A birkózó Nagy Bernadett Újvidéken lábadozik

A magyar csapatból talán Nagy Bernadett okozta a legnagyobb meglepetést azzal, hogy kvalifikált a párizsi játékokra, hiszen alig néhány hónappal a másfél éves kényszerpihenőjét követően szerezte meg a kvótát. Mindezt áprilisban, Bakiban érte el, és utána el is kezdődhetett az olimpiai felkészülése, amely nem indult zökkenőmentesen.

„A nagy versenyek után általában legyengül a szervezetem és mindig megbetegszem. Nem volt ez másképp a baki olimpiai kvalifikációs viadalt követően sem, megfázás miatt egy hetet ki kellett hagynom. Őszintén, ez idő tájt lélekben is megzuhatnam kicsit, aminek egyszerű oka van: sokáig az sem volt biztos, hogy folytathatom a birkózást, ennek ellenére hál’ Istennek visszatértem, és négy hónappal később hatalmas álmot értem el, kijutottam az olimpiára. Annyi küzdelemmel és szenvedéssel járt mindez, hogy miután meglett, óriási mentális kimerültséget tapasztaltam magamon.”

Ehhez jött hozzá aztán az is, hogy a tatai edzőtáborban megsérült a térde – ezúttal a jobb, tehát nem ugyanaz, amelyikkel másfél évig bajlódott.

„Konkrétan az esetnél nem éreztem szinte semmit, aztán a másnapi edzésen, technikázás közben elkezdett fájni, és itt már tudtam, hogy gáz van, éppen ezért orvoshoz sem akartam elmenni. Mégis elrángattak, s kiderült, hogy három millimétert szakadt a meniszkuszom. Azt javasolták, hogy műtsem meg az olimpia előtt, de erről hallani sem akartam, úgy véltem, ha így tennék, nem tudnék csúcsformába lendülni. Egyetlen veszélye volt ennek, az, ha beakad a porcba – szerencsére ez nem történt meg. Az olimpia közvetlen közelében és a meccs közben sem fájt.”

Az UTE-KIMBA kiválósága a nyolcaddöntőben alulmaradt az Ázsia-bajnoki bronzérmes, U23-as világbajnok indiai Reetikával szemben, ez egyben azt is jelentette, hogy véget ért neki az olimpia.

„Nagyon jó formában éreztem magam, és úgy mentem ki, hogy érmet szeretnék szerezni – elhitettem magammal, hogy sikerülhet. Mindvégig rendkívül higgadt voltam, talán túlságosan is. Az olimpiai falu inkább megnyugtatott, mintsem pluszterhet tett rám, a bemelegítőteremben nagyon kevesen voltunk, az arénában pedig szándékosan fel sem néztem a lelátóra, tényleg mindent kizártam magam körül. A mérkőzés első menetében négy kettőre vezetett az indiai. Nem értettem, pontosan hogyan jött ki ez a pontszám, és hibáztam abban, hogy ezen agyaltam. A szünetben nem kérdeztem Martin Gábortól, hogy mi történt, ha így teszek, lehet, megnyugszom, ám így elveszítettem a fókuszt. Mélyen érintett a vereség, másfél hónapig ez a meccs járt a fejemben, kerestem a válaszokat. Kicsit talán depressziós lettem, és a szőnyeg közelébe sem akartam menni.”

Nagy térdét októberben műtötték meg, a meniszkusza tovább szakadt, nyolc milliméterig. 

„Újvidéken csinálom a rehabilitációt, ott, ahol legutóbb is, a bal térdemmel. Az igazat megvallva jókor jött ez az egész, még mindig nem tudnék birkózni, szükségem van a pihenőre. Noha túltettem magam a történteken, lelkileg még nem épültem vissza. Viszont jól érzem magam itt, olyan, mintha a második otthonomban lennék. A folytatást illetően nem aggódom, tudom, hogy csak hullámvölgyben vagyok: imádom a birkózást, ez nem változott. Érzem, hogy hamarosan ismét arra vágyom, hogy szőnyegre álljak, hiszen ez adja nekem a legnagyobb örömöt. Most azonban némi időre van szükségem, hogy minden tekintetben rendbe jöjjek.”