Teherliftben is a csúcson – Malonyai Péter publicisztikája

A népmesei fordulat rengeteg sportoló életéből visszaköszön a múlt század első feléből, vagyis hogy a szegény család gyermeke, akiben ott az elhivatottság, útja végén megkapja a királyságot s persze a királykisasszonyt is.

Nos, a 110 esztendeje született csodaatléta, Jesse Owens története is ilyen, fűszerezve azzal, hogy ő a királynőt (mármint a sportokét) uralta, s azzal is meg kellett küzdenie, hogy színes bőrűnek született az Egyesült Államokban, 1913. szeptember 12-én, az alabamai Oakville-ben.

Politikusok, polgárjogi aktivisták és passzivisták persze rendre meglovagolták ezt, amit jól tűrt, még úgy is, hogy nem rejtette véka alá időnként vérlázító sérelmeit.

Meg nem mondom az okát, de akkoriban több volt az istenáldotta tehetség, mint napjainkban, de az is lehet, hogy korunkban annyian igyekeznek magukat közreműködőként előtérbe tolni egy-egy világklasszis csúcsra érésekor, hogy szinte teljesen elfelejtődik, hogy bizony talentum nélkül nem megy.

Owens idején még egyszerűbb volt a világ, ha úgy tetszik, szerényebb. Leginkább a produkció szólt hangosan, az ő esetében például az 1935. évi egyetemi bajnokság, amikor Ann Arborban egyetlen napon, sőt hevenyészett számítások szerint 45 perc alatt négy világrekordot állított fel. Kezdte azzal, hogy 100 yardon beállította (9.4), távolugrásban egyetlen kisérlettel jutott el 813 centiméterig, majd jött a 220 yard (20.3), s végül újra a 220 yard, csak éppen gátfutásban (22.6).

Egy yard 0.9144 méter, akinek van kedve, szorozgasson, s láthatja, hogy az akkor 21 esztendős ifjú produkciója nem volt akármi. Távolban nem gondolt rekordra, a kor (és a klasszisok) szokásait jellemzi, hogy a győzelemre elégnek látszó 792 centiméternél letette a zsebkendőjét. Az ugrógödör mellett két ifjú gúnyos mosollyal nézte a jelzést, ők láthatták, mert Owens ugrás közben elveszítette szem elől, s amikor kereste, meglepődve vette észre, mennyivel mögötte van.

A Nemzeti Sport először 1932 júniusában írt róla egy clevelandi versenyről beszámolva, sprinterfenoménnek nevezve. „Alig hiszi el az ember, hogy csak 18 éves, olyan erős, szinte robusztus alakú. Erőből fut” – írja a tudósító. Ezek után gyakran tűnt fel lapunk hasábjain, az Ann Arbor-i rekordok után már sürgették a szövetséget, hogy lásson vendégül egy olyan túracsapatot, amelyiknek ő is tagja. Volt rá esély, hiszen 1935 nyarán az amerikai atléták Stockholmban versenyeztek, ám ő nem jött el. A Nemzeti Sport felmentette, közölve, hogy júliusban megnősült, „egy villogó szemű clevelandi szépséggel”, Minnie Ruth Solomonnal kötött házasságot. Nemcsak megfogadták, meg is tartották az örök hűséget, felesége rendre erőt adott férjének – élete végéig.

Az azért kiderült, hogy mi a titka. Már ha titok, hogy edzője, Larry Snyder szerint fegyelmezettsége, szolidsága és mindenekfelett lelkiismeretes munkája tette azzá, aki. Ami az edzéseit illeti, „mezeizni” sohasem szokott, nyolcszázon felül nem fut. Edzése kezdetén egy kört lassan sétál, utána tíz percig lazít, húsz percig futkározik és ücsörög és csak azután kezdi a komoly munkát. Ötször edz egy héten, vasárnap és hétfőn pihen. Mr. Snyder, aki 1952-ben Helsinkiben edzője, 1960-ban Rómában pedig főedzője volt az amerikai olimpiai atlétacsapatnak, örömmel vállalta, hogy Owens jóvoltából lett ismert atlétakörökben, haláláig áldotta sorsot, hogy összekerültek az ohiói egyetemen. „Ilyen tanítványom nem volt, nincs és nem lesz soha” – nyilatkozta már 1936-ban a berlini olimpián.

Ami előtt profiváddal illették, mert Ohio állam parlamentjénél küldöncként akkor is kapott napi három dollárt, amikor a tanácskozás szünetelt. Aztán kiderült, hogy a bérezés rendje szerint valamennyi alkalmazott megkapta ilyenkor a pénzét, így nem protekciósként, rekordjai ellenszolgáltatásaként jutott hozzá havonta 90 vagy 91 dollárhoz, ami akkoriban 400 pengőnek felelt meg.

A berlini játékokon a lehető legtöbbet várták tőle, s ő eleget tett a várakozásoknak. Négy számban indult (100 m, 200 m, 4x100 m, távol), s négy aranyérmet szerzett. Berlinben, színes bőrűként, ami ugyebár a Hitler-rezsim kirakat­olimpiáján kiverte a biztosítékot. A kancellár dühöngött, kikérte magának, hogy egy színes bőrű (nem ezt a kifejezést használta, mert akkor még minden az volt, ami) a világ ura legyen, s Owens produkciójának köszönhetően menet közben megszüntette a gyakorlatot, hogy páholyába kéresse a győzteseket és közösen fényképezkedve kezet fogjon velük.

A legfeltűnőbb, immár klasszikus (mert az igazi sport, a valódi sportolók habitusára jellemző) eset a távolugrásé. Ami akkor is szép, ha nem igaz (például Tom Ecker történész szerint). Mindenesetre Owens úgy mesélte, hogy a selejtezők során a hazaiak legjobbja, a később ezüstérmes Luz Long azt tanácsolta neki, hogy dobbantson vagy tíz centivel a léc előtt. A versenyt úgy is megnyeri, de nem tudnak ügyeskedni a hazai versenybírók. Owens úgy is tett, majd később így mondta el a történteket: „Igazi bátorság volt a részéről Hitler előtt velem barátkoznia. Beolvaszthatnák az összes érmemet és serlegemet, de még bevonatnak sem lennének elegendők arra a 24 karátos barátságra, amelyet Luz Long iránt éreztem abban a pillanatban.”

Arról készült kép, hogy együtt, egymásba karolva vonulnak be az öltözőbe, ez sem lehetett kevés a német vezéreknek, igaz, hogy később leveleztek, s az is tény, hogy Longot a világháborúban frontszolgálatra vezényelték, a szövetségesek szicíliai partraszállásakor (1943) megsebesült, és sérüléseibe belehalt.

Owens egyébként elmondta még, hogy Hitler állítólag intett neki, amikor megnyerte a 100 métert, a távolugrás eredményhirdetésekor pedig biccentett felé. Így volt vagy sem, ahhoz képest mindegy, hogy otthon a négy aranyéremmel is porig alázták. Az elnök, Franklin D. Roosevelt a déli államok szavazóira, szavazataira gondolva, Hitlerhez hasonlóan nem fogott vele kezet, nem gratulált neki, az olimpikonok tiszteletére a New York-i Waldorf Astoriában adott fogadáson a teherliften kellett felmennie a bálterembe.

Ennyi volt. Legalábbis ami a sportot illeti. Mert azért igyekezett dollárra váltani a népszerűségét, nem is sikertelenül. Az első erről szóló hír szinte azonnal a játékok után napvilágot látott, e szerint filmszerződést írt alá 50 ezer dollár fejében, és már el is utazott Hollywoodba. Ebből nem lett semmi, ám 1937-ben már az országot járta a Jessie Owens and His Orchestra tulajdonosaként és karmestereként. Ritmusérzéke remek volt, mosolya is híres. Rövid idő alatt 75 ezer dollárt keresett, volt edzője, Larry Snyder csak remélte, hogy nem szórja el a pénzt.

Mert szerette a szép ruhákat, s roppant gavallér volt a feleségével. A melegítős olimpikonoktól hemzsegő Berlinben is figyelt a megjelenésére. „Rettentően ki volt öltözve. Sötétkék kabátban, krémfehér nadrágban, fehér cipőben olyan elegáns volt, mint egy lord” – írta riportjában egykori főszerkesztőnk, Feleki László. És azt is, hogy barátságos volt mindenkivel, az őt lépten-nyomon megállító fotósokról pedig így beszélt: „Egyáltalában nem zavar, ha azok az urak le akarnak fényképezni, természetesen nem lehet kifogásom ellene és bármikor hajlandó vagyok rendelkezésükre állani.”

Kedves ember volt – sokan szerették haláláig. És miközben a németek igyekeznek elégtételt szolgáltatni neki (két szobra van Berlinben, szobája az egykori olimpiai faluban múzeum), ne feledjük a lényeget: zseni volt. Ahogy berlini olimpián induló sprinterünk, Gyenes Gyula megfogalmazta: „Ettől nem lehet tanulni semmit. Istenadta tehetség!”

Talán mégis. Hiszen nincsen sors tanulság nélkül.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!