Játékvezetői ármány – Csinta Samu publicisztikája

Az orosz Szergej Karaszjov vezeti a ma esti Ferencváros–Young Boys Bajnokok Ligája-rájátszásmérkőzés visszavágóját. Hatalmas a tét, a BL-csoportkörbe kerülés évtizedek óta már önmagában klubegzisztenciáról, évekig kiható presztízsről, nem utolsósorban egy ország futballjának közeljövőjét befolyásoló koefficiensváltozásokról képes dönteni. A világ legnormálisabb dolga hát a legjobbak egyikére bízni a bíráskodást: itt van önöknek Karaszjov úr, mögötte a videobírói „esküdtszék”, tessék futballozni bátran, győzzön a jobbik!

Csakhogy mindannyian emberek vagyunk, meglehetősen szelektív memóriával megáldva vagy megverve. Képtelenek egészen csekély agymunkát feltételező elemek felidézésére, a régebben történtek ugyanakkor olyan metsző pontossággal jönnek elő a legapróbb hívószóra is, mintha az előbb értek volna véget. Ha lehet, a futballban mindez hatványozottan érvényes: gólok, helyzetek, védések és hibák tömkelege él bennünk névtől, alaktól, gesztustól szétválaszthatatlanul.

Ennek jegyében bizonyára igen kevesen tudnának beszámolni – én biztosan nem tartozom közéjük –, hogy a 42 esztendős orosz tevékenységének játékvezető-szakmai megítélése milyen értékek körül mozog. Olyan nagyon rossz nem lehet, ellenkező esetben aligha bízták volna rá az őszi nemzetközi futballszezon eddigi legrangosabb klubtalálkozóját, a Chelsea–Villarreal európai Szuperkupa-meccs dirigálását, kicsit korábban pedig három találkozót is a 2020-ra datált, idén nyáron rendezett Európa-bajnokságon. Hogy csak a közelmúlt eseményeinél maradjunk. Mi mégis egyetlen estre emlékszünk vele kapcsolatban, de arra hibátlanul. Egy öt évvel ezelőtti, Marseille-ben játszott Izland–Magyarország mérkőzésre, amelynek 39. percében Király labdakiejtés utáni kétségbeesett mentési igyekezete nyomán tizenegyest ítélt az északiak javára. Berúgták, sokáig vezettek, végül öngóllal egyenlítettünk, így megmentettük a csoportból való továbbjutás esélyét. A statisztika alapján inkább nekünk állt a zászló, Karaszjov 15-15 szabálytalanságot fújt, három-három sárgát osztott ki, pirosat egyet sem. Mi hát a hiba, ami alapján azóta sem tudunk másra gondolni, mint „arra”, ha felvetődik Szergej Gennagyjevics neve?

Mint például nem is olyan régen, a müncheni német–magyar Eb-csoportmeccs alkalmával. Sokak szerint már a bíródelegálás pillanatában eldőlt, hogy lemondhatunk a továbbjutásról. Mint tudjuk, nem is sikerült a világraszóló szenzáció, bár szerény véleményem szerint az a 2–2 önmagában is, de megszületése körülményeit tekintve is bravúrosnak titulálható. A játékvezető? Különösebben nem emlékszünk rá, aminél sokkal jobbat egy ítész ténykedéséről aligha lehet mondani. Na de 2016-ban Marseille-ben, ágaskodik mégis bennünk a kisördög, ha elhangzik a derék orosz ügyvéd neve.

Fordítsunk egyet a lapon! Bármennyire is meglepő, a bíró is ember, és az ebből fakadó törékenységét ma már akkor is bőven „megélheti”, ha a világ túlsó végén él. Üzenetek, mémek, szélsőséges esetben halálos fenyegetések áraszthatják el akár a privát közösségi médiafelületeit is, és talán nincs ember, akit egy hasonló, leginkább szennyes áradat érintetlenül hagy. És akiben mindez nem tolul az előtérbe, ha a sors újra abba a közegbe, annak a csapatnak az útjába sodorja.

Játékvezető ismerőseim szerint ilyenkor kétféle elsődleges reakció „támadhatja” meg az embert: a bűntudat és a bosszú. Egyik rosszabb, mint a másik, mivel mindkettő alkalmasa józan ítélőképesség befolyásolására. Az elsőre rendszerint a fogadó közeg is igyekszik apellálni, hiszen ugyan ki ne szeretne jóban lenni a világ minél nagyobb részével, jóvá tenni valamit, aminek hibás voltáról talán nincs is meggyőződve, de ha ekkora felháborodást váltott ki, mégis csak lehet valami a dologban. Ha bármelyik szubjektív viszonyulás gyanúja felvetődik, a bíróküldő testületek többnyire hallgatólagosan igyekeznek egy ideig távol tartani egymástól az ellenséges, de legalábbis gyanakvó viszonyba keveredő feleket. Ez a gyakorlat persze leginkább egy országon belüli bíródelegáláskor fordul elő, ahol egyértelműbbek, illetve közismertebbek a viszonyrendszerek. Nemzetközi szinten azonban mindez csak egészen szélsőséges esetekben fordulhat elő. A kontinentális szakmai fórumok viszont nem engedhetik meg maguknak, hogy engedjenek a hasonló, esetenként csak diszkréten érzékeltetett nyomásgyakorlásoknak, no meg a történelmi, földrajzi, geopolitikai „érzékenységeik” is jóval felületesebbek. Ami persze egyszerre jó, illetve káros. A legfontosabb vezetőelv amúgy is a teljesítmény, illetve annak ellenértéke, mert bizony a mai játékvezetői honoráriumok mellett csak a valóban törpe kisebbség kockáztatja meg a tudatos részrehajlást. Az, hogy a sportdiplomáciai nyomásgyakorlás vagy valamelyik fél futballpresztízse mennyire képes érvényesülni, már a célszemély lelki alkatának, személyisége kiforrottságának függvénye.

Nem az olvasó emlékezetére, inkább a sporttörténelmi ismereteire apellálok, amikor az 1966-os világbajnokság döntője egyik partjelzőjének vélhetően soha el nem évülő példájára hivatkozom. Az angol–német finálét – némi sarkítással – a Szovjetunió képviseletében lengető Tofik Bah­ramov beintése döntötte el a hazaiak javára. Miután Geoff Hurstnek a hosszabbítás első fél­idejében eleresztett lövése után a lécről lefelé pattanó labdáról a svájci mérkőzésvezető, Gottfried Dienst képtelen volt eldönteni, hogy a gólvonal előtt vagy mögött landolt-e, kénytelen volt az azon a térfélen szolgálatot teljesítő azeri származású segítőjére hagyatkozni. Bahramov pedig az ismert módon döntött.

A futballtörténelem legvitatottabb góljainak élére kívánkozó találat szurkolói utóéletét kevésbé ismerjük, hiszen a minden tekintetben zártabb, a technika által igen korlátozott mértékben segített hatvanas éveket írtuk. A történet körüli polémia mindenesetre azóta sem csitul. Angliában jogos gólnak tartják, Németországban közönséges lopásnak. A német válogatott középcsatára, Uwe Seeler egyszer azt mesélte, hogy valahányszor találkoztak Jackie Charltonékkal, mindig elröhögték a dolgot, mivel az angolok is tudják, hogy nem volt gól. A német szurkolói felháborodás olyan horrortörténeteket is kitermelt, amelyekre soha nem volt bizonyíték. Egyetlen ilyen: állítólag Bahramov így válaszolt egy későbbi interjúban a kérdésre, hogy miért intett gólt: Sztálingrádért. Dienst élete végéig állította, fogalma sem volt, hogy bent volt-e az a labda, Bah­ramov emlékét pedig szobor őrzi Bakuban. No nem „azért”, az exszovjet köztársaságban egyszerűen nemzetük elmúlt százada egyik legnagyszerűbb szülöttjének tekintik a három világbajnokságon is szereplő játékvezetőt. Aki soha többé nem fújt vagy lengetett az angol válogatott mérkőzésén...

Miközben a közelmúltban a digitalizáció minden rendelkezésre álló eszközét felhasználó, a legapróbb körülményeket – a lövés erőssége, a becsapódás szöge, de még az aznapi légnyomás és páratartalmat is – figyelembe vevő vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy Hurst lövése nem kerülhetett a gólvonal mögé.

Mi ehhez képest Szergej Karaszjov magyarok elleni „ármánya”? Természetesen bolhapötty, ám a hasonló dolgok megítélése sohasem viszonyítás kérdése. Az ilyesmi egyszerűen van és fáj. Ma este pedig árgus szemekkel figyeljük az orosz minden lépését, ítéletét, gesztusát, sőt, azt is, hogy kis híján mit ítél. S nincsenek illúzióim. Ha netán a hosszabbítás utolsó percében befújt büntető repítené a Fradit a BL-csoportkörbe, legközelebb úgy is elhangzana: ez az a pasas, aki 2016-ban Marseille-ben kamu tizenegyest fújt ellenünk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!