„Szárnyaló fantázia, tapasztalat, rafkósság” – Kiss Norbert imádja a kemény versenyeket

– A harmadik Európa-bajnoki cím jó okot ad egy kis nosztalgiázásra. Visszamegyünk kályháig?
– Menjünk – válaszolta a Révész Racing versenyzője, Kiss Norbert, aki az idén minden versenyhétvégén aratott legalább egy futamgyőzelmet, és egy kivételével az összes időmérő edzésen a leggyorsabb volt a kamion Európa-bajnokságon.

– Hogyan kezdődött?
– A szüleimmel kimentünk a Hungaroringre a Magyar Nagydíjra kilencvenháromban. A pálya még nem úgy nézett ki, mint most, álltunk az utolsó kanyarban a domboldalon a füvön, vagy inkább a porban, és onnan néztük a sztárokat. Nagyon tetszett, és attól kezdve otthon is mindig követtük a versenyeket a televízióban.

– Motiválni akarták azzal a hétvégével?
– Dehogyis! Nekik is bakancslistás volt a Magyar Nagydíj, bár azt hiszem, azóta nem is voltak F1-es futamon.

– Volt kedvence az akkori versenyzők közül?
– Nigel Mansell.

– Miért éppen ő?
– Nem tudom. Szimpatikus volt, megragadott, milyen nagy küzdő, hogy hányszor volt közel a világbajnoki címhez, mire végre megszerezte.

– Utána is voltak példaképei?
– Persze! Nagy Michael Schumacher-drukker voltam, és imádtam a Ferrarit. Nagyon izgalmasan alakult, amikor a Benettontól átszerződött a vörösökhöz, és drámai küzdelmek árán felhozta a csapatot. Sokan nem értették, miért igazolt át, de én igen: a Ferrarival versenyezni, új kihívásokat keresni, egy küszködőből élcsapatot kovácsolni... Nos, ez hatalmas kihívás. Kívülről nem mindig érthető, de belülről nagyon is. Most már én is tudok erről beszélni.

– Úgy fest, a nagy harcokat szereti. A könnyű sikerek nem olyan értékesek?
– Inkább nem annyira meggyőzőek. Én szeretem a kemény versenyt, nem ijedek meg a saját árnyékomtól. Persze azt én sem bírom, amikor valakit kilöknek vagy valakit igazságtalanság ér – ebben sem volt hiány a karrierem során, de az ember utólag mindig rájön, hogy ez benne van a pakliban. Érdekes, hogy én azt is élvezem, amikor nehéz helyzetben vagyunk, amikor ellenszélben kell eredményt elérni, vagy amikor van egy kemény ellenfél, akivel óriási a rivalizálás. Ez az, ami miatt az ember nem unja meg soha.

– Gondolta, hogy egyszer majd a kamionsportban köt ki?
– Dehogyis! Persze tudtam, hogy fut az Európa-bajnokság és hogy Szobi Balázs révén van magyar szereplője, de amikor először megkeresett, hogy menjek el és próbáljam ki a kamiont, mert fáj a háta a dakarozás miatt, még nem gondoltam, hogy ez lesz a jövőm. Michelisz Norbi is kipróbálta meg én is, de neki egyértelműen megvolt a helye, miközben nekem nem. Aztán Szobi Balázs mégis úgy döntött, hogy végigcsinálja a szezont, de sajnos a nyáron bekövetkezett az a tragikus repülőgép-baleset, amelyben életét veszítette... Akkor újra szóba került a nevem, de abban az évben már nem tudtam beülni, mert a SEAT León Európa-kupában versenyeztem, ám egy évvel később már igen.

– Miként zajlott?
– Elhívtak tesztelésre, amelyen többen voltunk, de a végén engem kérdeztek meg elsőként, hogy akarom-e csinálni. Mondtam, hogy persze! Érdekes is volt, kihívásokkal teli is – emiatt vállaltam, és nem is csalódtam. Tíz-tizenegy év tapasztalattal már látom azt is, mikor hibáztunk, mit kellett volna másképpen csinálni annak érdekében, hogy még nagyobb sikereket érjünk el.

– Ha valamit megváltoztathatna a múltban, mi lenne az? Mi az, ami más irányba vihette volna?
– Nehéz erre a kérdésre válaszolni, hiszen az autósportban a pénz sok mindent befolyásol.

– Beszélhetünk arról, hogy ön nem gazdag családból jött?
– Miért ne beszélhetnénk? Még büszke is vagyok rá, hiszen nem sok versenyző van, akinek a pályafutása a családjának nulla, azaz nulla forintjába került. Én úgy tudtam elkezdeni, úgy tudtam előre lépegetni és eljutni idáig, hogy a szüleim nem támogattak. Nem is tudtak volna, hiszen édesapám vasutas, pontosabban mozdonyvezető volt, amíg nyugdíjba nem ment, édesanyám pedig népművelő, majd pedig tanító.

– Ön nem akart mozdonyvezető lenni?
– Nem. Volt, hogy apukám elvitt magával, amikor a vonatot vezette, de valahogy nem ejtett rabul – én gyerekként autóversenyző akartam lenni vagy űrhajós. Amúgy húszéves koromig egyáltalán nem volt tervem a jövőmmel kapcsolatban: „nem eldöntésben” az élen jártam.

– Most meg másodpercenként hoz döntést a versenypályán.
– Muszáj.

– Az űrhajózás miért vonzotta?
– Nem tudom – nagyon érdekelt és a mai napig is érdekel. Annak idején nem értettem, csak vonzott, miként mennek az űrsiklókkal és milyen helyekre jutnak el. Ma is, ha van egy kilövés, én ott ülök az élő közvetítés előtt, követem a fejlesztéseket, mert elképesztő dolgokat művel Elon Musk és a SpaceX – érdemes megnézni mindenkinek, akit érdekel. Ma már félig újrahasznosítható rakétákat építenek, élőben közvetítik a kilövést, a leszállást – emberileg és technikailag is csodákat láthatunk. Olyan korban élünk, amelyben az űrversenyt nem országok, hanem magáncégek vívják – nyilván némi állami támogatással.

– Mikor volt a legközelebb az űrrepüléshez?
– Amikor a laptopom előtt ülve néztem a kilövést. Viccelek... Négy éve baráti társasággal elmentünk Amerikába, hogy megnézzünk két NASCAR-futamot, s ha már ott jártunk, nem hagyhattuk ki a Kennedy Space Centert, ahonnan az Apollo-küldetések indultak, és persze elmentünk a houstoni űrközpontba is. Kilövés sajnos akkor nem volt, de érdekes volt beszédbe elegyedni a látogatóközpontban a dolgozókkal, mert ők annak idején mind részt vettek az űrsiklóprogramban.

– Térjünk vissza az autósporthoz. Mit szóltak a szülei az ezzel kapcsolatos álmaihoz?
– Eleinte nyilván nem értették, elképzelni sem tudták, hogyan kerülhet valaki szimulátorból igazi versenyautóba – izgultak is rendesen, hogy mekkora kárt okozok majd nekik, amit utána egész életükben nyöghetnek. Nem így történt. Mindig úgy tárgyaltam, hogy leszögeztem: nem tudok fizetni, sőt, a kockázatot sem tudom vállalni, ha összetörik az autó. Emiatt volt néhány lehetőség, amelytől elestem, de hát hogyan tehettem volna meg?! Amikor az ember beül egy tíz-, húsz-, harmincmilliós autóba, és azt mondják neki, hogy kezdj el versenyezni, érj el jó eredményt, de ha összetörik a kocsi, tiéd a kár, nos... Azt én nem tudtam vállalni. Szerencsére azonban így is kaptam lehetőséget, voltak segítőkész csapattulajdonosaim, mecénásaim, én meg cserébe tettem, amit kértek, segítettem a csapattársamat, vigyáztam az autóra. De például a spanyol SEAT-év úgy ért véget, hogy kilöktek, összetört az autó, és ezt anyagilag nem tudtuk „kimozogni”. Sajnáltam, mert győzelmi esélyeink lehettek volna, de ha nem volt pénz, hát nem volt pénz – meg kellett értenem.

– Nem volt fura átülni a túraautók után a kamionba?
– Furcsa volt, és nagyon sok minden a mai napig furcsa: az, hogy nagyon magasan és nagyon elöl ülsz, hogy az egész autó mögötted van, és hogy nehéz perspektívába tenni magadat. Főleg, amikor harcolsz valakivel, és próbálod megelőzni. Sokszor azt érzem, hogy már bőven ott vagyok mellette, sőt, inkább előtte, aztán amikor visszanézem a felvételeket, azt látom, hogy annyira azért mégsem. Ezt tíz év alatt sem sikerült megszoknom. És akkor ott van még a motorkarakterisztika, a fékezés a légfékkel, a fékhűtések kezelése. Sok-sok apróság.

– Ehhez képest elég gyorsan sikeres lett.
– Örülök, ha kívülről így tűnt, de kellett néhány év. Eleinte legfeljebb fordított rajtrácsos versenyt tudtunk megnyerni, a rendeshez kevesek voltunk, és ezt tudtuk is. Voltak pillanatok, amikor azt mondtam: gyerekek, ezt a bajnokságot az életben nem fogjuk megnyerni. Annyi mindent megpróbáltunk, de semmi sem jött össze, ez elbizonytalanított. Most már tudom, mit rontottunk el.

– Mit?
– Csak azt, ami számított: a futóművet, a kormányzást, a beállításokat. A lényegtelen dolgokat viszont jól megcsináltuk: szép volt a műanyag rajta. (Mosolyog.)  De meg kellett ezt is tanulni, nem úgy születik az ember, hogy tudja. De tanultunk, tanultunk, és egyre jobbak lettünk: a 2014-es bajnoki címet még az utolsó verseny utolsó versenynapján szereztük meg, egy évvel később azonban már miénk volt a legtöbb futamgyőzelem és a legtöbb pole pozíció egy szezonon belül. Akkor már ismertük a csíziót.

– Ehhez képest viszonylag sokára jött a harmadik cím. Mit tanult azokból az évekből, amikor technikai okok miatt nem volt lehetősége a bajnoki címért küzdeni?
– Sok fontos leckét kellett megtanulnom. Kissé én is Schumachernek éreztem magam, amikor úgy döntöttem, a német Tankpoolhoz igazolok – nem tagadom, a döntésemben szerepet játszott az is, hogy megláttam benne a kihívást. A fő mozgatórugó azonban nyilván az volt, hogy az Európa-bajnoki elsőség ellenére nem állt össze a támogatói háttér, és nem láttam értelmét úgy elveszíteni a címet, hogy az első két versenyt megnyerjük, a többin viszont nem indulunk. Kissé úgy éreztem, a sok bába között elveszett a gyerek, volt már vagy három-négy csapatmenedzserünk, de nem voltak szerelőink és bizonytalanná vált a technikai háttér, a támogatói kör. Akkor adódott a lehetőség, hogy a német csapatnál versenyezzek egy Mercedesszel, ami nem Ferrari ugyan, de hasonló. És ennek a kapcsolatnak köszönhetek jó néhány hatalmas élményt: vezethettem például a Mercedes DTM-autóját kétszer is, és részt vettem érdekes marketingrendezvényeken Németországban és itthon. Ezek miatt már önmagában megérte az egész. Nem beszélve a kihívásról, hogy beültem egy sereghajtó csapat autójába, és abból kihoztuk a maximumot.

– Ez még akkor is öröm, ha a bajnoki címet nem sikerült elhódítani?
– Persze! Emlékszem, 2015-ben volt olyan verseny, amelyen leköröztem a Tankpool-csapat Mercijét, egy évre rá pedig a harmadik versenyhétvégén már futamot nyertem. Jó, nem éppen ugyanazzal az autóval, hanem az újjal, amelynek az építésében már én is részt vettem, de akkor is. Rendszeresen dobogón álltunk, beesett két pole és egy futamgyőzelem is, de a motorkérdést – ami elengedhetetlen lett volna az Európa-bajnoki címhez – nem sikerült megoldanunk. Egy húszéves, régi, adagolós motor tuningolt verzióját használtuk, és közben jártunk Stuttgartba, hogy miként tudnánk új motort fejleszteni, de nem találtuk meg a módját.

– Az év végi ötödik helyre és a futamgyőzelemre ettől függetlenül büszke lehet.
– Az is vagyok! Közben is azt gondoltam: üljön be bárki, és csinálja utánam! Nekem akkor nagyon sokat kellett kockáztatnom, hogy egy második vagy harmadik hely összejöjjön. Száz százalékot hoztam ki magamból, és nagyon sokat tanultam arról, miként tudok támadni és védekezni – nagyon élveztem.

– Mindig ilyen típus volt? Ilyen harcos?
– Sohasem hagytam magam. A suliban is rossz gyerek voltam, rendszeresen bajba kerültem, és nem történt nagy változás azóta (nevet). A versenysportban egyébként ez elég hasznos, a kamionsportban meg kimondottan.

– Mennyire érintette rosszul, hogy a pandémia elvitte a tavalyi szezont? Ha minden jól megy, már négyszeres Európa-bajnok lehetne...
– Minden jó, ha jó a vége, és ezt a mondást Révész Bálint tette igazzá, a csapatunk tulajdonosa, aki tavaly úgy döntött, belevág ebbe a projektbe, aki hitt nekünk, megbízott bennünk és azt mondta: csináljuk! És akkor sem visszakozott, amikor kitört a járványt, hanem úgy volt vele, ha már elkezdtük, ne variáljunk, hanem folytassuk és tegyük bele minden tudásunkat a szezonba. Nem hátráltunk meg a kihívások elől, de azzal nem tudtunk mit kezdeni, hogy nem voltak versenyek. Pedig a Révész Racing összes munkatársa a maximumot tette bele a versenyzésünkbe, az ő kitartásuk és akaratuk nélkül ez nem ment volna.

– Az idei már olyan év volt, amilyenről egy versenyző csak álmodhat?
– Igen, és erre nagyon büszke vagyok. Minden helyszínen gyorsak voltunk, egy kivételével az összes időmérő edzést megnyertük, és az utolsó híján minden helyszínen nyertünk legalább két futamot – az idényzárón is csak azért egyet, mert büntetést kaptunk, és így elveszett a második. Voltak kalandok, amelyekbe belekeveredtünk, és problémák is, amiket meg kellett oldanunk, de kiváló volt a csapatszellem, mindig a megoldást keretük, nem a hibást, és arra törekedtünk, hogy minden szituációból kihozzuk a maximumot, így a bajos helyzetekből is jól jöttünk ki, minimalizáltuk a veszteséget. Az utolsó hétvégére pedig már úgy érkeztünk meg, hogy nem is kellett volna nyernünk az Európa-bajnoki címhez. Azért nyertünk persze... Nehezen viseltem volna, ha nem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. november 6-i lapszámában jelent meg.)