VAR van, változás nincs – Moncz Attila publicisztikája

Sohasem fogok olyat állítani magamról, hogy szeretném a keblemre ölelni a világ összes játékvezetőjét. Gyerekkoromban jót mosolyogtam azon, hogy az Ácsi Kinizsi egyik törzsszurkolója a tizenhatoson esernyővel megfegyelmezte a szerinte „csaló feketerigót”, de amikor a kétezres években először találkoztam immár újságíróként a kor sztárbírójával, a vezetéknevem hallatán az első megjegyzése az volt, „...apádra emlékszem”, és amikor ezt otthon előhoztam, a megyei bajnokikra visszagondolva apu csak annyit mondott: „Párszor egészen biztosan »megdicsértem«, ebben biztos lehetsz.”

A VAR, a videóbíró megjelenésekor úgy tűnt, az ilyen élmények eltűnnek, eltűnhetnek a futballszeretők életéből, így az enyémből is, de az elmúlt hónapok megmutatták, békének egyelőre nyoma sincs ezen a téren. Ami persze fakadhat abból is, hogy a rendszert emberek kezelik, így ők is hibázhatnak (ami természetes!), ugyanakkor lehet, érdemes sokkal komplexebben kezelni a problémát. Ebből a szempontból a Chelsea–Borussia Dortmund Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő visszavágója tökéletes állatorvosi ló, a második félidő elején lezajlott események mindent megmutattak, amit én biztosan nem szeretek a VAR-ban, de talán mások sem. A Chelsea-nek befújt tizenegyes a közvélekedés szerint „megadható” volt, bár már itt is akadnak olyan vélemények, amelyek szerint Marius Wolf kéztartása közelebb volt a természeteshez, mint a természetelleneshez (de legalább abban százszázalékos az egyetértés, hogy nem volt szándékos a mozdulat, igaz, ez nem feltétele a büntető megadásának).
Aztán Kai Havertz kapufára lőtte a labdát – és onnan „bedobták a gyeplőt a lovak közé”, már ami a történtek értelmezését illeti. Az nem kérdés, hogy a rúgás pillanatában többen a tizenhatoson belül voltak. Hogy mindkét csapatból „kiugrottak” néhányan, szintén nem az. Hogy Salih Özcan takarított, az sem. Hogy Danny Makkelie játékvezető szabad szemmel, jó szögből, zéró takarással semmiféle szabálytalanságot sem látott, ugyancsak nem képezi vita tárgyát. Ahogyan az sem, hogy a VAR-ral való konzultációt követően döntött az újrarúgatás mellett. Önmagában az ismétlésről két egykori német bíró, Wolfgang Stark és Manuel Gräfe is azt mondta, írta, „szabálytechnikailag helyes döntés volt”. Előbbi ezt ráadásul élő adásban, a meccset Németországban közvetítő Amazon Prime kamerái előtt jelentette ki. Hiszen a szabályban szerepel, „... ha mindkét csapat játékosai túl korán futnak be, meg kell ismételni a tizenegyest, függetlenül attól, hogy a labda a kapuba került vagy sem”.

Tudjuk jól, ilyen alapon a tizenegyesek elég magas százalékát legalább egyszer meg kellene ismételni, éppen ezért, Lutz Wagner, a Német Labdarúgó-szövetség fő szabályértelmezője szerint belekerült egy „apró betűs” rész is a paragrafusba. Amely szerint a VAR csak akkor avatkozhat be ilyen esetben (elkerülendő, hogy mindenkit milliméterpapíron tologassanak, bent volt-e vagy sem...), ha a labdát elsőként elérő védő a támadócsapat egy játékosát megakadályozza a gólszerzésben. Ellenkező esetben „berohanás” miatt csak akkor lehet elrendelni a tizenegyes ismétlését, ha a szabálytalanságot a játékvezető a pályán észreveszi, és ő maga dönt az újrázásról. Özcan nem akadályozott meg gólhelyzetet, hiszen a hozzá legközelebb álló Chelsea-futballista, Havertz a dupla érintés szabálya miatt nem érhetett a labdához, az utána a labdához legközelebb lévő két futballista (Emre Can, Jude Bellingham) pedig dortmundi volt. Makkelie nem fújt, és csak a videós kollégákkal történt konzultáció után határozott az ismétlés szükségességéről. Csakhogy a VAR-t nem használhatta volna.

A folyamatban benne van minden hiba vagy üldözendő hozzáállás. Az egységes szemlélet és a transzparencia alapvetés lenne, de egyelőre nem az. A döntéshozók nem feltétlenül tudják, mikor használhatják a VAR-t, de legyünk őszinték, ezzel például mi, médiamunkások sem feltétlenül vagyunk tisztában, hiszen nem tört ki népfelkelés az eset láttán azonnal. Cserébe viszont hiába látnak, láthatnak nagyon sok mindent, a kelleténél jóval kevesebb alkalommal merik vállalni a döntés ódiumát, holott ez benne van a fizetésükben. Inkább „letutizzák” magukat, a felelősséget pedig minimum megosztják a géppel. És talán az is több hipotézisnél, hogy a játékvezetők és a VAR-bírók között erősen dolgozik a kollegialitás.

A VAR-ral jelentősen csökkent a jó értelemben vett bíróegyéniségek száma, ma már nincsenek olyan virtuózok, mint a lest a világ végéről, partjelzői intés nélkül is befújó, ugyanakkor a vesztes vb-döntő miatt siránkozó Roberto Baggio kulacsát elkérő Puhl Sándor. A mának többek között – sok tisztességes bíró mellett – a szereptévesztésben lévő Mateu Lahoz vagy a magamutogató Makkelie jut, akikkel kapcsolatban nem alaptalan az érzés, miszerint ők akarnak lenni a legfontosabb emberek a pályán. De könyörgök, ne pacsizzanak játékosokkal (mint Makkelie Dusan Tadiccsal a Twente–Ajax Holland Kupa-mérkőzésen), vegyék észre, hogy két labda van a pályán (Makkelie-nek fogalma sem volt róla az Anglia–Dánia Eb-elődöntőn, amikor megadta a tizenegyest a „háromoroszlánosoknak”), ne menjenek rá az összevont Jászai-Kossuth-díjra (mint Mateu Lahoz, aki, semmiség, 18 lapot osztott ki teátrálisan a Barcelona–Espanyol bajnokin), csak fújjanak a szabályok szellemében. Ne az outfit vagy a ripacskodás emeljen ki valakit a „masszából”, hanem a hibátlan produkció. Persze, a negatív hír a legjobb hír jellegű világban ezt talán naivitás elvárni, de hátha...

Ugyanakkor aki azt hinné, a probléma új keletű, és a Chelsea–Dortmund miatt került csak elő, tévúton jár. A 2022-es világbajnokságon a VAR 27 alkalommal avatkozott közbe, héttel többször, mint négy évvel korábban Oroszországban. És a kabaré ott sem maradt el. A legnagyobbat Matthew Conger, a Tunézia–Franciaország csoportmérkőzés bírója „mente”, aki a 98. percben megadta Antoine Griezmann egyenlítő gólját, elvégeztette a középkezdést, majd látható, érzékelhető különbséggel lefújta a találkozót. Hogy miképp lett mégis 1–0-s afrikai siker a vége? Mert ezt követően jelzés jött a VAR-szobából, Conger pedig les miatt érvénytelenítette a találatot. Ha Griezmann gólját követően azonnal lefújta volna a találkozót, akkor helyesen járt volna el az 1–0 visszaállításával, viszont a szabályok szerint a középkezdéssel a vitatott esetre „kiiktatta a játékból” a videóbírót, így 1–1 lett volna a helyénvaló. De előhozakodhatok a Premier League-ben történt mókás esetekkel, a lesvonal rossz behúzásától (mi az, hogy valaki nem vesz észre egy játékost a pályán?) a meg nem adott tizenegyesekig. Egy kimutatás szerint a decemberi újrakezdésig az angol élvonalban 12 alkalommal hibáztak a VAR-bírók: hat-hat alkalommal hoztak rossz döntést, illetve felejtették el felülbírálni a hibásan ítélő játékvezetőt.

Érthető (és támogatható!) persze, hogy a felgyorsult, elanyagiasodott sportágban segítségül szeretnék hívni a technikát, csökkentve ezáltal az igazságtalan kimenetelek számát, illetve az út legvégén a profit bizonytalanságát. Csak a VAR használatán, a döntéshozatali folyamaton kellene finomítani. Nem is keveset. Mert azért Lautaro Martíneznek, az Inter csatárának igaza van abban, hogy négy-öt éve használják a videót, de még nem jöttek rá a csínjára-bínjára. Hozzá lehet szokni ahhoz, hogy ilyen az új futball, de ha ez Tunézia–Franciaországokkal vagy Chelsea–Dortmundokkal jár együtt, akkor inkább felejtsük el az egészet. Nem akkor akarom megtudni, mi miért történt, amikor hazaérek a stadionból, hanem még kint az arénában. Ráadásul világosan és érthetően.
Sohasem fogok olyat állítani magamról, hogy szeretném a keblemre ölelni a világ összes játékvezetőjét. Gyerekkoromban jót mosolyogtam azon, hogy az Ácsi Kinizsi egyik törzsszurkolója a tizenhatoson esernyővel megfegyelmezte a szerinte „csaló feketerigót”, de amikor a kétezres években először találkoztam immár újságíróként a kor sztárbírójával, a vezetéknevem hallatán az első megjegyzése az volt, „...apádra emlékszem”, és amikor ezt otthon előhoztam, a megyei bajnokikra visszagondolva apu csak annyit mondott: „Párszor egészen biztosan »megdicsértem«, ebben biztos lehetsz.”

A VAR, a videóbíró megjelenésekor úgy tűnt, az ilyen élmények eltűnnek, eltűnhetnek a futballszeretők életéből, így az enyémből is, de az elmúlt hónapok megmutatták, békének egyelőre nyoma sincs ezen a téren. Ami persze fakadhat abból is, hogy a rendszert emberek kezelik, így ők is hibázhatnak (ami természetes!), ugyanakkor lehet, érdemes sokkal komplexebben kezelni a problémát. Ebből a szempontból a Chelsea–Borussia Dortmund Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő visszavágója tökéletes állatorvosi ló, a második félidő elején lezajlott események mindent megmutattak, amit én biztosan nem szeretek a VAR-ban, de talán mások sem. A Chelsea-nek befújt tizenegyes a közvélekedés szerint „megadható” volt, bár már itt is akadnak olyan vélemények, amelyek szerint Marius Wolf kéztartása közelebb volt a természeteshez, mint a természetelleneshez (de legalább abban százszázalékos az egyetértés, hogy nem volt szándékos a mozdulat, igaz, ez nem feltétele a büntető megadásának).
Aztán Kai Havertz kapufára lőtte a labdát – és onnan „bedobták a gyeplőt a lovak közé”, már ami a történtek értelmezését illeti. Az nem kérdés, hogy a rúgás pillanatában többen a tizenhatoson belül voltak. Hogy mindkét csapatból „kiugrottak” néhányan, szintén nem az. Hogy Salih Özcan takarított, az sem. Hogy Danny Makkelie játékvezető szabad szemmel, jó szögből, zéró takarással semmiféle szabálytalanságot sem látott, ugyancsak nem képezi vita tárgyát. Ahogyan az sem, hogy a VAR-ral való konzultációt követően döntött az újrarúgatás mellett. Önmagában az ismétlésről két egykori német bíró, Wolfgang Stark és Manuel Gräfe is azt mondta, írta, „szabálytechnikailag helyes döntés volt”. Előbbi ezt ráadásul élő adásban, a meccset Németországban közvetítő Amazon Prime kamerái előtt jelentette ki. Hiszen a szabályban szerepel, „... ha mindkét csapat játékosai túl korán futnak be, meg kell ismételni a tizenegyest, függetlenül attól, hogy a labda a kapuba került vagy sem”.

Tudjuk jól, ilyen alapon a tizenegyesek elég magas százalékát legalább egyszer meg kellene ismételni, éppen ezért, Lutz Wagner, a Német Labdarúgó-szövetség fő szabályértelmezője szerint belekerült egy „apró betűs” rész is a paragrafusba. Amely szerint a VAR csak akkor avatkozhat be ilyen esetben (elkerülendő, hogy mindenkit milliméterpapíron tologassanak, bent volt-e vagy sem...), ha a labdát elsőként elérő védő a támadócsapat egy játékosát megakadályozza a gólszerzésben. Ellenkező esetben „berohanás” miatt csak akkor lehet elrendelni a tizenegyes ismétlését, ha a szabálytalanságot a játékvezető a pályán észreveszi, és ő maga dönt az újrázásról. Özcan nem akadályozott meg gólhelyzetet, hiszen a hozzá legközelebb álló Chelsea-futballista, Havertz a dupla érintés szabálya miatt nem érhetett a labdához, az utána a labdához legközelebb lévő két futballista (Emre Can, Jude Bellingham) pedig dortmundi volt. Makkelie nem fújt, és csak a videós kollégákkal történt konzultáció után határozott az ismétlés szükségességéről. Csakhogy a VAR-t nem használhatta volna.

A folyamatban benne van minden hiba vagy üldözendő hozzáállás. Az egységes szemlélet és a transzparencia alapvetés lenne, de egyelőre nem az. A döntéshozók nem feltétlenül tudják, mikor használhatják a VAR-t, de legyünk őszinték, ezzel például mi, médiamunkások sem feltétlenül vagyunk tisztában, hiszen nem tört ki népfelkelés az eset láttán azonnal. Cserébe viszont hiába látnak, láthatnak nagyon sok mindent, a kelleténél jóval kevesebb alkalommal merik vállalni a döntés ódiumát, holott ez benne van a fizetésükben. Inkább „letutizzák” magukat, a felelősséget pedig minimum megosztják a géppel. És talán az is több hipotézisnél, hogy a játékvezetők és a VAR-bírók között erősen dolgozik a kollegialitás.

A VAR-ral jelentősen csökkent a jó értelemben vett bíróegyéniségek száma, ma már nincsenek olyan virtuózok, mint a lest a világ végéről, partjelzői intés nélkül is befújó, ugyanakkor a vesztes vb-döntő miatt siránkozó Roberto Baggio kulacsát elkérő Puhl Sándor. A mának többek között – sok tisztességes bíró mellett – a szereptévesztésben lévő Mateu Lahoz vagy a magamutogató Makkelie jut, akikkel kapcsolatban nem alaptalan az érzés, miszerint ők akarnak lenni a legfontosabb emberek a pályán. De könyörgök, ne pacsizzanak játékosokkal (mint Makkelie Dusan Tadiccsal a Twente–Ajax Holland Kupa-mérkőzésen), vegyék észre, hogy két labda van a pályán (Makkelie-nek fogalma sem volt róla az Anglia–Dánia Eb-elődöntőn, amikor megadta a tizenegyest a „háromoroszlánosoknak”), ne menjenek rá az összevont Jászai-Kossuth-díjra (mint Mateu Lahoz, aki, semmiség, 18 lapot osztott ki teátrálisan a Barcelona–Espanyol bajnokin), csak fújjanak a szabályok szellemében. Ne az outfit vagy a ripacskodás emeljen ki valakit a „masszából”, hanem a hibátlan produkció. Persze, a negatív hír a legjobb hír jellegű világban ezt talán naivitás elvárni, de hátha...

Ugyanakkor aki azt hinné, a probléma új keletű, és a Chelsea–Dortmund miatt került csak elő, tévúton jár. A 2022-es világbajnokságon a VAR 27 alkalommal avatkozott közbe, héttel többször, mint négy évvel korábban Oroszországban. És a kabaré ott sem maradt el. A legnagyobbat Matthew Conger, a Tunézia–Franciaország csoportmérkőzés bírója „mente”, aki a 98. percben megadta Antoine Griezmann egyenlítő gólját, elvégeztette a középkezdést, majd látható, érzékelhető különbséggel lefújta a találkozót. Hogy miképp lett mégis 1–0-s afrikai siker a vége? Mert ezt követően jelzés jött a VAR-szobából, Conger pedig les miatt érvénytelenítette a találatot. Ha Griezmann gólját követően azonnal lefújta volna a találkozót, akkor helyesen járt volna el az 1–0 visszaállításával, viszont a szabályok szerint a középkezdéssel a vitatott esetre „kiiktatta a játékból” a videóbírót, így 1–1 lett volna a helyénvaló. De előhozakodhatok a Premier League-ben történt mókás esetekkel, a lesvonal rossz behúzásától (mi az, hogy valaki nem vesz észre egy játékost a pályán?) a meg nem adott tizenegyesekig. Egy kimutatás szerint a decemberi újrakezdésig az angol élvonalban 12 alkalommal hibáztak a VAR-bírók: hat-hat alkalommal hoztak rossz döntést, illetve felejtették el felülbírálni a hibásan ítélő játékvezetőt.

Érthető (és támogatható!) persze, hogy a felgyorsult, elanyagiasodott sportágban segítségül szeretnék hívni a technikát, csökkentve ezáltal az igazságtalan kimenetelek számát, illetve az út legvégén a profit bizonytalanságát. Csak a VAR használatán, a döntéshozatali folyamaton kellene finomítani. Nem is keveset. Mert azért Lautaro Martíneznek, az Inter csatárának igaza van abban, hogy négy-öt éve használják a videót, de még nem jöttek rá a csínjára-bínjára. Hozzá lehet szokni ahhoz, hogy ilyen az új futball, de ha ez Tunézia–Franciaországokkal vagy Chelsea–Dortmundokkal jár együtt, akkor inkább felejtsük el az egészet. Nem akkor akarom megtudni, mi miért történt, amikor hazaérek a stadionból, hanem még kint az arénában. Ráadásul világosan és érthetően.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!