Mentális szörnyek – Malonyai Péter publicisztikája

Én sem tudom megállni, hogy ne húzzak le egy bőrt a Bajnokok Ligája-elődöntő csodáiról, mentségem, hogy rám is különleges hatással volt a Liverpool és a Tottenham produkciója. A futball európai csúcsán, az elitcsapatok között nehéz jelzőt találni arra, hogy háromgólos előny sem számít. Az pedig tényleg különleges nálam, hogy azóta ahányszor csak beleütköztem a két meccs televíziós ismétlésébe, annyiszor néztem végig a már ki tudja hányszor látott csodálatos jeleneteket, mozdulatokat, nyűgözött le a képernyőn át is érzékelhető, ellentmondást nem tűrő elszántság.
Miközben, lévén szó csodáról, képtelenség megfogalmazni, mi volt a lényeg, és ez így is van jól. Ha nem így lenne, ha hiányozna némi misztikum, aligha lehetne már most örökzöld a két meccs.
Nem mellesleg, a mi futballtörténelmünkben is akad példa csodára, szűkebben arra, hogy egy magyar csapat képes volt felülemelkedni a valósan várhatón, s a bravúrok bravúrjával kiharcolta a továbbjutást. Nevezetesen háromgólos hátrányból.
Miközben, lévén szó csodáról, képtelenség megfogalmazni, mi volt a lényeg, és ez így is van jól. Ha nem így lenne, ha hiányozna némi misztikum, aligha lehetne már most örökzöld a két meccs.
Nem mellesleg, a mi futballtörténelmünkben is akad példa csodára, szűkebben arra, hogy egy magyar csapat képes volt felülemelkedni a valósan várhatón, s a bravúrok bravúrjával kiharcolta a továbbjutást. Nevezetesen háromgólos hátrányból.

Például a Ferencváros 1937 júliusában. A Közép-európai Kupa elődöntőjében az Austria volt a csapat ellenfele. Az első mérkőzésen Bécsben 4:1-re kapott ki a Fradi. „Ha szerencséje lett volna, egy góllal talán többet rúg vagy eggyel kevesebbet kap, a háromgólos vereségre sem lehet azonban azt mondani, hogy igazságtalan, olyan remek formában van az Austria” – írta a Nemzeti Sport. A lapnak eszébe sem jut a földbe döngölni a zöld-fehéreket, sőt, nagy sikernek tartja, hogy egyáltalán bejutottak az elődöntőbe. A visszavágóról szót sem ejt a tudósító, megteszi viszont a legendás ügyvezető, ifj. Springer Ferenc dr. Leszögezi, hogy megérdemelten nyert fölényesen az Austria, ám így zárja nyilatkozatát: „Otthon mégis megmutatjuk, hogy az Austria sem verhetetlen, sőt, a gólarányt is behozzuk. Kiharcoljuk a továbbjutást.”

Hogy kincstári volt-e az elnöki optimizmus, nem tudható, de nem is érdekes. A lényeg, hogy a Ferencváros 6:1-re nyert, és bejutott a kupa döntőjébe. A Nemzeti Sport címlapján az virított, hogy „Világraszóló diadal”, alatta rögtön, hogy „Megtörtént a csoda – a Ferencváros magyar szívvel páratlan győzelmet aratott.” Azért járhatott sikerrel, mert „lelkiekben hosszakkal jobb volt”, mi több, „idegek tekintetében is a zöld-fehérek álltak jobban”.

Tulajdonképpen hasonló az érvelés, mint a Liverpool és a Tottenham esetében, a megfogalmazás persze más, de éppen úgy a kor szokásait, fordulatait tükrözi, mint a mostani kommentárok. S persze kevesebb az érzelem. Egy félmondattal elintézi a beszámoló, hogy a lefújás után az öltözőben „van, akinek könnyes a szeme az örömtől”, személyes szál csak Sándor József edzőnél érhető tetten: „Szerény, csendes munkámnak olyan gyümölcse ez, amely kimondhatatlan örömöt jelent számomra. Minden köszönetem a fiúké és a lelkes vezetőségé.”

A Fradi a döntőben is több volt, mint remek. Itthon 4:2-re győzte le a Laziót, majd Rómában is nyert 5:4-re, nem akárhogy, hiszen a félidőben az olasz csapat 4:2-re vezetett, ledolgozta tehát a hátrányát. A fordítás, főként idegenben, igazán kimagasló tett, az értékelés mégis csak ennyi: „Sárosi káprázatos irányítása mellett nem volt vitás, hogy a Ferencváros megszerzi a kupát.” Az viszont cáfolhatatlan, hogy „Gyurka” volt a vezér: három gólt szerzett Rómában.

Ide kívánkozik még az MTK esete 1964-ből. A csapat a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) elődöntőjében Glasgow-ban 3:0-ra kapott ki a Celtictől. A kor stílusa, szokásrendszere itt is tort ült a beszámolóban, a tudósító szigorúan a meccsleírásra szorítkozott, egyébként csak azt tudhatjuk meg pluszként, hogy „szeszélyes az időjárás mostanában Glasgow-ban. Időnként melegen tűz a nap, aztán hirtelen beborul, sötét fellegek gomolyognak a nagy iparváros felett, és aztán elered az eső.” Vélemény semmi. A visszavágó előtti napon is csak az derül ki, hogy „vérbeli kupamérkőzésre van kilátás”, érdekes módon, ahogy az 1937-es Fradinál, itt is az elnök, Bánhalmi János szolgál optimizmussal: „Minden lehetséges. És itt van Sándor, akinek jelenléte jó hatással lesz az egész csapatra.”

És láss csodát, neki is igaza lett. Mert az első meccsen nem játszó „Csikar” valóban vezér volt, összefogta a társaságot, amely ihletett formában futballozott, 4:0-ra nyert, amivel bejutott a döntőbe. A méltatás meglehetősen visszafogott: „Kevesen gondoltak arra, hogy az MTK képes lesz behozni a háromgólos hátrányt, és kiharcolni a továbbjutást. Mégis sikerült, mert nagy lelkesedéssel, akarással küzdött. (…) Az MTK minden dicséretet megérdemel a nagyszerű fegyvertényéért.”

És másnap sem kerülnek elő az érzelmek, vagy csupán éppen hogy: „A szívről annyit tud az átlagember, hogy a szervezet motorja. Ez a motor most erősen felgyorsult, hajtott előre tizenegy labdarúgót” – ez az egyik személyesebb passzus, a másik pedig: „Mintha valami különleges áramkörbe került volna az MTK. Lábról lábra szállt a labda, egy pillanatra sem állt meg senki. És újra a pályán volt Sándor.”

Mit mondjak, nem sok. De hát ennyi tellett, telhetett akkoriban. A Sporting elleni kupadöntőn történteket (3:3, 0:1) már bővebben elemezte a Népsport (is), a szokásos „miért vesztettünk?” szakmai tárgykörben vizsgálták még azt is, hogy a megismételt fináléban a mindent eldöntő gólt szögletből, érintés nélkül kapta Kovalik Ferenc (hétköznapian: kapushiba).

Ismerve a mai kommunikációs lehetőségeket igazságtalan számonkérni az akkori érzelmeket, kifogásolni az érzelemhiányt, ám ha a Liverpool és a Tottenham csodája utáni mondatokat beillesztjük az évtizedekkel ezelőtti Fradi- és MTK-bravúrokba, egyértelműen passzolnak.

Például Jürgen Klopp szavai. „Megmondtam a srácoknak az elején, hogy ez lehetetlen küldetés, és egyedül azért lehet valamicske esélyünk, mert róluk van szó, és ők sohasem nyugszanak bele a vereségbe” – ez elhangozhatott volna Sándor József és Volentik Béla szájából is, s ők is zárhatták volna azzal játékosaikról szólva, hogy „mentális szörnyek, hihetetlen mit műveltek”. Ők is térdre rogyhattak volna a gyepen a lefújás pillanatában, mint a Tottenham mestere, Mauricio Pochettino, a lapok pedig írhatták volna, amit a Guardian: „A Spurs valahogy megcsinálta, és ezzel minket, nézőket újfent emlékeztetett ennek a sportágnak a nagyszerűségére, egyben kegyetlenségére.”

Azért is jó, ami a két Bajnokok Ligája-elődöntőben (és előtte is a kieséses szakaszban) történt, mert újra kiderült, hogy a futball örök. Lehet akármennyi sportidegen – főként a pénz, az üzlet köréből származó – momentum a hétköznapokon, mindig történik valami varázslatos, amire az is felkapja a fejét, aki szerint a labda kerek (és nem gömbölyű, mint tudni illik). Nálam eddig az 1999-es BL-döntő volt a csúcs, amikor a Manchester United a 91. és a 93. percben lőtt góllal győzte le a Bayern Münchent. Most már három meccs van a tarsolyomban.

Az viszont nem lepett meg, hogy éppen az angolok jóvoltából lett piros betűs ünnep az elmúlt hét keddje és szerdája. Náluk a futball nem játék – több annál. Szerintük: vallás. Emlékszem, az 1996-os Európa-bajnokságon, a birminghami Csehszlovákia–Portugália negyeddöntőt a lelátó egyik sarkában, angol zászlókat lengetve végigénekelte egy talán száztagú csoport. Amikor megkérdezték egyiküket, hogy mit is ünnepeltek két idegen csapat meccsén, magától értetődően vágta rá: „A futballt, mi mást.” Egyébként ekkor tűnt fel, hogy egy-egy szurkolói összecsapásról a lapok nem a sport, hanem a bűnügyi rovatban számoltak be – ezt aligha kell magyaráznom.

Az pedig rám jellemző, hogy amikor Pochettino térdre rogyott a gyepen a lefújás után, az is eszembe jutott, hogy most viheti az öltönyét a tisztítóba.

Lehet, hogy én is mentális szörny vagyok.

Persze, hogy másképpen.