Klein Dávid, a hegymászó és a csavargó

Emlékszik az első csúcsra, amit megmászott?

Napfényes sziklák és fák csúcsának neveztem el azt a dombocskát a Budai-hegységben, amelyre édesapámmal felkapaszkodtunk. Ez a nyolcvanas évek elején lehetett, még nem voltam általános iskolás sem, de emlékszem az izgalomra és arra az erős spirituális élményre, amit gyerekként átéltem. Nem messze voltunk a buszmegállótól, és mondtam apunak, hogy én le akarok térni az ösvényről. Felfedezőnek képzeltem magam, emlékszem, ahogy fogtam a sziklákat, mellettem gurultak a földrögök, majd kiértem a dombtetőre, ahol sütött a nap. Érdekes, hogy sok későbbi élmény elhalványodott bennem, több mászásomra már nem is emlékszem közvetlenül, ez mégis megmaradt bennem.

És mi volt az a pont, amikor eldöntötte, hogy hegymászó lesz?

Ez egy folyamat volt, több erős emlékem is van. Általános iskolában volt egy ásványgyűjtő korszakom. Emlékszem, már akkor észrevettem, hogy Barnus barátomat a dolog tudományos része érdekelte jobban, engem viszont a terepmunka kötött le inkább. Nejlon ruhaszárító kötélen lógtam a sziklán, hogy mindkét kezemet tudjam használni. Aztán tizenkét éves lehettem, mikor a nővérem megismerkedett egy igazi sziklamászóval, Csányi Károllyal, hozzájuk csapódtam, és megismerkedtem a sportággal, ami akkor csak egy szűk rétegé volt. Karcsi varrta az első beülőmet, az ékeket pedig a munkahelyén esztergálták. Az ő tanácsára egy év múlva, 1989-ben elmentem az alapfokú sziklamászó-tanfolyamra. Idősebbnek, tizennégy évesnek lódítottam magam, mert az volt a korhatár.

Ekkora már tudta, hogy ezt akarja csinálni később is?

Már akkor nagy hegyeket képzeltem Oszoly sziklái fölé, majd megismerkedtem a Tátrával, amely azóta is a kedvencem, ott érzem magam leginkább otthon. Tizenöt évesen kimentem egy évre az Egyesült Államokba, ami nagyon furcsa világ volt, a nemzeti parkokban csavarogva láttam, hogy egész mások a méretek, mint a Pilisben és a Mátrában. Amikor hazajöttem, elvégeztem a nyári és téli magashegyi tanfolyamot, és akkor, gimnazistaként már éreztem, hogy ezt akarom csinálni. A mai napig leginkább csavargóként és hegymászóként gondolok magamra.

Stoppal Marokkóba

A stoppolás mindig is fontos szerepet játszott Klein Dávid életében, és a mai napig szokott így társaival közlekedni. Rengeteg érdekes találkozás jött létre így. Spanyolországból hazafelé felvette őket egy népes család egy kisbusszal. A hat gyerekkel csak az édesapjuk volt, és javasolták, hogy menjenek velük haza, mert esteledik. Vendégül látták őket, összebarátkoztak, évekkel később a család átutazott Magyarországon, s természetesen Dávid jurtájában kötöttek ki.

„Egyszer megtettük így a New York–San Francisco útvonalat az Egyesült Államokban, és természetesen első Mont Blanc-túráinkra is így mentünk, de Marokkóba is elmentem már stoppal Budapestről. Kiálltunk az Osztapenkóhoz egy Afrika-táblával” – mesélte Klein.

Értelmiségi családból jövök, ahol a sportnak nem volt hagyománya, ennek ellenére, vagy talán éppen ezért kifejezetten vonzott a fizikai erőfeszítés. Labdával nem voltam ügyes, nem szerettem a csapatsportokat és legyőzni másokat, de szerettem futni és kötelet mászni. Volt egy tájfutó időszakom is, de tájékozódni nem tudtam jól, folyton eltévedtem. Tájfutás, karate, dzsúdó és természetjárás, ezek követték egymást, de idővel rájöttem, hogy a hegymászásban minden megvan, amit keresek. Nemhogy másokat, önmagamat sem akarom „legyőzni”, ennél azért bonyolultabb a viszonyom saját magammal. Szeretném megérteni a társamat, a hegyet és magamat, közben pedig átélni valami szépet közösen.

A szülei mit szóltak ahhoz, hogy hegymászó lesz?

Rám bízták, és mindig mindenben támogattak és elfogadtak, elfogadnak. Akkor sem szóltak, hogy „fiam, éhen fogsz halni”, amikor filozófia szakra mentem az egyetemen. Néha csodálkoznak a kalandjaimon, de leginkább kíváncsiak rám, és feltétel nélkül szeretnek, miközben nem akarják megmondani, mit hogyan csináljak az életben. Ez szerintem nagyon ritka együttállás bármilyen kapcsolatban, amiért nagyon hálás vagyok nekik.

A hegymászásban nem ugyanaz a siker és a kudarc, mint az élsportban. Ön is átélte ezeket?

A hegymászók az érzelmek széles spektrumát élik át. Emlékszem, 1998-ban szerveztük az első expedíciónkat, amelynek célja a 7708 méter magas Tiricsmir volt a pakisztáni Hindukusban. Én ugyan nem álltam a csúcson, de nagyon erős volt bennem a sikerélmény, hiszen négyből két embernek sikerült, ami azt jelentette, hogy „nekünk” sikerült. Zöldfülűek voltunk, a vállalkozás pedig hosszú és viszontagságos, én tizenhét kilót vesztettem, és elkaptam valamit, amitől fél évig ment a hasam. Mégis, az élmény boldoggá tett, szívesen visszamennék oda, mert rengeteg lehetőség van az ottani hétezresekben.

Igen, többször is. A 2012-es Mount Everest-expedíción például mindent elszúrtam, amit lehetett: akkor másztam, amikor nem kellett volna, és akkor nem, amikor kellett volna, kapkodni kezdtem, ami miatt teljesen szétcsúszott a stratégiám. De volt, ahol sokkal rosszabbat éltem át, mint a kudarc, 2010-ben tragikus körülmények között elvesztettem a társamat, Várkonyi Lászlót, „Konyit”, amikor egy jégomlás elsodort bennünket. Másfelől 2019-ben madarat lehetett volna velem fogatni, amikor társam, Suhajda Szilárd fent állt a világ technikailag legnehezebb hegycsúcsán, a 8611 méteres K2-n. Igen: én nem jutottam fel, de úgy érzem, ezt ketten csináltuk meg, és ezt tekintem az egyik legsikeresebb mászásomnak. Szóval sokféleképpen haza lehet jönni a hegyekből.

Egy ilyen sportban mennyire lehet örülni a társ sikerének?

Nagyon! De ez attól is függ, hogyan indultok el. Ha már itthon valóban egy csapat vagytok, akkor ez természetes. Ezen, a célotokon érdemes tudatosan dolgozni, ezért is szeretem annyira a púdzsaszertartást a mászás megkezdése előtt. Ilyenkor még egyszer el tudok gondolkozni azon, mik a céljaim, ki vagyok és miért vagyunk itt. Ha a cél megvan, utólag könnyebb az eredményt összevetni azzal, ami történt. Így volt ez a K2-n is. Persze, erős hiányérzet van bennem, mert nem jutottam fel a csúcsra, de racionális döntés volt visszafordulni, ráadásul Szilárd ugyanezt megtette értem az Everesten 2017-ben. Ez benne van a kapcsolatunkban.

A felkészülésre nagy gondot fordítanak. Ennek mennyire volt itthon hagyománya?

Ezt annak idején Ács Zoli és Mezey Laci forszírozta. Ők a Testnevelési Főiskolán tanultak. Amikor 1997-ben egy menedékházban egy szalvétán elkezdtük tervezni az első expedíciónkat, már mondták, fontos, hogy a fizikai felkészülés tudatos legyen, mert kezdők vagyunk, ennyi előnyt adjunk magunknak. Nem igaz az a régi mondás, hogy hegymászásra csak hegymászással lehet készülni, inkább megfordítanám úgy, hogy a hegymászásra hegymászás nélkül valóban nem lehet felkészülni. Kell a hegymászótudás, még egy technikailag egyszerűbb útvonalon is, hogy az ember reagálni tudjon, ha megváltoznak a körülmények, de nagyon fontos a keresztedzés is. Ez a felismerés már a nyolcvanas években megvolt nyugaton, itthon azonban sokáig nem vallottuk be, hogy szent és szeretett szenvedélyünk bizony sport is. Persze már akkor is igaz volt, hogy a lelkiismeretes hegymászó az állóképességét is javítja, csak ezt szégyellősen kezeltük.

A szponzorált hegymászásnak sem volt hagyománya itthon.

Ez is Ács Zolihoz köthető, mint a legtöbb kreatív ötlet, a filmezés és a snowboardozás is. Huszonkét éves tátrai, kockás inges hegymászóként eleinte nagy volt bennem az ellenállás ezek iránt, de nem volt pénzünk, nemhogy a Hindukusra, az esti bulira sem nagyon. De aztán rájöttem, hogy három lehetőség van: vagy van saját pénzed, vagy hegyivezető leszel, vagy szponzort keresel. Az első kiesett, sosem volt pénzem, a hegyi vezetés idegen tőlem, mert úgy érzem, nem a saját céljaimat valósítanám meg, én pedig szeretek szabad lenni egy expedíció alatt. Így aztán a harmadik mellett döntöttünk. Sokat tanultunk, de ez azért még ma is sufnituning, és a mai napig olyan összeszedni a szponzorpénzt, mint egy zűrzavaros rodeó. Még ennyi idő után is, pedig nekem négy, Szilárdnak pedig két nyolcezrese van már, köztük a legnehezebb és a legveszélyesebb.

Mennyire volt hatással a mindennapi életére, hogy ennyit volt keleten?

Erős hatással volt rám, mert láttam, hogy az emberek rosszabb körülmények között is lehetnek boldogok, ugyanakkor felismertem, hogy európai férfiként, diplomás emberként, magyar útlevéllel milyen privilégiumokkal rendelkezem. Ha az ember megismeri azoknak az életét, akik a magyar fizetés töredékéért dolgoznak reggeltől estig, az hozzájárul a világlátásához. A csavargás pedig megtanított megbékélni a bizonytalansággal is.

Meddig élt jurtában és miért?

Azért, mert nem akartam, hogy a fejemre essen az eső… Előtte fél évig csatangoltam egyedül Indiában egy bottal, mezítláb. Egy lepedőféleségben sétálgattam, és az élet nagy kérdéseire kerestem a választ – vagy egyszerűen csak meg voltam zakkanva. Azt gondoltam, olyan ritka dolog emberként létezni – hosszadalmas biológiai, társadalmi fejlődés eredménye az, aki vagyok –, egyszer talán illene lecsupaszítanom magam amennyire lehet, és jó alaposan elgondolkoznom… Amikor hazajöttem, még nem tudtam, mikor megyek el újra valahova. Érden volt a családnak egy telke egy kis szükségházzal, és az akkori barátnőm ötletére felállítottunk egy Mongóliából kapott jurtát, amelyben tíz évig laktam. Nagyon szerettem, talán újra szívesen laknék egy ilyenben. Nóritól, a barátnőmtől nagyon sokat tanulok a felelősségről, felnőtt életről, a gyakorlati dolgokról, cserébe ő is nyitott arra, hogy mondjuk kapjak majd újra egy jurtát, ha a sok éve húzódó, hebehurgya építkezésemet be tudom fejezni. De tolerálja például a Zsigulimat is, holott tudja, hogy hülyeség.

Egyébként mi a civil foglalkozása?

Szilárddal igencsak vadnyugati életet élünk, de mivel már családos ember, ő több tiszteletet érdemel azért, hogy ezt vállalja. Igyekszem több lábon állni, egyrészt van egy 1999-ben alapított könyvkiadónk, amelyben hárman vagyunk tulajdonosok, apu, a bátyám és én. Pszichológiai és pedagógia-tankönyvek, -szakkönyvek kiadásával foglalkozunk, ami jól hangzik, de nem annyira jó üzlet ma Magyarországon. Mellette Szilárddal motivációs előadásokat és komplex vezetői tréningeket vállalunk, kirándulással, pszichológiai alapon nyugvó csapatépítő gyakorlatokkal és hegymászó tematikájú előadásokkal. De ez is bizonytalan kenyér, és nem is tudjuk teljesen ennek szentelni magunkat a tényleges hegymászás miatt.

Van valami, ami kikapcsolja a hegymászás mellett?

Szerencsém van, mert a hegy- és sportmászás összetett valami: ha az egyik kifáraszt, a másikat űzve ki tudok kapcsolódni. De van egy kedves barátom, egy ló, Bíbornak hívják. Vele is szeretek időt tölteni, csavarogni, sokat tanulok tőle. A mai napig szeretek stoppolni, a fűszerkertet rendezgetni a házam mellett, szappant készíteni, befőzni, egyszóval kiváltani a boltban megvásárolható dolgokat. Tulajdonképpen ez is olyan, mint egy hobbi.

Csúcs nélkül is szép volt

Klein Dávid azokról az expedícióiról is mesélt, amelyek a szívéhez nőttek – ám nem jutott fel a csúcsra.

1998: Zöldfülűként nekivágtunk Pakisztánban a Tiricsmirnek. Nekem nem sikerült, de ez volt a hegy első magyar megmászása.

2000: A sikeres Broad Peak-expedíciót vezettem, a csúcsot Mécs Laci és Ács Zoli érte el. Szintén ez volt a hegy első magyar megmászása.

2001: Az Everest „titkos falát”, a keleti fekvésű Kangshung-falat látogattuk meg. Magányosan küzdöttünk hónapokig. Fantasztikus, technikás mászással értük el a nyeregbe vezető hómező peremét. Feljebb, a lavinaveszélyes lejtőkre az erős havazás miatt nem merészkedtünk, de a kaland mélyen belém ivódott.

2001 és 2003: Két téli próbálkozásunk a Denalin, ahol átéltem, milyen az igazi sötét, kíméletlen, jéghideg és magányos Alaszka.

2012–2013: Télen, minimalista, háromtagú csapattal próbálkoztunk a Nanga Parbattal egy izgalmas, technikás útvonalon.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!