Forr(t) a víz – Malonyai Péter publicisztikája

Hiába tolódik a tokiói olimpia, az esélyekről éppen úgy sok szó esik, mint békeidőben. Ami bennünket illet, a várakozások élén az úszás áll, nem véletlenül. A közelmúlt kimagasló eredményei mellett azért is, mert a sportág kiemelkedőt produkált a játékok 1896 óta tartó történelmében, aranyérmeseink rangsorában a vívás (37) mögött a második helyen áll (28), ilyen magasságokba még csak a kajak-kenu (25) emelkedett.

Aktuálisan 24 magyar úszó vívta ki az indulás jogát a medencében (Rasovszky Kristóf nyílt vízen kvalifikált), s ha azt írom, Hosszú Katinka, Kapás Boglárka, Milák Kristóf, a legtöbben már látják is őket a dobogó legmagasabb fokán, és akkor még a többi magasan jegyzett honfitársamról nem is szóltam. Mert ne feledjük, az úszás világsport, nálam az is klasszis, nagy sportoló, aki a legjobb tizenhat között van valamiben a földkerekségen.

A sportág tehát rendben van, nem utolsósorban a szövetségi kapitány, Sós Csaba személye miatt is, akinek élete az úszás, mindenre képes, hogy a kiválasztottak a lehető legtöbbre vigyék. „Ha kell, cipőt is pucolok” – mondta, miközben így jellemezte magát: „Olyan vagyok, mint a krokodil, a felszín felett a fejem, és figyelek. Mindenre és mindent.” Frappáns, rá jellemző kép, a figyelme pedig nem öncélú, hiszen irigylésre méltó szakmai tudás, tudományos háttér van mögötte.

Mindezt azért hoztam fel elöljáróban, mert arra is példa az úszás, hogy nem lehetetlen a mélypontról visszakapaszkodni az elitbe. Öt olimpián nem volt magyar érem (1912: Stockholm, 1960: Róma, 1964: Tokió, 1968: Mexikóváros, 1976: Montreal), s volt egy hosszú időszak, amikor az aranyra várni kellett (1952–1980). Akadtak persze szakmai viták, tervek, elképzelések a változásra, ám eredményre nem vezettek, nem utolsósorban azért, mert a személyi torzsalkodások, a kibékíthetetlen ellentétek, az indulatok határt szabtak az összefogásnak.

Ennek ellenére csak a melbourne-i olimpia (1956) után zajlott a nyilvánosság előtt a perpatvar. Két éremmel (Székely Éva, 200 méter mell: ezüst; Tumpek György, 200 pillangó: bronz) zártak a magyar úszók, ami természetesen hatalmas visszaesés volt Helsinkihez (1952) képest (4 arany, 2 ezüst, 1 bronz). Jellemző és dicséretes, hogy szakmailag észnél voltak az érdekeltek, csak megemlítették, hogy az itthonról érkező forradalom utáni hírek meghatározták a hangulatot.

A játékokon Ausztrália uralta a medencét, a 13 számból nyolcban övék lett az aranyérem, s szereztek mellé még négy második és két harmadik helyet. A tarolás sokkolta Európát, bennünket különösen. Megkongatták a vészharangot, nem sok sikerrel, hiszen legközelebb 1972-ben, Münchenben lett érmünk (1 ezüst: Gyarmati Andrea, 100 hát és 2 bronz: Gyarmati Andrea, 100 pillangó; Hargitay András, 400 vegyes).

Melbourne után azzal indult a vita, hogy mikor kezdjék a gyerekek az úszást. A Népsport azzal állt elő, hogy „jöttek az ausztráliai csodagyerekek, és szinte letarolták a melbourne-i olimpia úszószámait. (…) És most ismét az a nézet terjedt el nálunk is, hogy egészen fiatalon, 12-14 éves korban kell kezdeni az úszók versenyeztetését, erős megterhelését”. Amihez hozzátartozik, hogy például a női mezőny ausztrál sztárja, a később 100 gyorson Rómában (1960) és Tokióban (1964) is aranyérmes Dawn Fraser 19 esztendősen nyerte meg első bajnoki címét. Igaz, nem akkor kezdte, már nyolcévesen vízben volt, nem mellékesen gyerekkori asztmájára javasolták az úszást.

Nálunk az ilyesmi nem volt divat, sőt. Egyrészt a gyerekek egészségét (!) féltették, abból kiindulva, hogy „a sportorvosi tudomány meglehetősen fiatal, lényegében egyidős a versenysportolás mai formájával. Megfigyeléseinek anyaga a versenyzőkorban lévők közül kerül ki”, másrészt pedig azért, mert a tankötelezettséget 16 esztendős korig törvényi szabályozás rögzíti, addig a gyereknek alapvetően arra kell figyelnie, hogy később „hasznos tagja legyen a társadalomnak”.

Arra, hogy a háttérben dúlt a ki kit győz le, bizonyíték: megszüntették a szövetségi kapitányi posztot, és kilenctagú bizottság lépett a helyébe. Tagjai között volt a helsinki diadalok megalapozója, Sárosi Imre is, aki nem véletlenül mondta 1957 végén: „Most már ténylegesen kezdjünk el cselekedni.” És kérte, hogy zárják végre le a „csecsemővitát”. Nem zárták le. Sárosi kitartott, azt vallotta, hogy a vízhez szoktatást nem lehet eléggé korán kezdeni, a másik oldal továbbra is úgy érvelt, hogy „gyermek- és serdülőkorban óvni kell a szervezetet a nagy megterheléstől, valamint a sok időt kívánó edzéstől, mert ebben a korban tanulniuk is kell a fiataloknak”. A Népsport pedig nem véletlenül állapította meg, hogy „a vita haragosan folyik, és régi igazság, hogy aki haragszik, annak nincs igaza”.

A lap végül Sárosi mellett tette le a garast, a legendás mester visszatérően szajkózta, hogy nem az edzések károsak, hanem a nyakra-főre való versenyzés, mondjuk, azért, hogy az úszó ranglistapontot hozzon klubjának. „Megfelelő felkészültség nélkül pedig igenis ártalmas a versenyzés – de a cikkírás is” – zárja le véleményét frappánsan Sárosi.

Két esztendő alatt, az 1958-as budapesti Európa-bajnokságig nem sok történt, a Margitszigeten két ezüst (1500 gyors: Katona József, 4×100-as vegyes váltó) és két bronz (100 gyors: Dobai Gyula, 4×200-as gyorsváltó) volt a mérlegünk, mindkettő a férfiaknál. Ekkorra már leegyszerűsödtek a vélemények, közelítettek a lényeghez.

A Népsport kézenfekvő megállapítást tett: „Azért maradtunk le, mert mások gyorsabban fejlődtek. A magyar edzésmódszerek, különösen Sárosié, amelyek egykor a világraszóló eredményeket létrehozták, s amely módszereket szerte a világon nagy érdeklődéssel taglalták és igyekeztek ellesni, ma már elavultak. Az ausztrálok a helsinki olimpia után átvették a mi edzésmódszereinket és továbbfejlesztették, megnövelték az edzésadagokat és gyorsították a résztávok iramát, mindezt pedig a maguk kedvezőbb alapadottságai között, ahol a melegtengeri vidék lehetővé teszi, hogy a fiatalok korán és tömegméretekben tanuljanak meg úszni.”

Ugyanakkor az ausztrálok nem ültek nyugodtan a babérjaikon, edzőjük, Frank Guthrie bejárta a világot, hogy lássa, hol tartanak a többiek, s aggódva tért haza. Úgy látta, az amerikaiak és a japánok ellesték a módszereiket, mindent eltanultak tőlük, csak éppen tervszerűbben és keményebben dolgoznak, mint ők. „Ha nem fogunk össze, ha nem tartunk lépést velük, lemaradunk!” – foglalta össze a lényeget a sydneyi Daily Telegraphban. Mintha nekünk is üzent volna.

Igaza lett, hiszen a római olimpián (1960) az amerikaiak kilenc, az ausztrálok öt aranyérmet nyertek.
Mi egyet sem. Mi több – írja a Népsport –, a magyar úszás „a világ élvonalától jobban leszakadt, mint az utóbbi olimpiák bármelyikén, s a második vonalat képező európai úszásban sem a legjobb”. Érmünk nem volt, az pedig nem számított, hogy két ötödik helyezettünk (100 gyors Dobai Gyula; 1500 gyors: Katona József) a legjobb európaiként végzett számában, egyrészt mert a győzteshez képest jelentős lemaradással, másrészt pedig az úszás – azóta sincs másképp – alapvetően nem európai sport. Tisztelet persze a kivételeknek.

A tengerentúl mindig döntő volt, éppen ezért hatalmas tett, hogy ma ott vagyunk, ahol. Az úszás példát mutatott arra, hogy talpra lehet állni, nem önmegvalósításra törekvő klasszis edzőkkel és klasszis versenyzőkkel – engedelmükkel most nem tartok névsorolvasást. Legyen elég annyi, hogy a swimswam szakportál szerint Milák Kristófnak 83.54 százalék az esélye a tokiói olimpiai aranyra, Hosszú Katinkának 200 vegyesen 52.63, 400 vegyesen 47.46, ők ezzel elsők a sorban, Kapás Boglárka (16.06) pedig a második számának listáján.

Úgy jó, ha a múlt nem nosztalgiát szül, hanem tanulságot.