”, s minden korábbinál magasabbra emelte a zászlót.

Akkor azonban úgy tetszett, egyszerűen nem emelheti olyan magasra, hogy Usain Bolt és társai feje fölött lobogjon. A berlini Jamaica-házban a szuperhős monopolizálta a figyelmet, mindenki a három világbajnoki címet – kettőt világcsúccsal – besöprő Boltot akarta megérinteni. Nem volt hát túl nehéz Shelly-Ann közelébe kerülni és megkérdezni, hogyan viseli a mellőzést, amire huszonkét évét meghazudtoló lefegyverző bölcsességgel így válaszolt: „Ő minden figyelmet és dicsőséget megérdemel – majd kis mosollyal hozzátette: – Amúgy is a férfiak világa ez...”

Persze sokat változott azóta a helyzet. Shelly-Ann becenevet kapott, ami önmagában is az elismerés egyik fajtája; a Zsebrakéta telitalálat, egyszerre utal a futónő termetére és elképesztő robbanékonyságára, aminek köszönhetően egy kézen meg lehetne számolni azokat a versenyeket, amelyeken nem ő jött el elsőként a rajtgépből. De akad ennél jelentősebb elismerés is, Michael Johnson például egyértelműen minden idők legjobb női vágtázójának nevezte, pekingi világbajnoki győzelmét követően pedig a sportág jobb híre érdekében a felsőfokokat amúgy bőkezűen osztogató nemzetközi szövetség is megkockáztatta vele kapcsolatban a „vélhetően a történelem legnagyobb női sprintere” titulust. Még akkor is, ha „csak” a negyedik helyet foglalja el a 100 méteres női síkfutás örökranglistáján, holott az atlétikai eredmények objektív mérhetősége kevés helyet hagy a mérlegelésre.

A pöttöm futó esete több, tévedhetetlennek beállított tézist is cáfol. Mindenekelőtt azt, hogy ilyen alacsony termettel, rövid lábakkal legfeljebb a nagyon rövid távokon lehet sikert elérni, még ha ördögmotollaként is pörögnek azok a lábak. Azaz legfeljebb a teremtávokon lehet császárkodni, ahol a jó rajt háromnegyed győzelem. Hatvan méteren túl a lépéshossz, a helyes légzéstechnika érvényesül, hasonló apróságok, amelyek a lelátóról észlelhetetlenek. Onnan csak az látszik, hogy fél távnál már a remekül rajtoló versenyző nyakán van a nyurga ellenfél, aki mellett az ígéretesen kezdő szinte egy helyben tapos. A jamaicai hölgy viszont többnyire rajt-cél győzelmeket arat, a dohai vb-n is elsőként szakadt el a géptől, a trónkövetelő brit Dina Asher-Smith igazából centiket sem tudott hozni a roppant stabilnak tetsző Fraser-Pryce-on.

Akit két évvel ezelőtt London nagyon hiányolt az atlétika világa – és kimondva-kimondatlanul el is köszönt tőle. Mert egy harminc körüli hölgy ugyan remek korban van a gyerekszüléshez, ám hogy a gyerekágy mellől van-e visszatérés, nos, afelől inkább csak a hivatásos bizakodók nyilatkoztak optimistán. Hogy Shelly-Annben mi tartotta a lelket, nem tudhatjuk, tény, hogy folyamatosan azt hangoztatta, látjuk mi még őt nagy versenyek döntőjében. Hogy hitét milyen mértékben tették próbára a szülés viszontagságai, megint csak talány, ám miután nem úszta meg a császármetszést, a derűlátók kórusa is egyre szűkebb lett. Orvosa minden bizonnyal a fejét fogta, amikor a kismama fél évvel később elkezdte a súlyzózást, de hát Shelly-Ann élettörténete tartalmaz ennél jóval meredekebb kapaszkodókat is.

Kész csoda, hogy egyáltalán megismerhettük. Őt ugyanis nem gyújtó hatású rádió- és tv-közvetítések terelték az atlétika közelébe, mint nagy elődjét, Merlene Otteyt, aki Don Quarrie montreali sikerein felizzva választotta életcéljául, hogy mindenkinél gyorsabban fusson. A jamaicai főváros, Kingston legrosszabb hírű negyedében, Waterhouse-ban ennél rövidebb távú célok elérésében reménykedtek az emberek. Például, hogy életben maradjanak, hiszen a gettó utcáit drogos, felfegyverzett bandák változtatták dzsungellé, ahol az erős talpon marad, a gyengébb elesik. A nők pedig gyengébbek, helyzetüket társadalmi besorolásuk is súlyosbítja, túlnyomó többségük tizenévesen már anya lesz, s onnan még inkább kényszerpályára kerül az életük.

Shelly-Ann mamájára is hasonló sors várt, a gyerekeit utcai árusításból egyedül fenntartó fiatal anyuka azonban nem volt hajlandó beállni a sorba. Bár sokszor előfordult, hogy nem volt vacsora, de igyekezett megvédeni gyermekeit a környéken uralkodó erőszaktól. Iskolába járó kislányát megtanítani, hogyan kerülje el a bandákat, figyelmen kívül hagyni a beszólásokat, végső esetben pedig maga állt ki és teremtette le a garázda srácokat. Bátorsága egyfajta tiszteletet ébresztett bennük, Shelly-Ann ezzel magyarázza, hogy azon kevesek közé tartozik, akik sértetlenül túlélték a waterhouse-i mindennapokat. Fiatalkora legnehezebb szakaszának mégis azt a periódust tartja, amikor tizennégy éves korában egy másik családdal kényszerült élni, sokkal több trauma érte, mint a gettó lövöldözéstől hangos utcáin.

A jamaicai nők és gyerekek jelentik élete fő inspirációját, hirdeti a sokszoros bajnok, akik minden erejükkel azért harcolnak, hogy kiemelkedjenek a szegénység lehúzó spiráljából. Nekik és értük akar példakép lenni és maradni, közéjük jár, saját pályafutása révén igyekszik tudatosítani, hogy meg lehet csinálni. És miközben állandóan változó hajviseletével is vonzza a lányok figyelmét, folyamatosan duruzsolja a fülükbe: végezzétek el az iskolát, tanuljatok tovább, ne essetek túl korán teherbe, sportoljatok, s ha elég jók vagytok, sikerülni fog. Ahogy neki is. De „apostoli” misszióját más módon is végzi: pszichológusnak tanul, hogy ne csak sportszakmai szempontból legyen képes közelíteni a fiatalokhoz. Ugyanakkor alapítványt hozott létre, közösségi házat készül építeni Waterhouse-ban, a városrész biztonságosabbá tételét célzó kampányok finanszírozásához járul hozzá. Nem utolsósorban azért, hogy a karibi sziget a férfiak világából a nők és férfiak világává változzon.

Ennek elősegítése érdekében is nagyon gyorsan kell futnia még egy ideig. Tokióhoz Doha is nyomós érveket sorakoztatott fel. A katari tiszteletkört kétéves kisfiával, Zyonnal teljesítette, a srác ott lesz az olimpián is mint az anyuka legfőbb inspirációs forrása. Világcsúcsról már csak ritkán beszél, ha marad a jelenlegi 10.70 másodperc körüli ideje, az is teljesen rendben van. Azért a néhány tizedért nem hajlandó lemondani legendás hajkoronájáról, amelynek színét úgy változtatja szezonról szezonra, ahogy a nap sugarai megtörnek a tenger páráján Jamaica partjainál. Pedig hozzáértők – nem feltétlenül brit tudósok – egyszer kiszámolták, hogy egy sportosabb frizura önmagában is jelentős időeredmény-javulást hozna.

Shelly-Ann Fraser-Pryce-t azonban már egyre kevésbé érdeklik az efféle világi hívságok. És a frizuraváltást minden bizonnyal fodrászszalonja forgalma is megsínylené.