Vendég: a nagyvilág – Kun Zoltán publicisztikája

Ha sportesemények megrendezéséről van szó, Magyarország joggal mondhatja: ide vele! Az elmúlt nyolc-tíz évben tényleg számtalan olyan viadal, torna volt, amelyre a magyar sport­ági szövetségek vagy jó előre rákészülve, vagy éppen beugróként vállalva a rendezést kiváló hangulatú eseménysorozatot hoztak tető alá, és ugyebár még előttünk áll a népszerűségét és méretét tekintve is legnagyobbnak számító atlétikai világbajnokság.

Ami egy korszak végét jelentheti.

Budapesten már áll minden olyan létesítmény, amelynek állnia kell a minőségi versenysporthoz. Nyilván ennek van, aki örül, más kevésbé, de a sportnapilapban hadd közelítsem meg a sport oldaláról a kérdést. Hiszen megfagytam annak idején hokimeccsen a szeles Kisstadionban, zombifilm áldozatának érezhettem magam a régi Népstadion sötét lépcsőházában, ültem egy négyméteres mélység fölött billegő kisszéken kézilabdán, és máig tartó traumát okozott az egyik fővárosi futballstadion nyilvános vécéje. Ahogy az ember idősödik, úgy lesz egyre kényelmesebb, de valahogy fiatalkori fejjel sem nagyon sírnám vissza azokat a körülményeket, amelyek akkoriban fogadták a szurkolókat, leszámítva persze a kétszáz forintos hotdogot.

Talán még a 2017-es vizes világbajnokságon fogadtam meg, hogy legyen bármilyen sportág eseménye, ha épül egy új csarnok vagy stadion Budapesten, akkor ott a helyem. A Duna Arénában éppen sikerült kifogni a gyorsváltó bronzérmét, kezdetnek szuper volt, aztán jöhetett a Puskás Aréna belakása, már amikor a koronavírus engedte, de az Európa-bajnokságon azért engedte, pluszélményként egy hordónyi sörrel az ember nyakában Fiola gólja után, fél évvel később következett a fantasztikus MVM Dome a kevésbé fantasztikus hollandok elleni férfi kézilabda Eb-buktával, augusztusban pedig irány a Nemzeti Atlétikai Központ, amelynek – már bocsánat – azért elkelne valami frappánsabb név is, a hírek szerint néhány héten belül lesz is. Ahogy a szurkoló ilyenkor felül a lelátóra, lehetőség szerint annak is a tetejére, körbenéz az általában tömött szektorokon, tényleg jól érezheti magát, még akkor is, ha mondjuk nem kifejezetten az adott sportág fanatikusa. A futballhoz valamennyien értünk, a csapatsportágakban, úszásban lehet a magyaroknak szurkolni, de van egy olyan érzésem, az atlétikai világbajnokság nézői között sok olyan lesz, aki csak hosszas küzdelem után tudja megkülönböztetni a rúdugrást a kalapácsvetéstől, mégis örök élményként éli meg a viadalt.

Az elmúlt hat évben tényleg felépült itt minden, ami felépülhetett, és Magyarország megrendezett vagy kéttucatnyi kiváló sporteseményt – talán a hegymászó-világbajnokság hiányzik, de egyfelől nem létezik olyan, másrészt pedig ahhoz több ezer méteres hegyeket kellene építeni, és efféle projekt talán most még nincs tervben mifelénk. A sok-sok kifogástalan rendezést egyetlen közepes, bár tartok tőle, nem könnyen felejthető hiba árnyékolja be. Igen, a labdarúgó Európa-liga döntője. A belvárosi, székdobálással felturbózott bunyó nem tartozik a rendezők felelősségéhez, a reptéri bíróijesztgetés sem, de hogy a videók alapján kettesével, így felerészben jegy nélkül ment be a forgókapun több Roma-drukker, az már probléma, és hogy vagy száz Sevilla-szurkoló szaladt be a lefújás után a pályára, az megmagyarázhatatlan. Persze senkit sem dobtak fejbe a szögletnél, mint az Ekl-döntőn, nem volt párját ritkítóan borzalmas a szervezés, mint a tavalyi BL-finálén, de ha valaha is komolyan felvetődik, hogy Budapest megrendezze a Bajnokok Ligája legfontosabb meccsét, ezek az El-malőrök még sokba kerülhetnek. Tegyük hozzá, amikor a baj megtörtént, akkor már korrekt volt rendezőség és rendőrség egyaránt, azaz senki sem kergette viperával-gumibottal hazáig a spanyolokat, de azért érdekes belegondolni, mi történt volna, ha a túloldalon néhány elkeseredett olasz is a pályára sprintel.

Szerencsére az atlétikai világbajnokságon hasonló jelenetek nem várhatók, a Kipchoge-ultrák a legkevésbé sem akarják lerohanni az Inge­brigtsen-rajongókat, úgyhogy reményeink szerint igazán jó hangulatú, általában telt házas eseménnyel búcsúzik majd a nyár, és a magyarországi nagy versenyek sora. Lesz még természetesen sportesemény itt bőven, de az már a beugró helyszínt kereső jégkorong-vb sokaknak meglepő passzolásából, továbbá a női kézilabda Európa-bajnokság hazai helyszíneinek és meccseinek lefaragásából egyértelművé vált, a mostani gazdasági helyzetben nem feltétlenül a nagy események megrendezése lesz a legfontosabb.

Kivétel van, az öt karika nyilván mindenki fantáziáját birizgálja, és ahogy Thomas Bach is mondta a Nemzeti Sportban a minap, Magyarország fantasztikus olimpiát rendezne, de a NOB rendkívül udvarias, és nem kevésbé diplomatikus elnöke éppolyan pontosan tudja, mint mi, hogy ez azért nem a közeli jövőben lesz – de ha már az Európai Játékok egyre közelebb ér Magyarországhoz (Baki után Minszk, majd Krakkó volt a befutó), ki tudja, mikor állapodik itt meg ez a versenysorozat, de momentán nem aktuális a megrendezése. Az is biztos, a nagy eseményeket szurkolói szempontból megéri ide hozni, mert ha van sportőrült nemzet a világon, az a magyar, és csak egy pillanatig lenne rossz érzése az ország azon felének, amelynek már nem jut belépő a vízilabdára, kézilabdára, úszásra, mert kis duzzogás után rögvest vonzó lenne minden egyéb sportág. Csak két minapi példa: néhány hete a női kézilabda BL négyes döntőjében még egy „meglepetés Fradival” felturbózva is valahol hihetetlennek tetszett, hogy húszezer ember megy ki, de ugyanezt mondhatjuk a litvánok elleni Eb-selejtezőre is, 58 ezren tomboltak a magyar gólok után, és ez a nézőszám már a legnotóriusabb fanyalgók szerint sem szólhatott a mindenkori híres ellenfélnek. Sőt, jár a dicséret az MLSZ-nek is, sikerült megfelelő méretűre, jelen esetben néhány tucatnyi székre korlátozni az eredetileg sokezres vendégszektort, annyival is több boldog hazai szurkoló fért be, bár valljuk be, a következő itthoni meccsre a hirtelen jött magyar–szerb barátság ellenére is érdemes lesz visszaszerelni azt a plexit...

Addig is irány az atlétikai vb, a hírek szerint a jegyek jól fogynak, jön egy seregnyi klasszis, megint Magyarországra figyelhet a világ, és remek ötlet volt a különféle kihívásokat teljesítő amatőr futóknak jelentős kedvezménnyel adni a belépőt. A nyitány ugye augusztus 19.: nahát, napra pontosan 25 évvel azelőtt is atlétikai versenyen voltam körülbelül negyvenezer szurkolótársammal, akik közül biztos sokan máskor is kimentek efféle viadalra, nekem sem előtte, sem még azóta nem sikerült. Na de hát az nagy nap volt, Budapesten Európa-bajnokságot rendeztek a Népstadionban, és bár az akkori futballmeccseken szocializálódott lelkemnek meglehetősen békés volt a hangulat, azért jól megünnepeltük Gécsek Tibor aranyát, Kiss Balázs ezüstjét, nem is sejtve, hogy néhány évvel később, persze már más szereplőkkel, némely dobószám olimpiai sikere nem az atlétikai pályán, hanem a stadion vécéjében dől el.

Na de az efféle ügyek már a múltba vesznek, legyen a mostani tökéletes, tiszta világbajnokság. Aki pedig augusztusig sem bírja ki sport nélkül, az beköszönhet néhány futballpályára, hamarosan kezdődnek a nemzetközi kupasorozatok, három őszi hazai csoportmeccs megrendezése vélhetően ugyan pluszszervezésekkel, kiadásokkal járna, de aligha bánná bárki is, ha ebben az évben végre nem csak egy csapatot érintene ez az örömteli probléma.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!