Seven Summits: közel a magyar dicsőség

Civilben ügyvédként dolgozik. Hogyan és mikor kezdett el foglalkozni a hegymászással?
Huszonegy évesen – huszonkét évvel ezelőtt –, az internet hőskorában olvastam egy blogbejegyzést egy bankárról, aki az oxigénhiányos állapotban hozott döntésekről írt az Everesten. Az Everesten nyolcezer méter fölött a létránál eldöntötte, hogy mindig bal lábbal lép egyet fölfelé, de induláskor azt vette észre, nem tudja eldönteni, melyik a bal lába. Egy olyan ember, aki otthonában százmillió dollárokról döntött, ott fent egy ilyen egyszerű döntést nem tudott meghozni. Ennek a történetnek a hatására érdekelni kezdett az Everest, a magaslati döntéshozatal, és később, a kétezertizenkettes londoni olimpia alatt ébredtem rá, hogy magyarok az északi oldalról még nem jutottak fel a csúcsára, ezért bizonyos körökben nem is tartanak sokra bennünket. Versenysportoló koromban sokszor tapasztaltam, hogy ha lenézik a hazámat, gyakran kinyílt a bicska a zsebemben. Ez esetben is így történt.

Hegymászó-tapasztalat nélkül hogyan készítette fel magát?
Három és fél éven át készültem, ha úgy vesszük, végigcsináltam egy olimpiai felkészülési ciklust, mert néha tényleg olimpikonokkal készültem. Elsősorban az állóképességemet fejlesztettem, napi kétszer másfél órát edzettem munka előtt és után. Akkor tanultam meg, hogy arra van időm, amire akarom. Tudtam, ott fent meg lehet halni, ha az ember nem elég felkészült, és ha az életedért kell edzened, nem hagysz ki egyetlen tréninget sem. Nem is hagytam, mellette maratonikat futottam, átúsztam a Balatont, végigjártam a nyolcszáz kilométeres El Caminót, ami lelki tréning is volt, és elvégeztem a Testnevelési Egyetemen az MSC-szakedzői képzését is. Ács Zoltántól kértem szakmai tanácsokat, aki maga is részt vett számos nyolcezres expedíción. Sajnos a felkészülés alatt derült ki, hogy asztmás vagyok, így a palack nélküli mászás ötlete ugrott, de az északi oldal nehézségei palackkal is pokolinak ígérkeztek.

 

 

A tengerszinti edzés mellett magaslaton is készült?
Felkészülésképpen kétezertizenötben felmásztam az ötezer-nyolcszázkilencvenöt méter magas Kilimandzsáróra Afrikában, és jól bírtam a magaslatot. Egyébként már abban az évben el akartam indulni az Everestre, de még nem éreztem késznek magam rá, ami sorsszerű döntés volt, mert abban az évben egy tragikus földrengés követelt halálos áldozatokat a Himalájában, és le is fújtak minden ottani expedíciót. Egy év múlva nekivágtam, de a felkészülés és az expedíció is a nyilvánosság kizárásával kellett történjen, mert szüleim nem tudhatták mire készülök, ők úgy tartották akkor, hogy mi, magyarok meghalni megyünk az Everestre. Amikor viszont visszaértem az alaptáborba a sikeres csúcstámadás hosszú napjairól, órákon keresztül hívogattam őket, hogy elmondjam neki, mit sikerült teljesítenem, és amit hall vagy olvas másnap a médiumokban, az igaz, megmásztam északról az Everestet. Nem akartam, hogy a hírekből tudjon meg mindent.

Szándékosan vette a Seven Summits-sorozat első felére a legnehezebbet, a Mount Everestet?
A Seven Summits-sorozat nálam tulajdonképpen csak a második csúcsnál, az Everestnél kezdődött, mivel az elsőnél, a Kilimandzsárónál még nem voltak ilyen terveim. Ennek egyszerű volt az oka, azt akartam, hogy derüljön ki rögtön az elején, ha esetleg nem vagyok alkalmas a sorozat befejezésére. Sokan adják fel a Seven Summitsot csak azért, mert a végére hagyják a legnehezebbet, az Everestet, amit nem képesek megmászni.

A világ legmagasabb hegyén derült ki számomra az is, hogy az asztmámmal meg tudok birkózni, bár az oda- és a visszaúton több rohamom volt.

Végig figyelnem kellett a légzéstechnikára, de így is többször az ájulás határára kerültem. A veszélyes helyzetekben is higgadt maradtam fent, és egészen biztos, hogy én vagyok a magaslati olimpiai szurkolás magyar rekordere, lévén, nyolcezer-nyolcszázötven méterről küldtem bátorító üzenetet a riói olimpián versenyző magyar olimpiai csapat tagjainak.

 

 

Az Everest volt a nehezebb, vagy Észak-Amerika legmagasabb hegye, a hatezer-százhatvannyolc méteres Denali, amelyet eddig nem sikerült megmásznia?
Egyértelműen az Everest. Igaz, a Denalin kétszer is életveszélyes helyzetbe kerültünk, és vissza kellett fordulnunk. Először a meleg miatt leszakadt alattunk egy gleccser, és helikopteres mentésre is szükség volt, mert az egyik vezető a kötelemen kicsúszott, összetörte magát, de annyira, hogy már a szóbeli végrendeletét is elmondta nekünk, nem hitt a megmenekülésünkben. Másodszor pedig a csúcs alatt nyolcvan méterrel egy életveszélyes vihar elől menekültünk.

Az elmúlt időszakban egyébként nem sok embernek volt szerencséje a Denalin, az előző három évben a kegyetlen viharok miatt ötvenszázalékos sem volt a hegy megmászásának sikerességi rátája.

A Mount Vinson is hasonlóan nehéz az Antarktiszon?
Azt mondják, a Vinson olyan, mint a Denali, csak egy kicsit könnyebb kiadásban. Szerintem ez nem egészen így van, inkább komplex hegynek nevezném, amiben volt egy kis Everest, egy kis Elbrusz és egy kis Denali. Állandóan résen kellett lennem, a mínusz harminc-negyven Celsius-fokos hideget csak fokozta az állandó és erős szél, ilyen körülmények között csak öt percünk volt melegebb felszerelést magunkra kapni, különben fagyás és ujjak amputációja lett volna a vége, ahogy az négy emberrel is megesett a szezonban. A magaslati expedíciók világa ilyen, itt nincs edző, nekem kell döntenem egyedül, és jó döntéseket hozni, hogy mindig megfelelő számú ujjal térjek haza. Ezzel éles kontrasztban áll Dél-Amerika legmagasabb pontja, a hatezer-kilencszázhatvanegy méteres Aconcagua, amelyre kétezertizenhét decemberében jutottam fel, ideális körülmények között, az ottaniak szerint hat éve nem látott jó idő kísért minket végig. Szerencsénk volt.

 

 

A közösségi oldalakon és a médiában kifejtett aktivitásából látni, saját példáján keresztül minél több emberhez szeretne eljutni.
Az emberek egyre szélesebb körben igénylik, hogy eljussak hozzájuk. Ennek az az alapja, hogy a beszámolóimat nem utólag írom és szépítem, hanem ott helyben, az expedíciók végén felvázolom, hogy később is hiteles legyen, nem szépítem a történteket. Azt írom le, amit tényleg ott és akkor éreztem, és ahogy valóban megtörténtek. A legfontosabb üzenete talán, amit sokszor visszahallok másoktól, hogy egy vagyok közülük, hétköznapi emberek közül. Hiszem, hogy soha nem leszünk olyanok, mint Formula egyes világbajnok Lewis Hamilton, amikor autót vezetünk, őt csodáljuk, de azonosulni olyan teljesítményekkel tudnak az emberek, amelyek kézzelfoghatóak mindenki életében, olyanok viszik véghez, amilyenek ők maguk is. Én csupán felálltam az íróasztal mögül, és kitartó munkával feljutottam az Everestre, ami kicsit olyan a magyarok szemében, mint egy idegenbeli győzelem egy csapatsport bajnokságban. És nem számít, hogy palackkal vagy anélkül, a lényeg a siker, hogy magyarként legyen mire büszkének lenniük. Én ezt az utat járom, mert ebben hiszek.

Az önmegvalósításnak mennyire fontos része idén az önmenedzselés?
Magyarországon finoman szólva sem ideális a helyzet, a hegymászók kiszolgáltatott helyzetben vannak a szponzorokkal szemben, amelynek érdeke sajnos előrébb való a hegymászók érdekeinél. Pedig nem szabadna így lennie, mert a hegyen a hegymászó veszítheti el az életét. Tőlem is kérték már, hogy naponta jelentkezzek be, mert kell a hír, a megjelenés, de mondtam, hogy így nem lehet felkészülni és regenerálódni az expedíció alatt. Szerencsére megengedhetem magamnak, hogy ne fussak szponzorok után, mert ha kell, előteremtem magamnak az anyagi hátteret, így viszont önazonos maradhatok, ami hitelessé tesz.

Olyan támogatókkal dolgozhatok együtt, akik elfogadják, hogy hozom a sikert, de az én szabályaim szerint, amelyek a biztonságomat szolgálják.

 

 

Már csak egy hiányzik a Seven Summits-sorozatból. Hogyan tovább?
Nyáron újra megpróbálok feljutni a Denalira, most csak erre figyelek. A nyolcezres hegyek világába ezt követően akarok visszatérni, akár egy palack nélküli mászással, ami asztmásan azért veszélyes, de meggyőződésem, hogy alapos felkészüléssel sikerülhet. Ugyanakkor nem szabad egymáshoz mérni a hegymászókat, mi nem egymással versenyzünk. Minden magyar sikernek örülni kell, mert mindegyik javítja az ország megítélését. A hegymászás azért is csodálatos terep, mert egy esetleges kudarc nem rontja ugyanezt a megítélést, elvégre a legjobbak sem jutnak fel mindig.

Ennyire fontos önnek a megítélésünk?
Persze, és viszem is magammal mindenhova a magyar zászlót, a ruházatomon is üzenem a környezetemnek, hogy honnan jöttem. Amit eleinte egyébként gyakran néztek olasznak, de én ilyenkor mindig vettem a fáradtságot, és mindenkinek türelmesen elmagyaráztam, hogy ez bizony magyar zászló.

Mostanában már sehol sincs gond, hogy ne ismernék fel a lobogónkat.

Sőt, az Antarktiszon már nemcsak tudták, hogy mi, magyarok, Rakonczay Gáborral és Tóth Sanyával hárman is ott jártunk egyazon szezonban, hanem olyan is megtörtént, hogy a spanyol ajkú személyzetből magyarul köszönt rám az Union-gleccser táborában pár ember. Nagyon jólesett. Ez jó jel arra nézve, hogy már mások is tudják, az ilyen extrém helyeken a magyarok is jelen vannak, és egyre inkább számottevő tényezővé válunk.