Nem gyerekjáték – Ballai Attila publicisztikája

Kun kolléga tegnap e hasábokon az úszópapák, úszómamák megpróbáltatásairól értekezett, méghozzá remekül, én pedig irigykedtem picit. Mert futballban, kézilabdában, ahová hajdan gyermekként, manapság pedig szülőként beleártottam magam, kissé ziláltabb a helyzet.

Derék úszópalántáink és családjaik talán nem is tudják, milyen szerencsésen választottak sportágat, hiszen természetes adottság, hogy úszásban hatnak, érvényre jutnak a fizikának a világegyetemet uraló, megtartó törvényei. Aki gyorsabb, nyer – játékvezetőtől, partjelzőtől, pontozótól, ellenféltől, edzőtől, a lelátón a bírónak, az ellendrukkernek percenként verést ígérő apucitól függetlenül. Egyetlen századmásodperc, egy körömhegynyi különbség is tisztán kimutatható, vitának, hisztinek helye nincs. Így minden egyszerűbb. Vagy éppen komplikáltabb, mert ha balul sül el az adott verseny, nincs kire, mire fogni a csalódást, a fiaskót.

Csapatsportokban bezzeg mindig van. Ott időnként nemcsak a fizika, de minden egyéb tudomány törvényei jelentősen csorbulnak. A száz gyorshoz vagy a négyszáz vegyeshez képest egy futballmeccs maga a tébolyda. Már az első igazi tétmérkőzésem, nem egészen tizenkét évesen, az volt. Akár örök élmény is lehetne, hiszen idegenben győztünk 4–1-re, és két gólt lőttem. Ezzel szemben az a nap és az emléke bennem máig lidércnyomás. A második gólom után néhány helyi „előember” kóstolgatni kezdett, én erre zavaromban egy önkéntelen mozdulattal megvakartam a hátsómat, ők ezt úgy vették, hogy a fenekemet mutogatom nekik, ezért mintegy húsz centire az oldalvonaltól folyamatosan fenyegettek, szegény anyám csuklott rendesen. Taccsot sem mertem dobni, majdnem „sportcsíkot” húztam a gatyámba, a bíró mégis engem figyelmeztetett, hogy ne hergeljem a nézőket. Majd miután néhányszor alám rúgott a védőm, azért is, hogy ne szimuláljak. Az első edzőm, aki inkább tűrt, mint támogatott, többször bekiabált, arra intve, ne egyénieskedjek, ne akarjam színezni a játékot, hanem egyből passzoljak, de a fülemben mindvégig ott csengtek apám szokásos szavai, aki szerint ha csatár létemre meg sem próbálok egy-egyezni, cselezni, hanem mindig továbbadom a labdát, ki fogok kerülni a csapatból. Ama bizonyos meccsen, még 0–0-nál hallottam is, amint megjegyzi, ez alibi. Hazafelé menet nem a 4–1-nek és a két gólomnak örültem, hanem annak, hogy élek, de az edzőm gyorsan lelombozott, mert már a HÉV-en leosztályozott minket, és nekem csak hatost adott.

Mindez elegendő is lehetett volna ahhoz, hogy elindítson a bélyeggyűjtés vagy a természetjárás felé, de természetesen maradtam a sport mellett. Egészen máig, így nemcsak látom és hallom, érzem is, mi történik a lányaim, meg úgy általában az utánpótlás mérkőzésein.

Két alaptételt azért ideje leszögezni, mielőtt továbblépnék. Először: a gyerek eredendően tiszta, nem kell törekednie az egyenes, becsületes játékra, az a lényéből fakad; amíg el nem rontják, és erre sajnos számos és folyamatos kísérlet történik. Másodszor: az utánpótlásban dolgozó, létező edzők, vezetők, „félvezetők”, bírók, zsűrik, szülők túlnyomó többsége a sportág, a sport önzetlen megszállottja, névtelen hőse, nélkülük remény sem lenne egyetlen tehetség felnevelésére sem. Csakhogy a világ úgy működik, hogy ha egy villamoson száz egészséges és egy influenzás ember utazik, akkor arra semmi esély sincs, hogy a száz puszta jelenléte meggyógyítja az egyet, arra bezzeg annál inkább, hogy az egyetlen beteg megfertőzi a százat.

Ez a veszély a pályán, a lelátón is fennáll. A gyermeksportban fokozottan. Részben azért, mert az utánpótlásedző és a szülő több okból is ellenérdekelt fél. Előbbi feladata, célja normális esetben, hogy a jövőnek neveljen, ne ma akarjon nyerni, hanem a felnőttcsapat holnapi sikerét alapozza meg, ezért ne a koraérett, akcelerált, a többieknél két fejjel magasabb kölyköt favorizálja. A szülő ellenben nem alkuszik: győzzünk most azonnal és mindig, méghozzá úgy, hogy az én Bécikém/Jolánkám szerezze az összes gólt. Ez a második számú feloldhatatlan kontraszt. Az edző nemcsak jövőben, hanem csapatban, közösségben is gondolkodik, a szülő viszont mában és individuumban, a saját csemetéjében.

Vízipóló-utánpótlástréner barátom nem véletlenül kezdi rendre így az első eligazítást: „Kedves szülők, kérem, tegye fel a kezét, aki valaha is játszott első osztályú felnőttbajnoki meccset.” Mivel egy-egy kivételtől eltekintve soha senki sem jelentkezik, ő azzal folytatja: „Köszönöm, kérem, a következő években ehhez tartsák magukat.”

Kézilabdában és futballban ez nem ilyen egyszerű, mert ha máshol nem, az iskolában szinte mindenki kipróbálta e két sportágat, és minél több idő telt el azóta, a megszépítő messzeség annál teljesebbnek és sikeresebbnek mutatja a „pályafutást”. A lelátók egyszeri embere egyébként is úgy gondolja, látott ő már elég meccset ahhoz, hogy szakvéleményt formáljon. Ha ne adj isten, megsérülne a gyermeke, eszébe sem jutna az orvosnak tanácsokat adni, hogy megműtse-e, és ha igen, artroszkópos eljárást alkalmazzon, vagy sem, egy másik szakterületre, az edzőére azonban mérlegelés nélkül behatol, és osztja az észt, a taktikai utasítást. Minősített esetben szöges ellentétben azzal, amit a tréner kér. Zárt védekezésnél kiugrásra és labdaszerzésre biztatja a gyereket, támadásban betörésre, lövésre ösztökéli, ő meg szerencsétlen addig forgatja a fejét a kispad és a tribün között, amíg beleszédül. A legszebb mégis az, amikor apu vagy anyu eltorzult fejjel, paprikavörösen üvölti: nyugi!

A gerjedelem általános célpontja a játékvezető is. Az elmúlt hétvégén U15-ös futballmeccsen volt szerencsém végighallgatni két anyukát, amint a partjelzőt gyalázzák. „Megint méteres les volt” – süvöltötte egyikük, az asszisztens méltánylandó nyugalommal hátraszólt, mondván, az elrúgás pillanata számít, mire a hölgy megsemmisítően riposztozott: „Milyen elrúgás? Én a lesről beszélek, azt sem tudod, hol vagy.”

Néhány játékvezető sajnos olykor valóban ezt a látszatot kelti. Persze ennek is megvan az oka. Kézilabdában például az elmúlt néhány évben – elsősorban a taónak köszönhetően, de ez más téma – 26-ról 68 ezerre nőtt az igazolt játékosok száma, nagyjából ennek megfelelően alakult a mérkőzéseké és a játékvezetők iránti keresleté is. Mivel egyik napról a másikra képtelenség leakasztani valahonnan száz pompás bírópárost, vagy öreg szakikat kell reaktiválni, vagy tapasztalatlan fiatalokat bevetni, akik természetesen sokat hibáznak – a nagyobb baj azonban az, ha nemcsak szemük, lelkük sincs a játékhoz. Tavasszal megesett, hogy egy dunántúli kistelepülés helyi U13-as csapatának mérkőzését a klub felnőtt játékosa fújta (el), és amikor utóbb megkérdeztem tőle, amúgy jól alszik-e, nem is értette, mi a gond. (Kedves Sz. D., ha magára ismer, az nem véletlen egybeesés, de társa, Cs. T. még így is jelentősen alulmúlta.) Pedig a gyermek sportolóban ennél maradandóbb rombolást képtelenség véghez vinni; ilyenkor az rögzül benne, hogy a bíró vagy csaló, vagy vak, esetleg mindkettő.

Hasonló kárt okozhat az az edző, akit a szponzor becserkészése, a tagdíj megtartása vagy csak személyes presztízse a mindenáron való győzelemre ösztönöz, miközben nevelnie kellene. E típus mintapéldánya – felhalmozott már néhány szekérnyi érmet a tízévesek között, de NB I-es felnőtt játékos még nem került ki a keze alól – egy ízben a fülem hallatára a következő útravalóval küldte fel a csapatát, még serdületlen lányait: „Úgyis be vannak tojva tőletek, párat vágjatok oda nekik az elején, rögtön elkezdenek bőgni, és annyi elég is.”

Sőt, inkább sok. A példákat vég nélkül sorolhatnánk, de a célunk természetesen nem az elrettentés. Csupán annak rögzítése, hogy az utánpótlássport szülőnek, gyereknek és edzőnek sem gyerekjáték.