Magányos nyulak – Ballai Attila publicisztikája

Volt nekem egy régi, kedves, kedvetlen ismerősöm. Barátomnak sohasem nevezhettem, ő ilyen típusú kapcsolatokat nem ápolt, nem épített. Egy körön belülre senkit sem engedett; társaságban csak néhány sör után kezdett – akkor sem dőlni – „szivárogni" belőle a szó. Amúgy értelmesen és szelíden beszélt, de bizonyosnak tűnt, hogy örökre megmarad visszahúzódó, nem is magányos farkasnak, inkább magányos nyúlnak.

Ám egyszer csak kinyílt előtte a világ. Azaz a világháló. Amennyire viszolygott a valóságos közösségektől, annyira szippantotta be a virtuális: a közösségi média. Szenvedélyes, már-már szenvedélybeteg kommentelő lett. Kezdetben csak a véleményét posztolta, aztán már igazságot, észt, ítéletet osztott. Egyre megfellebbezhetetlenebbül. Na jó, nem a saját nevén, hiszen nem az egyénisége változott meg, hanem az őt, minket körülvevő közeg. Amelyben már nem kellett minden és mindenki elől rejtőzködnie; elegendő volt bebújni egy sutácska álnév mögé. Szó- és gondolatfűzéséből, írásban is visszaköszönő, sarkosabbra csiszolt fordulataiból, véleményének irányultságából azonban egyértelműen sejlett, hogy ő az. Amikor erre rákérdeztem, zavartan és ügyetlenül hárított, még csak nem is tagadott.

Szokatlannak találtam ezt a kettős ént, a való világban bukdácsoló, a műviben bezzeg erőltetett menetben törtető figura kontrasztját, de mindez nem bántott, inkább meghökkentett. Aztán eljött a fordulópont. Azért írok erről e hasábokon, mert a sport hozta meg. (Anti)hősünk metsző, indulatos, addig tőle sohasem tapasztalt, gyűlölettől is hevített, megsemmisítőnek szánt kritikát közölt egy neves edzőről; olyasvalakiről, akinek többször került civil sportkedvelőként a közelébe, de még csak megszólítani sem merészelte soha. Ezt én érthetőnek tartottam, hiszen a példakép, az idol attól is az, aki, hogy ismeretlenül nem hatolunk be az intim szférájába, nem tegezzük le, nem lapogatjuk a hátát.

Mármint második évezredi normák szerint. Manapság ellenben szamárfület mutathatunk, kokit adhatunk neki, fenékbe billenthetjük, sárban hempergethetjük. Persze csak a világhálóra átvitt értelemben. Ott viszont magától értetődően. Az én régi, már nem olyan kedves ismerősöm is csak annyit nyökögött bele a telefonba, amikor felhívtam és kérdőre vontam: ez így működik.

Hamarosan a saját bőrömön is megtapasztaltam, hogyan. Írtam egy érdesebb publicisztikát Rátgéber Lászlóról, az akkor népszerűsége csúcsán lévő pécsi kosáredzőről és szövetségi kapitányról, amiért egy bizonyos körben és fórumon első számú közellenséggé léptem elő. Egyik kollégám riadtan hívott fel, láttam-e, miket kapok, és mivel fogalmam sem volt róla, útba igazított, erre – saját írásom kapcsán először és erősen hiszem, utoljára – olvasgatni kezdtem, ki is vagyok én. Először is aljas, irigy, hozzá nem értő firkász és gazember. Ez abszolút nem zavart. Másodszor, „mint mindenki tudja", Mocsai Lajos és Kemény Dénes fizetett alkalmazottja és bértollnoka, ezért kell őket és a kézi- meg a vízilabdát magasztalnom, mindenki mást pedig lenyomnom. Ez azért kicsit már zavart. Végül bejelentkezett valaki a nevemen mint ballai, és azt kérdezte a Rátgéber nevű felhasználótól: tényleg ön az Isten? Amaz pedig válaszolt is rögvest: magának igen. Szerintem nem Rátgéber László volt az illető, mint ahogyan az a ballai sem én voltam, de mit tehettem volna? Jelentkezzek be ballai2-ként, és bizonygassam, hogy én vagyok az igazi, az aljas, irigy, bértollnok ballai? Ugyan már! Inkább kiszálltam ebből a tébolydából.

Sokan viszont menthetetlenül beleragadnak. És ha célponttá válnak, ha képtelenek szabadulni, ez a lelkükben elképesztő károkat, torzulásokat okozhat. Még a legedzettebb sportolóéban is. Láttam klasszis kapust, aki a világverseny kellős közepén majdnem hazaindult, mert elolvasta, miként alázzák, pocskondiázzák, és azt mondta, ő „ezeknek" nem véd. Hiába érveltem, hogy nem nekik teszed a dolgod, hanem magadnak, a csapatodnak, a hazádnak, végül csak egy sanda érvvel bírtam maradásra: képzeld el, hogy akkor mit kapsz majd tőlük, ha cserben hagyod a válogatottat. Láttam oda-vissza vágós nemzetközi kvalifikációs párharc közben edzőt a véleményterrorba belerokkanni. Pedig biztató eredményt, szoros vereséget ért el a csapata idegenben, de minden hülyének, alkalmatlannak, besz.rinak elmondták, mindig hozzátéve, hogy semmi esély a továbbjutásra, és ezt szép lassan ő is elhitte, a játékosai is. Ki is zuhantak itthon, szabadeséssel.

Félreértés ne essék, önmagában semmi baj a fórum intézményével. Már kétezer éve remekül működött, az ókori Rómában majdnem húsz ilyen teret tartottak számon, a legnagyobb és legismertebb a fellegvár, a Capitolium lábánál fekvő Forum Romanum volt, körülbelül tízezer négyzetméteren terült el.

Ma fórum az egész világ. Csakhogy a klasszikus piactéren arccal, névvel jelent meg az ember fia, és véleményét érvekkel, adott esetben ököllel kellett megvédenie. Vagy másnap hajnalban, az erdei tisztáson karddal, pisztollyal. Inzultus esetén nemcsak a megtámadott, hanem a támadó személye is nyilvános volt, ezért valós kockázatot, felelősséget viselt. A modern kritikus ellenben lesből lő; arctalan, alaktalan névtelen, garantáltan sértetlenül ússza meg az egyoldalú párbajt.

Kommunikációra természetesen szükség van, az embert többek között a beszéd tette emberré, és ez, sajnos, egyre inkább kiveszni látszik. Aki liftben, utcán, villamoson ismeretlenül megszólít valakit, az a közvélekedés szerint gyanús, gyagyás vagy kéregetni fog. A fiúk jó része már „csajozni" sem tud, mert a neten létesít kapcsolatokat, akár fél órát is rágódhat egy frappánsnak szánt mondaton, és leblokkol, ha végül csak eljön a személyes találkozás, és három perce van rá, hogy megnyerje magának a nagy Őt.

Ám a művi, virtuális érintkezés is jobb a semminél. Aki csak szeretné kibeszélni, ami ott ragadt a szívén, a száján, mert nincs kivel megosztania örömeit, bánatait, annak szinte áldás. Annak is, akinek véleménye van erről-arról, de a kutya sem kérdezi meg semmiről. Azzal sincs gond, aki feltétlenül szükségesnek tartja közhírré tenni, hogy mit reggelizett, hogy miként gágog a lúdtalpa, hányat fialt a macskája. Amiként embertársaink többsége, a külön kasztként nem kezelhető netező, kommentelő populáció java része is jóravaló, békés, esendő lény.

A baj itt is a harsány kisebbséggel van. Azokkal, akiket sértettség, dac, bármiféle elégtételért kiáltó vélt vagy valós méltánytalanság, alantas indulat, ártó szándék tüzel. Mert ők úgy érzik, tömegpusztító fegyvert kaptak a kezükbe, és nem is haboznak használni. Mintha valamely jó nézettségű tévécsatorna esti fő műsoridejében jutnának öt perchez, és arctakarással kijelenthetnék bárkiről: besurranó tolvaj, pedofil, Isten szőlőjét pusztító vaddisznó.

Más választás híján el kell viselni az ártalmatlan, de roppant idegesítő okostojásokat is. Nekünk, a médiában is, hiszen számunkra megszűnt a közlés monopóliuma. Sohasem fog senki képesítés és tudás nélkül repülőt építeni vagy esztergályosműhelyt nyitni, de mindenki írhat mindenről akármit. Az életüket a sportnak szentelő versenyzők, edzők, szakemberek is hideglelést kaphatnak tőle, ha egy-egy tornából felmentett egyed néhány lekicsinylő, oktató megjegyzés kíséretében részletesen elmagyarázza nekik, mikor miben döntöttek rosszul.

Leginkább talán mégis az mérgezi a lelket, a légkört, ha kollégát, szakmabelit sejtünk a ránk fröcsögő álarc mögött. Például az edző a riválisát, a saját játékosát, akár a főnökét. A gyanúból rá­adásul sohasem lesz bizonyosság, sem megerősítés, sem cáfolat formájában, mert nem hangzik el az ezt célzó kérdés, hiszen úgysem érkezne rá válasz.

A közösségi média mindennapjaink, „mindenperceink” része, ezzel nincs mit tenni. Belépett az életünkbe – ám arra érdemes ügyelni, hogy ne a valós, jelen idejű életünk helyébe lépjen.