Kár a gőzért – Malonyai Péter publicisztikája

Enyhén szólva is ellentmond a sportról alkotott magasztos és hétköznapi elveknek egyaránt Jack Grealish esete. Szinte nem volt olyan hírportál, amelyik ne tálalta volna a héten, hogy a győztes Bajnokok Ligája-finálé után a Manchester City klasszisa napokon át szinte azt sem tudta, hol van. „Mindent megiszik, ami az útjába kerül” – jellemezte a helyzetet világbajnok argentin csapattársa, Julián Álvarez. Grealish szerint a BL-győzelem (és persze a Premier League- és FA-kupa-elsőség) utáni éjszaka és nappal a legszebb időszak az életében. Jött és ment Ibiza és Manchester között, nem egyedül persze, néhány csapattársa kíséretében.

Nem lehetett olcsó mulatság, de hát az ő szintjén (is) igazán van mit a tejbe (sörbe, whiskybe, vodkába, ne adj' Isten, porba) aprítania a klasszisnak. Vitatkozgathatunk azon, hogy egy-egy nagy meccs nyomás vagy lehetőség, a felfokozott lelkiállapot biztos, márpedig a feszültséget le kell vezetni, a gőzt ki kell engedni. De ez már fizika, amely persze hogy érvényes az emberi testre is. Grealish egyébként nem egész egy esztendő alatt legalább 50 meccsen játszott. Kulcsemberként. Kell(ett) a szelep, ami az érzelemmentes műszaki leírás szerint mindaddig szorosan elzárja a tartályból kivezető nyílást, amíg a belül levő folyadék vagy gáz nyomásának nem lesz akkora ereje, hogy kinyissa. A biztonság érdekében – így nincs semmi bajom Grealishsel.

Mert volt dolga az elmúlt idényben éppen elegendő, egészen a kizsigerelésig. Ami nem új téma, már a múlt század harmincas éveiben is volt róla szó. Itthon 90 éve Pluhár István emelte fel a szavát ellene. Persze hogy kudarcok apropóján, a Hungária és az Újpest egyaránt kettős vereséggel búcsúzott a Közép-európai Kupától, már az első fordulóban.

Azzal kezdi Pluhár – és ebben ma is van valami –, hogy a futball nekünk sohasem volt játék, szórakozás, hanem „a nemzeti büszkeség, a magyar virtus és nagyra hivatottság diadalmas himnusza”. Labdarúgóink ezzel együtt annak a rettenetes, teljesen sportszerűtlen és elhasználó rendszernek az áldozatai, amely a magyar futballban divatossá vált.

Ők ugyanis egész esztendőben mérkőznek. Idény közben is, nemcsak a bajnokságban, hanem mellette egész sereg túramérkőzésen. A téli és a nyári szünet alatt nem pihennek, szintén a külföldet járják, egy-egy csapat legalább annyi túrameccsen szerepel külföldön, mint amennyi bajnokin itthon. Nyolc nap alatt négy-öt, két hét alatt nyolc-tíz találkozón lépnek pályára, hatalmas utazások közben, csak a legritkább esetben harmadosztály felett vagy hálókocsiban. Egyszerűen nincs idejük arra, hogy kipihenjék magukat.

„A magyar futball elsorvasztó napszámosmunkát végeztet játékosaival, valósággal kínzókamrává változtatta a futballista számára annak sportéletét. Taposómalomban topog, jár körbe-körbe a magyar játékos, az idegölő, a kedvet irtó mérkőzések rettentő sorozatának béklyójával a lábán, amely elfárad, elnyűtt eszközzé válik időnap előtt” – írja Pluhár.

Ami a napszámos kitételt illeti, roppant találó, hiszen a napszámosokat bizonyos időtartamra, tehát ideiglenes jelleggel szerződtették, egyénileg fogadták fel őket, és közvetlen ellenőrzés mellett dolgoztak – olvasom, és azt is, hogy a közösségi tudatuk nem volt valami erős –, nem mondogatták, hogy a kaszálás sikere a legfontosabb, s mindig csak a következő táblára gondolnak.

Szégyen arra, aki itt rosszra gondol – idézem itt III. Eduárd (1312–1377) mondását, amivel megvédte Salisbury grófnőjét, aki leejtett harisnyakötőjét a lábára kötötte. Ebből lett egyébként a térdszalagrend, de nem kertelek: korántsem véletlenül szemezgettem a napszámos definíciójából.

De vissza Pluhárhoz. Az adatok alátámasztják. A mai Real Madrid a 2021–2022-es idényben 59 meccset játszott 35 futballistát szerepeltetve, a Ferencváros 1932–1933-ban 56-szor lépett pályára, ám mindössze 18 ifjú alkotta a keretet. Ez még az akkori, lassúbb, a mai mutatókkal nem mérhető játékosteljesítményekkel is megterhelő. Ne feledjük: a körülmények (pályák, öltözők és így tovább) nem mérhetők a mostani állapotokhoz.

Ilyen háttérrel a játékosok már akkor is kiengedték a gőzt. Jellemző, hogy a Pluhár-cikk után egy évtizeddel, 1943-ban Opata Zoltán edző azzal magyarázta csapata, a Kolozsvár tavaszi megtáltosodását és a 9. hellyel biztos bennmaradását az első osztályban, hogy nagyon bírta az éjszakázást. Sokszor egész éjjel át razziázott, egyenként vitte haza a futballistáit. „Ha én ezt nem bírtam volna, akkor ma valószínűleg nem lennénk bent az NB I-ben” – mondta.

Opata azért is jó példa, mert játékosként, az MTK klasszisaként elég tapasztalatot szerzett a témában. Otthon volt az Erzsébet körúti Papagájban, a Rákóczi úti Tabarinban. Jellemző, amikor számonkérték, miért mondta, hogy egész éjjel otthon volt, miközben a Tabarin vendégeként múlatta az időt, egyből rávágta: „Nem mondhatom, hogy én a Tabarinban otthon vagyok?”

Ez az életforma meghonosodott a futballisták között, akkor is élt, mondjuk a hatvanas években, amikor a csapatok meglehetősen keveset edzettek nálunk. Hétfőn pihenő, kedden 75-90 perces kombinált (technika, taktika) edzés, szerdán edzőmeccs, csütörtökön egyéni foglalkozás (60 perc), pénteken könnyű átmozgatás (40) perc, szombat ismét pihenő, vasárnap meccs. Ez volt a heti adag – ahogy Sós Károly, a későbbi szövetségi kapitány írta 1960-ban. De amikor tizenhárom esztendővel később kiderült, hogy 1970 után 1974-ben sem lehetünk ott a világbajnokságon, a Népsport leszögezte: „nálunk az edzésmunka megrekedt egy több évtizeddel ezelőtti szinten”. Ezért mondhatta már az ezredfordulón a legendás Baróti Lajos a kérdésre, hogy mire vihetné két zsenink, Albert Flórián és Göröcs János aktuálisan: ha vállalnák a mai, sokkal keményebb munkát, nyilván szintén világ legjobbjai közé tartoznának.

A napjaink terhei nem hasonlíthatók össze a régebbiekkel. Kifejezetten extrém terhelésnek vannak kitéve a legjobbak – az egészségkárosodás veszélyével. A Football Benchmark tanácsadó cég és a hivatásos labdarúgók nemzetközi szervezetének (FIFPRO) legfrissebb, a Sportsmarketing portálon (is) olvasható közös jelentése egyértelműen bizonyítja. Az elemzők a PWI (Player Workload Index, azaz játékosterhelési mutató) alapján vizsgálódnak, mindig egy teljes esztendőt figyelve. Most május elseje volt a záró időpont. A PWI-érték négy pilléren nyugszik: meccsterhelés (mérkőzésszám, pályán töltött percek, a sorozatban játszott meccsek száma); pihenőidő (a találkozók közötti idő); utazások (különös tekintettel a távolságra és az időzóna-átlépésekre); idénybeli és idényen kívüli szünetek (valódi pihenő). Az összesítés egy 100-as skálán megjelenő szám, amelyen ha egy játékos eléri a 80-at, jelzi, hogy közeledik a maximális terhelési küszöbhöz.

Az aktuális listán elöl szerepel a magyar válogatott és a Fenerbahce védője, Szalai Attila (94.1), harmadik az Európában játszó futballisták között. A statisztikája kemény: a 2022–2023-as évadban 65 mérkőzést játszott május elejéig, 64 alkalommal volt kezdő, és csupán ötször cserélték le. Átlagosan, a hosszabbításokat is ideértve 98.6 percig volt a pályán. Mérkőzéseinek 63 százalékát különösen nagy terhelés alatt játszotta (úgynevezett back to back meccsek), ami azt jelenti, hogy nem telt el az ajánlott legalább öt nap két fellépés között. Mindemellett rengeteget utazott. A válogatott miatt többször jött Isztambulból Magyarországra, török klubjával többek között játszott Csehországban, Ausztriában, Lengyelországban, Franciaországban, Cipruson és Spanyolországban.

Ezek után meggyőződésem, hogy néhány átmulatott éjszaka kevésbé ártalmas az egészségre, mint egy esztendő teljes fizikai és lelki terhe. Kétségtelen, a labdarúgók nem ingyen teszik ki magukat a veszélynek, ám ahogy mifelénk mondják, a halotti lepelnek nincs zsebe.

Túlzok?

Félek, hogy csak egyelőre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!