A bolgár kertek alatt – Ballai Attila publicisztikája

Mintha a jereváni rádiót hallgatnám, azzal a kétkedéssel és értetlenkedéssel fogadtam és fogadom a bolgár–magyar labdarúgó Európa-bajnoki selejtezővel kapcsolatos információkat. (A fiatalabbak kedvéért, a régi viccre utalok, amely úgy szól, hogy a jereváni rádiótól betelefonálók megkérdezik, igaz-e, hogy Jerevánban Moszkvicsokat osztogatnak, mire azt a választ kapják: „A hír igaz. De nem Jerevánban, hanem Tbilisziben. Nem Moszkvicsokat, hanem Volgákat. És nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.”) Bulgáriában azonban nem egy kalózadó, hanem az országos futballszövetség gyártja és közli az egyre képtelenebb kontrasztokat. Jelesül arról, hogy a mérkőzést nem Szófiában, hanem Plovdivban, ugyan változatlan napon, november 16-án, de nem 20.45-től, hanem 18 órától, és nem normális körülmények közepette, hanem zárt kapuk mögött rendezik. Ezt követően Plovdiv polgármestere kijelenti, hogy a város stadionja jelenleg alkalmatlan a meccs befogadására – más, ugyancsak nem hivatalos, de bolgár mércével hitelesnek tűnő forrás szerint ez szimplán nem igaz –, amikor e sorokat írom, már arról cikkeznek odaát, hogy a helyszín Razgrad lesz, a Ludogorec pályája. Ha momentán éppen így is áll, talán ez sem végleges, lehet, hogy az Aranyhomok valamelyik strandjára vagy a szozopoli kempingbe viszik a partit, és lenyomják kiskapura.

Az Európa-bajnoki selejtezőt! Ami nekik már semmi – két sovány döntetlennel, két pontjukkal vigasztalan utolsók –, de nekünk a mindent, legalábbis az egyenes ági továbbjutást jelentheti. A fentiek olvastán, hallatán eszembe jut székely barátom aforizmának is beillő poénja, amely szerint csupán egyetlen helyzetben sóhajt fel úgy Romániába betoppanva, hogy végre hazaért – akkor, ha átlépi a bolgár-román határt. Életemben négyszer jártam Bulgáriában, és mindannyiszor inkább jól éreztem ott magam, mint rosszul, ezért sokáig nem is értettem, mire céloz. Most kezdem érteni.

Mert a bolgárok is átléptek egy határt. Nem is akármilyet. Bizonyos Alekszandar Sztankov edző és sportvezető találóan jegyezte meg: a világ futballjában először lát olyat, hogy egy szövetség megbünteti a saját csapatát. Mégpedig azért, mert a litvánoktól elszenvedett 2–0-s vereség után (ami témánk szempontjából mellékesen Mladen ­Krsztajics szövetségi kapitány pozíciójába került) a szurkolók tüntetés szervezésébe fogtak, és azt a mieink elleni Eb-selejtezőre időzítették. Az országos futballvezérkar ekkor határozott a találkozó Plovdivba és zárt kapuk mögé telepítése mellett, a döntést kettős hazugsággal megfejelve. Egyrészt biztonsági okokra, másrészt az európai szövetség, az UEFA nem létező ajánlására hivatkozva.

Ennyit a bolgárokról. Az UEFA-ról is csak annyit még, hogy asszisztál ehhez a képtelenséghez. Ezzel persze saját gyártású képtelenségeinek számát mindössze eggyel növeli, és mi az neki? November 19-én, Budapesten a Puskás Arénából például azért tiltja ki a montenegrói drukkereket, mert azok rasszista megnyilvánulásokra ragadtatták magukat a szerbek ellen. Ismétlem, rasszizmus, a montenegrói–szerb meccsen! Miközben, ha létezik egyazon faj, hát akkor e két, a történelem, a földrajz, a biológia, de még a kémia által is összekötött náció nyilvánvalóan az!

Mindegy, erről is ennyit, engem e pillanatban a bolgár belharc és az UEFA-n belül honoló látszatidill sem érdekel. Ellentétben azzal, miként hat ez ránk, közvetve a válogatottunkra is, de elsősorban a szurkolóinkra. Akiket az elmúlt évtizedekben már mindenki mindenért és mindennel büntetett; előbb a diktatúra, amelyben nem lehetett, később az elemeire szaggatott futballunk, amelyért nem volt érdemes utazni, aztán a FARE nevezetű „­gittegylet” feljelentéseire alapozva szektort, stadiont bezáró UEFA – most pedig a bolgár szövetség. Amely úgy félti a saját, nem létező presztízsét az emberektől, hogy vendéglátó létére nem akar látni egyetlen vendéget sem. Ilyen erővel és logika szerint 1986 és 2016 között majdnem az összes kvalifikációs tornát nekünk is illegalitásban kellett volna végigbujkálni. Olykor úgy éreztem, tulajdonképpen már csak azért focizunk és selejtezünk, mert ez a szokás, és megdöbbentő lenne ilyen fényes múlttal felrúgni, mindentől visszalépni – amúgy pedig az égvilágon semmi értelme az egésznek.

Egy ideje azonban egyre inkább újra van. A válogatott rendre csurig telt ház előtt lép pályára, a belépőket a pénztárnyitás után perceken belül elkapkodják, mind a hatvanezret. Menne a „fekete sereg” idegenbe is, bárhová, és semmi kétség, egyetlen rossz szava sem lenne Szófiában, Plovdivban, Razgradban és a strandon sem, se a bolgár szövetségre, se a csapatra. A mi táborunktól nem kell félni. Nem kellett a 2016-os Eb-n Marseille-ben sem, amint az izlandiakkal sálakat, zászlókat és amennyire angol nyelvtudásuk engedte, eszmét cseréltek, nem kellett 2021-ben Budapesten sem, ahol a francia szurkolókkal közösen fotózkodtak, és megtapsolták, sörrel kínálták őket, amikor amazok a maguk sajátos r hangjával azt skandálták, hogy Ria, Ria, Hungária!

Bárhogy is akarják egyesek hordának, vademberek gyülekezetének látni és láttatni ezt a társaságot, nem az, hanem igenis szeretetalapú. Elismerem, Rózsa Sándor megidézése az általa a szabadságharcban, a Délvidéken megszalasztott szerbek utódai ellen nem volt minden tekintetben telitalálat – korábban Mátyás király és Gábor Áron igen, nagyon is –, de az arcképe alá pingált idézet most is kiindulási alapunk lehet. „Ha mindenki úgy tösz, ahogy tönni köll, akkó minden úgy lösz, ahogy lönni köll.”

Nézzük hát, kinek mit köll tönni! Nem a bolgároknak, nem az UEFA-nak, hanem nekünk. Válogatottunknak pontot szerezni vagy inkább nyerni, ezzel máris kijutni az Eb-re. Nem az utolsó fordulóra hagyva a döntést, mert akkor ki-ki meccs következne a montenegróiak ellen, ha ők csütörtökön megverik a litvánokat. És meg fogják. A szövetség, az MLSZ ugyan nyilván nem szorul a tanácsaimra, de annyit hadd mondjak: a hiába megvásárolt belépők árának visszatérítése figyelmes gesztus, de a már kifizetett repülő- és szállásköltségekhez képest elenyésző összeg. Szófia – vagy a többi opció – ráadásul nem Sevilla vagy London, ahol az ember mérkőzés nélkül is napokon át álmélkodhat, e módon kárpótolva magát, a családját. Ezért én mindent megmozgatnék annak érdekében, hogy legalább a mi drukkereinket beengedjék a stadionba. Ha ez reménytelen kísérlet lenne az idő vagy a döntéshozók eszének rövidsége miatt, akkor szerveznék valahol, mondjuk a Puskásban, de inkább valamelyik tradicionális „fan zone-ban” egy közös bulit, meccsnézést ingyen sörrel, teával, virslivel azoknak, akik bemutatják a Bulgáriába megváltott belépőjüket. Na jó, elég lenne minden magyar gól után egy krigli sör. Ha persze a fiúk úgy kezdenének, mint az 1962-es vb-n Alberték Aszparuhovék ellen, amikor a 12. percben 4:0-ra vezettünk, már negyedóra elteltével fennállna a tömeges alkoholmérgezés veszélye, de ennyi kockázat belefér.

Napok óta latolgatjuk azt is, mit tehet, azaz „töhöt” a Nemzeti Sport? Gólt nem rúghatunk, nézőt be nem csempészhetünk. De támadt egy ötletünk, amely hamarosan napvilágot lát.

Végül még annyit, egyesek szerint jobb is lenne Plovdivban, Razgradban vagy bárhol kikapni, mert akkor itthon, telt ház előtt ünnepelhetnénk a beteljesülést. Ennél valóban nincs felemelőbb. Viszont nincs lélekrombolóbb annál, mint ugyancsak itthon, telt ház előtt, esélyesként kizúgni (Lásd 1973, Népstadion, 76 ezer néző, Svédország, 3–3, Edström fejese). Attól Isten mentsen! Akkor már inkább jöjjön a köztes megoldás: idegenben, a bolgár kertek alatt szép csendben továbbjutni. Itthon pedig együtt, harsányan ünnepelni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!