Főtáblás albérlő – Szöllősi György publicisztikája

Nagyjából hét éve lehetett, hogy ültünk az alcsúti sporthotelben Thierry Favre UEFA-stadionszakértővel és Dobrosi Tamással, aki a Makovecz-stúdió részéről az építkezés vezető tervezője volt, és arról beszélgettünk, milyen is lesz, milyen is legyen a felcsúti Pancho Aréna. Abban mindenki egyetértett, hogy bár nehéz új, látványos elemekkel gazdagítani a végletekig uniformizált és szabályozott nemzetközi stadionépítészetet, a felcsúti pálya semelyik másik futballarénával sem lesz összetéveszthető. Azóta nemcsak a különféle építészeti díjak és a globális stadion-szépségversenyeken elért előkelő helyezések igazolják, amit a tervek láttán is sejteni lehetett, hanem a helyszínre látogató hazai és külföldi vendégek ezreinek elképedése is: valóban nem felejti el és keveri a többivel a felcsúti stadiont, aki csak egyszer is közelről láthatta az épületet, a lenyűgöző fa tetőszerkezetet. Az viszont valami megmosolyogtató utópiának tűnt a különféle hivatalos UEFA-kategóriák számbavételekor, amikor ilyen mondatok röpködtek a 2011-es megbeszélésen: „Európa-liga playoffmeccset még igen, de csoportmeccset vagy BL-playofföszszecsapást már nem lehet majd Felcsúton rendezni.” Vagy: „Az öltözők mérete, a tudósítói helyek, a beépített kameraállások száma, a világítás minősége és fényereje, a beléptetés automatizálása és szinte minden szempont szerint megfelelne az előírásoknak a stadion akár BL-meccsek rendezésére is, csak a befogadóképesség lehet az akadálya annak, hogy ilyen rangú mérkőzéseket rendezzenek majd Felcsúton.”

És persze az is az akadálya lehet, hogy közel s távol nincs itt olyan csapat, amelyik ilyen szintű meccseken fogadná ellenfeleit – gondoltuk magunkban, s elmerengtünk azon, hogy vajon valóság lesz-e, s ha igen, mikor lesz valóság a felcsúti El-selejtezőkből. Nos, már tavaly is búcsúztatta itt a Videoton a Bordeaux-t, s jöhetett az El-playoff a belgrádi Partizan ellen, s ha továbbment volna a Fejér megyei csapat, a csoportmérkőzéseket Budapestre kellett volna vinni. Az idén pedig a végsőkig ki is használta a saját stadionjának építése miatt két éve Felcsúton albérletben lévő, immár Mol Vidi néven szereplő együttes a Pancho Aréna által nyújtott lehetőségeket: itt vívta ki a BL-selejtező rájátszásába, a playoffkörbe való bejutást. De nincs tovább Felcsúton, a BL-meccsekkel azonos követelményekkel megrendezendő rájátszásban, s aztán a csoportmeccseken már csak a Groupama Arénában tudja fogadni ellenfeleit a fehérvári csapat. Saját stadionja ugyanis, bár közel áll a befejezéshez, nem készült el a különféle előzetes UEFA-bejárásokra. Emlékezhetünk, a Ferencváros 1995-ös BL-szereplése alkalmával jelentős fejlesztéseket kellett eszközölni a régi Üllői úti stadionon az akkor még sokkal kevésbé szigorú szabályok miatt is, a Debrecen 2009-ben nem játszhatott saját pályáján, s az omladozó Puskás-stadionban is csak nagy jóindulattal.

Utána olyan évek jöttek, amelyek során egész Magyarországon nem akadt volna megfelelő létesítmény a meccsek megrendezésére, ha „véletlenül" BL-főtáblára vagy annak küszöbére jutott volna egy magyar csapat, igaz, még véletlenül sem jött ez össze. De bár egyre több, még ma is kevés azon klubok a száma, amelyek odakerülve a saját stadionjukban tudnák fogadni a BL-ellenfeleket. Lám, a tíz éve szisztematikusan építkező, és hat évvel ezelőtt az akkori El-csoportmeccsekre alkalmassá tett stadionnal rendelkező Vidi is albérletbe kényszerül egyelőre (a Sousa-féle El-csapat pedig az edzéseit tartotta Felcsúton). Vagyis ismét éppen az ellenkezője igaz annak, amit naponta sokszor hallunk a stadionépítések létjogosultságát megkérdőjelezőktől vagy politikai alapon támadóktól: nem arról van szó, hogy „először valamirevaló futball kellene, s csak aztán stadionok", hanem arról, hogy a fehérvári csapat futballszakmailag bizony előreszaladt, azaz kivívta az egyre rangosabb meccsek lehetőségét, ám nincs még ezekhez megfelelő infrastruktúrája. Hamarosan lesz, de még mindig nincs, a Vidinek sincs.

A 2010-et megelőző évtizedek ugyanis olyan pusztítást vittek véghez a magyar sport infrastruktúrájában, amit helyrehozni, újjáépíteni, pótolni még a hatalmas állami segítséggel sem megy egyik napról a másikra, sőt még egyik kormányzati ciklusról a másikra sem. Az sem lehet teljesen véletlen, hogy a franciaországi Eb-re 44 év után akkor sikerült a kijutás, amikor végre már majdnem valódi otthona, nemzetközi mércével mérve is elfogadható stadionja lett a válogatottnak a Groupama Aréna megépítésével, amely ugyan valójában elsősorban a Ferencváros pályája, de legalább megfelelő körülmények között játszhatta, játszhatja itt tétmeccseit a nemzeti csapat is, nem kellett szabadkozni az 1953-ban épült Népstadion egyre szembetűnőbb hiányosságai miatt. A norvégok elleni 2015-ös pótselejtezőre aztán már bőven megtelt volna egy igazi, hatvan-hetvenezres nemzeti stadion is, de ilyenünk megint csak nem volt, és azóta sincs, jóllehet soha nem voltunk még olyan közel ahhoz, hogy legyen, mint éppen most, egy-másfél évvel az új Puskás-stadion tervezett átadása előtt.

Hiszen még 1953-ban is, amikor teljesülni látszott a már akkor is fél évszázados álom, csak egy félig-háromnegyedig kész, s aztán örökre úgy hagyott Népstadiont adtak át nagy csinnadrattával. Mostanáig, 2018-ig kellett várni, hogy körbeérjenek a legendás pilonok. Ha kijutunk a 2020-as Eb-re, az új 68 ezres nemzeti stadionban játszhatunk két csoportmeccset. De az odáig vezető úton, ha olykor lenne is nagyobb érdeklődés egy-egy kiélezett tétmeccsre, valószínűleg még a Groupama Aréna 22 ezer férőhelyével kell megelégedniük a szurkolóknak.

S ha már említettük a norvégok elleni pótselejtezőt, emlékezzünk arra is, hogy az első, hatalmas meglepetést hozó oslói mérkőzésen Kleinheisler László, a Puskás Akadémia korábbi növendéke szerezte a győztes gólt, ami akkor még inkább jelképnek volt tekinthető, mint statisztikai törvényszerűségnek. Miközben azonban azóta is gyakorta halljuk azt a mellbevágó, ám csekély igazságtartalmú kijelentést, hogy „senkit nem nevelt még ki, senkit sem adott a magyar futballnak a Puskás Akadémia”, érdemes ebben a Pancho Aréna és a Puskás Akadémia közelmúltbeli születésére visszatekintő írásban röviden összefoglalni, hogy ki mindenki cáfolja a sikereivel hétről hétre ezt az állítást. Kleinheisler ugyanis nemcsak az Eb-pótselejtezőn lőtt győztes gólt, és lett aztán a meccs embere a bordeaux-i magyar–osztrák Eb-csoportmérkőzésen, hanem néhány hete két bombagóljával juttatta tovább a kazah Asztanát, amely most éppen Sallai Roland, egy másik ex-Puskás-akadémista csapata, a ciprusi APOEL ellen készül megküzdeni az El-főtábláért. Az eddigi El-selejtezők egyikén egyébként Sallai is 25 méterről lőtt bombagólt, tavaly pedig a BL-csoportkörben szerepelt csapatával, a Bernabéu-stadionban is pályára lépett a Real Madrid ellen, és közben ciprusi bajnok is lett.

De természetesen nem ők az első puskásosok az El csoportkörében, ahol Paulo Sousa remekül tudta használni annak idején Szolnoki Rolandot és Gyurcsó Ádámot is. Előbbi azóta kétszer bajnok lett a Vidivel, majd visszatért Felcsútra, utóbbi – lengyelországi kitérővel – a Hajduk Splithez igazolt, a legutóbbi körben búcsúzott az El-től csapatával, de ő volt az, aki 2012. június 1-jén, ugyancsak jelképes módon, a Puskás Akadémia első felnőttválogatott növendékeként győztes góllal mutatkozott be a nemzeti csapatban Prágában a csehek ellen. Az olyan jelenségekre most nem is feltétlenül kitérve, hogy mondjuk a Diósgyőrt az utolsó fordulóban győztes góljával az ugyancsak Felcsúton nevelkedő Makrai Gábor „tartotta bent" legutóbb az NB I-ben, de ha csak a nemzetközi kupák idén nyári gólszerzőinél maradunk: a magyar bajnok és kupagyőztes Zsótér Donát megint csak Puskás-nevelés, gólt lőtt a kupadöntőben az Újpest színeiben éppen volt csapata, a PAFC ellen, s aztán a Sevilla elleni El-selejtezőben is betalált. A BL- vagy az El-főtáblán immár biztos hellyel rendelkező Mol Vidi FC keretében pedig Tóth Bence személyében most is van volt Puskás-akadémista.

Igen, türelmetlen szurkolóként mindannyian örülnénk, ha ennél is több sikert ért volna el fennállásának tizenegy esztendeje alatt a Puskás Akadémia, és még több rangos mérkőzés helyszíne lehetett volna a csupán négyéves Pancho Aréna. Azt állítani azonban, hogy hiábavaló volt az építkezés és minden erőfeszítés, a fentiek tükrében badarság. Ha pedig a befektetett összeget nézzük, amely többnyire magáncégek adománya, a nemzetközi futball őrült költekezéséhez képest szinte aprópénznek számít. Nem egy olyan futballista van, akiért a topklubok önmagában többet adtak az elmúlt időszakban, mint amennyibe az egész felcsúti projekt került egy évtized alatt, vagy az arányok érzékeltetésére azt is említhetem, hogy az Eb-re jutásért 2016-ban önmagában több pénz járt az MLSZ-nek az UEFA-tól, mint amennyibe a felcsúti stadion került. A hatalmas globális versenyben nehéz a felzárkózás, de egyre több jel utal arra, hogy már nem távolodunk az európai középmezőnytől, hanem közeledünk hozzá. Pedig még hét éve sincs, hogy egy épkézláb stadionunk sem volt…