Én a dalai lámával vagyok – Malonyai Péter publicisztikája

Nem irigylem Halász Bencét, hiszen, ahogy olvasom, kimagasló produkciót várnak tőle az atlétikai világbajnokságon. És mégis irigylem, mert itthon, csodálatos versenyen és körülmények között mutathatja meg, mit tud. Érmet remélnek tőle, én csupán drukkolok neki, s akkor is a világhírű szombathelyi Németh-iskola méltó folytatójaként gondolok rá, ha nem úgy szerepel, ahogy várják.
Várják – nem véletlen a többes szám harmadik személy, nekem ugyanis más fogalmaim vannak a sikerről, mint azt a mai, marketing uralta világban elképzelik s persze sugallják. Aminek következménye a teher kontra lehetőség ellentét, amely elhozta a pszichológusok aranykorát. Maradi vagyok – mondom nem először, s mondják rám sokszor –, akkor szerettem bele a sportba, amikor hősök voltak és nem sztárok. A klasszisaink helyettünk nyertek, csodálni tudtuk őket, és nem irigyelni, mint a celebeket – idézem fel nagy tudású pályatársam, N. Pál József megkülönböztetését.
Várják – nem véletlen a többes szám harmadik személy, nekem ugyanis más fogalmaim vannak a sikerről, mint azt a mai, marketing uralta világban elképzelik s persze sugallják. Aminek következménye a teher kontra lehetőség ellentét, amely elhozta a pszichológusok aranykorát. Maradi vagyok – mondom nem először, s mondják rám sokszor –, akkor szerettem bele a sportba, amikor hősök voltak és nem sztárok. A klasszisaink helyettünk nyertek, csodálni tudtuk őket, és nem irigyelni, mint a celebeket – idézem fel nagy tudású pályatársam, N. Pál József megkülönböztetését.

Álszent világban élünk. Miközben gyakorta halljuk dicséretként, hogy egy-egy sportolónk egyéni legjobbját hozta a versenyén, a fordulat mentegetőzésnek hat annak tükrében, hogy a fény azokra esik, akik uralják a világot. Vagy majdnem.

Ráadásul ott a hajlam a sportvezetőkben, hogy srófolják az eredményeket. Felfelé tolják. Mint például a nemrég véget ért egyetemi világjátékok (leánykori nevén: universiade), ahol jól szerepeltek a magyarok kétségtelenül. Ám a vezetői értékelésben elhangzott, hogy 1965 óta nem volt ilyen jó eredményünk (3 arany, 8 ezüst, 6 bronz, az éremtábla 17. helye). Így is lehet nézni, de azért nem árt tudni, hogy 1965-ben Budapesten 16, 8, 14 volt az éremszám, ami a ranglistán első helyet ért, előtte Porto Alegrében (1963) 18, 13, 6, és persze ott is elsők voltunk az éremszámlálásban. Hat évtizeddel ezelőtti adatokhoz hasonlítgat az értékelő – hát…

Maradva az atléták világrandevújánál, 63 honfitársam indulhat, kívánom nekik, hogy örüljenek neki, élvezzék a versenyt. Igyekezzenek mindent megtenni, hogy többre jussanak, mint korábban. Persze nem élvezet, ha vannak nálunk jobbak, kikapni senki sem szeret, ám létezik a valóság, cáfolhatatlanul. Mert itt is két oldal van. Az egyik a versenyzőé, akire én rábíznám, mit tart sikernek, ha egészséges a lelke, tisztában van vele. Ez, kérem, már siker – a javából. A másik oldal a közvéleményé, a nyilvánosságé, ahol a csapból is a teljesítmény folyik, feltétel és mérték nélkül.

Úgy gondolom, minden a célokon múlik. Ha a várakozás objektív, nem lehet baj. Igen ám, de a mai, sőt a közeli és a távoli jövő klasszisai gyerekként indulnak el az útjukon, s a végállomást nem ők határozzák meg. Eleve kiválasztják őket, gyakran nem is nézve, mihez van kedvük, s aztán az edzők, a szülők, a hozzá közel állók meglátásaihoz, terveihez, vágyaihoz és gyakran a hiúságukhoz idomulva alakítják a jövőjüket.

A célokon múlik a legtöbb. Hogy példával éljek, az asztaliteniszező Zwickl Dánielt említhetem. Serdülőként és ifiként kimagaslóan szerepelt az Európa-bajnokságokon, ám aztán hamar felismerte, hogy a felnőttmezőny más. Nem részletezem, legyen elég annyi, végül az lett a célja, hogy olimpiai résztvevő legyen. A londoni játékokra (2012) kiharcolta az indulás jogát, a versenyen a 32 között esett ki. Két fordulót ment, mindkétszer a világranglistán előtte álló versenyzőt győzött le, akitől kikapott, az 123 hellyel előzte meg a sorban. Elégedetten jött haza, azóta is büszke Londonra, ma is a sportot szolgálja.

Furcsa dolog ez a siker. Mert kérem, Puskás Öcsi volt olimpiai bajnok (1952), ám világbajnokságot (1954) nem nyert, az Aranylabda-szavazáson (1960) a második helyig vitte. Kiérdemelte volna az Aranylabdát, nem véletlenül a szavazók közül több tette az első helyre, mint a győztes spanyol Luis Suárezt, aki így kommentált: „Voltak igazán nagy játékosok, akik sohasem kapták meg ezt a díjat. Ezért nem olyan nagy dolog.” Szép mondat, de a győztes ő lett. Ezzel együtt mondhatja-e valaki, hogy a mi „Öcsinknek” nem volt sikeres a pályafutása?

És ha már futball, Kerkez Milos és Szoboszlai Dominik roppant sikeres játékos. Függetlenül attól, hogy mire viszik a Bournemouthban, illetve a Liverpoolban. Szerintem sokra, de a mostani (Premier League) állás szerint már többre jutottak, mint kortársaik zöme, nem csupán itthon, szerte a nagyvilágban.
A hozzáértők szerint a sikernek három összetevője van: a valós teljesítmény, a belső jó érzés és a külső elismerés. Nálam a második a döntő, aki ezt eléri, megéli – övé a dicsőség. Miközben – újra mondom – a külvilág megítéléséből indul ki (szinte) mindenki.

Szó volt Szoboszlairól, ezért idekívánkozik Opavszky Balázs esete. Nemrégiben egy interjúban elmondta, miért hagyott fel a hivatásos futballal. Remekül indult, csapatkapitánya volt a 2017-ben Európa-bajnoki 6. helyezett U17-es válogatottunknak, nem volt sikertelen (a Budafokkal feljutott az NB I-be, a III. Kerülettel NB III-as bajnok lett), ám – ahogy mondta – felismerte, hogy felnőttként csak középszerű, úgymond, megélhetési futballista lehet, látta, hogy minden a pénz, az egzisztenciális kényszer, ezért abbahagyta. Mert mindig hadakozott a szürkeség ellen, persze nem csak a pályán.
De mondok mást (is). Pál Ferenc (közismerten: „Pálferi”), aki igaz, pap, értve alatta, hogy a hit, a lélek fontos neki, és nem az egyház, válogatott magasugró volt, 1987-ben magyar bajnok: 218 centiméterrel nyert, amikor a világcsúcsot a svéd Patrik Sjöberg 242 centiméterrel tartotta. A Nemzeti Sportnak, azaz Szabó Gábornak adott interjújában elmondta, állt a dobogó tetején, és egyszerre érzett örömöt s fogta el némi szorongás, hogy vajon ez elég lesz-e neki az életben. Mármint a sport. Miközben célokban nem ismert hiányt, sikerként könyvelte el, ha a szökdelést a legprecízebben produkálta, ha gyorsabban futotta a harmadik kétszázat, mint az elsőt, és mégis arra jutott, hogy: „Győzhetek bármennyiszer, emberként így sohasem fogok kiteljesülni.” Ez a felismerés is kellett ahhoz, hogy elinduljon Isten felé. És hitelesen beszéljen: „A siker önmagában számomra nem érték. Ha mögötte van valódi teljesítmény, amögött valódi érték, akkor tudok örülni minden sikernek. De az a siker, ami mögött se teljesítmény, se érték nincs, az számomra inkább ijesztő, de legalábbis elgondolkodtató.”

A legfontosabb tehát az önismeret, amely ritkán valós a sportelitben. Mert a sportolóban még ott lehet rá a képesség, ám kívülről annyian hatnak rá, hogy torzul a lélek. Néha olyannyira, hogy a kudarc is siker lesz, félreértve azt az alapigazságot, hogy a célhoz vezető út nem lehet akadályok nélküli. Az önismeret hiányáról szólva, nekem a futballválogatott korábbi szövetségi kapitánya (2008–2010), Erwin Koeman a kedvencem. A holland úr sikeresnek ítélte meg magyarországi munkáját, miközben 20 meccsen 35 százalékos volt a válogatott mutatója, a Nemzeti Sport összegzése szerint pedig:

„Semmiféle elképzelés sem látszott a magyar csapat játékában, úgy festett, a kapitány kilométerekre van saját játékosaitól, már képtelen hatni rájuk, nem tudja mozgósítani őket. Noha a futballisták nyilatkozataikban kiálltak mellette, úgy tudjuk, a valóságban már nem nagyon hisznek neki…”

Érdekes adalék, hogy az amerikai üzletember, író, Robert Kiyosaki úgy véli, hogy a sikeres és az átlagember között az a különbség, hogy mennyi kritikát bírnak el. Figyelve sportéletünk nagyjait – tulajdonostól szertárosig –, hát bizony a látszatnál kevesebb a sikeres ember közöttük. Átlagosak ők, hiszen rájuk is jellemző, hogy félelemben élnek, attól tartanak, mit gondolnak, mit mondanak róluk mások.

Erre is akadna példám, de inkább a dalai láma – az elitsportban nyilván csak keveseket megmozgató – intésével zárok: „Nincs szükség a földön több sikeres emberre. Van már bőven elég. Néhány rendes ember kéne még.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!