Pénz beszél – Malonyai Péter publicisztikája

Egy utánpótlásedzőről azt hallom, nevezetesen a pólóban, hogy szinte már semmi szükség a munkájára, nem érdekes, hogyan nevel és kiket, hiszen a sportág gazdagsága miatt nincs értelme kísérletezgetni, próbálgatni a fiatalokat. Ha hiányposzt, vesznek valakit rá és kész. Régebben az úgy volt, hogy a nagyok edzője szezonról szezonra megbeszélte vele, kiket szólít a keretébe, a gyerekek pedig együtt edzettek a nagyokkal, s néha még be is szálltak egy-egy percre a meccseken, gyengébb ellenféllel szemben akár negyedórára. Most ilyesmire nincs vagy legalábbis kevés az esély, s ami a legrosszabb, a fiatalok is így látják, ezért az ambíciójuk eltűnik, letudják az edzéseket, aztán buliznak – élnek.

Írnám – és persze nem csupán a vízilabdára –, hogy mennyivel jobb volt, amikor a templom egere is támogató lehetett a magyar sportban, ez persze nem igaz. Az már inkább, hogy egykoron a szegénységgel, most a jóléttel nem tudnak mit kezdeni mifelénk azok, akik dönthetnek arról, mire költsenek s mire nem.

Nincs kétségem, minden egyes kiadást meg tudnak indokolni a kasszakulcsok őrzői, ám abban nem vagyok biztos, hogy gondolkoztak-e akár egyetlen percig is azon, hogy a pénz nem egyszerűen gazdagság, inkább különleges hatalom. Most nem arra gondolok, hogy minden eladó, hanem az önmozgására – veszélyes mentalitást teremthet, a valóságnak fittyet hányó vágyakról, hagymázas álmokról sugallhatja a hatalmasoknak, hogy megvalósíthatók. Ez az egyik oldal.

A másik, ahol az óvatosság az úr. Figyelem a magyar futballedzők nyilatkozatait, különösen azokra a félmondatokra vagyok kihegyezve, amelyekkel mondanának valamit, de inkább nem. Főként a játékvezetőkkel kapcsolatos véleményekre gondolok, a legenyhébb, hogy „nyilván önök is látták, amit én láttam” vagy „mindenki alkosson véleményt maga”, de az is tetszett, amikor Horváth Ferenc a feleségét emlegette, mondván, már elege van abból, hogy a családfő őszinteségi rohama miatt megcsappan a családi kassza, nem is olyan régen pedig egyikük azt igyekezett elkerülni óvatoskodó megfogalmazással, hogy „elússzon” a háza.

Közvetlen összefüggés a pénzzel itt legfeljebb az esetleges büntetés miatt lehet, ám a háttérben roppant erős a kapocs. Mindkét oldal – mesterek, bírók – igyekeznek meghálálni, hogy profik, szűkebben: megszolgálják a jövedelmüket. Ebbe a keretbe nem fér bele, aminek benne kellene lennie: ugyanannak a sportágnak a kenyérkeresői. Amelyből kiesni nem éppen jövedelmező, mert ugyebár, ahogy mondogatni szoktam, jobb gazdagnak lenni, szépnek és egészségesnek, mint szegénynek, csúnyának és betegnek.

Ebbe a körbe sorolhatom azonban a játékosokat is, tessék olvasni, hallgatni a nyilatkozataikat, minden hang arra épül, nehogy megsértsenek valakit, leginkább a Közhelyek Istenét szolgálják. Mondják is a kötelezőt meccs előtt, meccs után, itt a „Nyerni szeretnénk…” a kedvenc fordulatom, már csak azért is, mert leleplezi a kamut: jól néznénk ki, ha már nem is szeretnének nyerni „a fiúk”. A legalább olyan egyszerű „Nyerni kell!” szöveg eszükbe sem jut, nyilván tartanak attól, mi lesz, ha kikapnak, még a végén túlzott optimizmust varrnak a nyakukba.

A futball (is) játék, az örömnek azért látszania kellene néha, nem beszélve az őszinteségről, ami szintén a sportág sajátja, s emellett alapkövetelmény akkor, amikor kérdeznek valamit az embertől (jobb családokban). Jó, jó, tudom, naiv a felvetés, ám azért ne zárjuk ki, már csak azért sem, mert mégiscsak arról van szó, hogy tájékoztatni kötelesek a közvéleményt. Segíteni az érdeklődőt abban, hogy tisztán lásson. És akkor még az a fogalom, hogy információ, eszembe sem jutott.

De a pályán is a feszültség az úr. Ahogy mondani (írni) szokták, szikrázik a levegő, a mosoly olyan ritka, hogy hetekre megjegyzem, ha egyszer-egyszer előkerül. Ahogy az sem mindennapos már, hogy a játékos felsegíti a földről az ellenfelét, ne adj' isten, elnézést kér tőle, ha éppen szabálytalankodott vele szemben. Más a feladata, nevezetesen, hogy rátámadjon a bíróra, fenyegetően lépjen fel, hátha megússza a lapot, a szabadrúgást, meg egyébként is: „Én…?!”

Hogy ki milyen ember, arra mostanság leginkább a meccsek előtt és után derül(het) fény, a legnagyobbakról – a Bécsi út túlsó végén járunk – majdnem mindig. Figyelem például, hogy van-e egy-egy gesztusuk a kezüket fogó kisgyerekek számára, megsimogatják-e esetleg a fejüket, ne adj' isten mondanak-e nekik egy-két kedves szót. A többség megteszi. Cristiano Ronaldo például nagyot lépett nálam előre akkor, amikor egy duci, szemüveges kislány kezébe adta az ellenfélnek szánt csapatzászlót, hogy hozza ő a kezdőkörig.

A levonuláskor pedig azt figyelem, összeölelkeznek-e az ellenfelek, van-e egy-két kedves szavuk egymáshoz a háború után. Többnyire van, ami megerősít abban a hitemben, hogy a legnagyobbak nem véletlenül azok. Amikor elmúlik a kard ki kard, pontosan tudják, hogy egy oldalon állnak, becsülik az ellent, s ezzel őket is elismerik a másik oldalon. Persze az ilyesminek hagyománya van arrafelé. Valamikor, még pályakezdő koromban olvastam egy Kicker-interjúban, hogy a Bundesligában kiközösítettek egy bekket, mert visszatérően alattomosan „lábra ment”, nem tudta fékezni gyilkos ösztöneit. Összefogtak a játékosok, és elérték, hogy ne kapjon szerződést profiként. Az indok roppant egyszerű volt: nem vette tudomásul, hogy mindannyian a lábukkal keresik a kenyerüket, s egy-egy sérülés egzisztenciális csődöt is jelenthet nekik.

Visszatérve hozzánk, már megint a nevelést hiányolom. Esetünkben arra, hogy a pénz csak eszköz; jó, ha van, borzasztó, ha nincs, de bánni kell vele tudni, s minden eszközzel küzdeni az ellen, hogy elhatalmasodjon.

A magyar sport most ideális helyzetben van, de olyan, mint az első generációs milliomosok. Tetten érhető nála a kivagyiság, mindenből igyekszik a legdrágábbat beszerezni, leginkább költ – nem gazdálkodik. Pedig a pénz ez esetben alapvetően befektetés, arra szolgál, hogy hasznot hozzon. Ráadásul ne csupán ma, hanem a jövőben is. Sőt. Leginkább a jövőben. Miközben azt is szem előtt kellene tartani, hogy a kedvezményezetteknek valós értékrendjük legyen, tudjanak élni, s ne éljenek vissza azzal, hogy van mit a tejbe aprítaniuk. Egy szó, mint száz, már megint a pedagógia.

Ez a vesszőparipám.

Olvasom az egykori klasszisok visszaemlékezéseit, visszatérően utalnak arra, hogy az öltözőben ki nem mondva valós hierarchia létezett. Aki az elején állt, nem megvette a tekintélyét, hanem kivívta. Ami olyan erőt adott (a közösségnek is), hogy amikor egy ifjú bekerült a csapatba, mondani sem kellett neki, ki a vezér, s még azt sem kellett megkérdeznie, hogy miért. Benne volt a levegőben. Ha jót akart, kénytelen volt beállni a sorba, mert csak akkor vitte valamire, ha az íratlan szabályoknak is megfelelt.

Idealizálni nem akarom a múltat, hiszen például a magyar futball hanyatlásában annak is szerepe volt, hogy a vezérek visszafogták az ifjakat, ha például többet szerettek volna edzeni, keményebben, de egyrészt senki sem lett véletlenül falkavezér, másrészt pedig a klubvezetőség is kellett ahhoz, hogy torzuljanak az öltözői értékek.

Múlt heti Hosszabbítás mellékletünkben Véber György úgy beszél Göröcs Jánosról, mint az istenről, hiába a harminc esztendei korkülönbség, az újpesti öltözőbe belépve egyszerűen a levegővel szívta be, hogy nem mindennapi nagyságról van szó. Vagy Zámbó Sándor. Ő sem volt akárki (enyhén szólva), de amikor megkérdeztem tőle, melyik meccsére emlékszik a legszívesebben, azt mondta, arra, amikor először lehetett együtt a csapatban Göröccsel. És ez csak egyetlen példa, régebben még a legkisebb klubban is akadt olyan értékőrző, aki vitte a zászlót a csapat fölött.

Az ilyesmi pénzért nem kapható s külföldről sem igazolható.

Vagy van, vagy nincs.

Van?