Elveszett illúzió? – N. Pál József publicisztikája

Egyik régebbi, az 1969-es marseille-i vereség 50. évfordulója táján született írásomban fölvetettem már, szerencsés-e, ha a sporttal való szerelembe esés mámora és az első – így semmi máshoz nem hasonlítható – nagy csalódás, illúzióvesztés rövid időn belül (ez távolról visszanézve néhány év is lehet) egymásra következik. Magam azt vallom, így jobb, föltéve, hogy a kegyelemből való kiesés pillanata a csoda, a csodára várás képességének áhítatát nem töri össze végleg, s a „szerelem” – ráadásul edzettebb készenléttel – megmarad.

Mi tagadás: Marseille – ilyen értelemben – főbe kólintó tanulság lett nekem, s nevelő alkalom ugyanakkor. Szinte „felnőtté” emelt 12 évesen, miközben sportvonzalmamat egyáltalán nem, míg futballszerelmemet – így hiszem – inkább a javamra változtatta meg. Annyiban mindenképp, ahogy – normális esetben – felnőve „józanabbul” rajong már az ember, mint gyermeki szívvel rajongott azelőtt. Ha tetszik, a parttalan lelkendezésre és a hisztériára való hajlamom egyként lecsendesedett, s ez labdarúgásunk tendenciáinak számbavételében és „elviselésében” nem lett a hátrányomra – talán.

Nos, nekem, a javíthatatlan olimpiamániásnak (bennem a reá várakozást semmi focimeccs nem képes megközelíteni!) a kijózanodást a ma ötven éve megnyitott játékok ideje hozta el. München az első olimpiám, amelyet „fölkészülten”, teljes egészében végig követhettem már. A nagy mitológiát ugyan Mexikó (1968) ültette belém, aminek úgy felét, de inkább csak harmadát a helyi kocsma tévéjén láttam, hiányos ismeretekkel, anyám engesztelhetetlen haragjától tartva 11 évesen, ám a nagy eseményt, a beteljesülés alkalmát a bajor városban rendezett játékok adta volna a vágyaim szerint. Elmondhatatlanul vártam a megnyitót, a versenyek csodáját és a magyar diadalokat persze. Tisztában voltam (illetve hittem, hogy tisztában vagyok) az esélyekkel, egy pár forintot kóstáló műsorfüzetből az egész menetrendet bemagoltam, s vagy tizennégy-tizenöt aranyat összeterveztem, összefantáziáltam magunknak. (Hisz tíz volt Mexikóban és előtte – ezt már tudtam – Tokióban is, bíztam a „fejlődésben”, s hogy most ennél kevesebb elsőség lehet, eszembe sem jutott.)

A tizenöthöz közeledtem, a politika, a „nemzetközi helyzet” nem foglalkoztatott, 1968 kultúra- és világképformáló hatása, mindent befolyásoló következménye se még, a sportot sportnak fogtam föl csupán, s ami a pályán, a versenyek során történik, csak az érdekelt. Emlékszem, Földi Imre (ezüstérmes lett négy és nyolc éve is) és Balczó András (jó tíz éve a világ legjobb öttusázójának számított, '64-ben eltiltották, '68-ban meg „érthetetlenül”, tizenegy ponttal lemaradva lett egyéniben második) aranyát nemcsak szívből óhajtottam, de „biztosra” is vettem talán. S Gyarmati Andreáét is 100 pillangón alighanem, hisz '69 óta nem láttam e számban veszíteni, az időeredményei egyre javultak, a középfutamban meg világcsúcsot úszott. Aztán mégis harmadik lett az elrontott rajt után, én meg az illúzióvesztés újabb fordulóját éltem át az olimpiára nézvést is immár.

S hiába lett 35 érem (6-13-16) és 226 olimpiai pont a történet vége – csak Helsinkiben lett több ennél, illetve pontban Moszkvában is, de annak az olimpiának „más” volt a lényege –, én bizony a csalódásaimra emlékszem inkább, amit a hat győzelem, meg a néhány váratlanul csodás pillanat sem lett képes elfedni bennem. Mert – gondoltam akkor – hova lett a négy éve még hét medáliát (két aranyat) és 43 pontot hozó atlétika (noha érmet csak a magasugró Major Istvántól vártam talán), s hova a többi – nekem igen várt – győzelem? Nem lett arany kajak-kenuban (kettővel számoltam minimum), s ökölvívásban is csak egy, noha három döntősünk akadt. De vívásban is gondoltam – a párbajtőrben született kettő mellé – egy-két bajnokságra még, birkózásban (Hegedüs Csaba „bejött” diadala mellé) csak Varga Jánosra számítottam '68 után újra, hisz a tudatomban „verhetetlen” Kozma Pici elment két esztendeje már, de a vízilabda (kudarc lenne a második hely, mondta Rajki Béla kapitány a játékok előtt) ezüstje meg a labdarúgók döntőbeli veresége a félidei vezetés után is nagyon elkeserített. Tudom, gyerekként még álmodozásra voltam hajlamos, de a hat aranyat nagyon kevésnek véltem, bár az összesített eredmény – amint szóba hoztam már – egyáltalán nem volt szégyellni való. A magyar sport teljesítőképessége közel sem romlott annyit, mint hittem akkor, s hogy a tágabb összefüggésekre nem figyeltem föl, aligha a szememre hányható.

De – mielőtt a „lényegre” térnék – három apró csodát hadd soroljak elő, amelyek – Földi Imre és Balczó András „beteljesedésértékű” aranya mellett – München csúcsát jelentették nekem. Női tornászválogatottunk bronza az egyik, a bűvölő szépségű Császár Mónikával, a korombeli fiúknak igen vonzó Medveczky Krisztinával többek között. Aztán az apró Szűcs Lajos súlyemelő ezüstje, aki 135 kilós lökésgyakorlatát hajszál híján megtartotta (olimpiai bajnok, ha sikerül), s a már három éve kedvenc Hargitay András nekem váratlan bronza 400 vegyesen, ami arany is lehetett volna tán. Lehetett volna – gondoltam később –, ha az esélyt Széchy Tamás a fejébe veri a döntő előtt. De nem tette, hisz a világrekorder Gary Hall – a pár nappal korábbi 200 pillangó nagy egyéni csúccsal elért ezüstje után főleg – verhetetlennek tetszett, így is haladt kétszáz méterig, aztán kifulladva ötödik lett csupán. Erre senki sem számíthatott, ám a mi fiunk három esztendeig tartó világuralmát ez a verseny alapozta meg.

S voltak egyéb csodák is még. Lasse Virén, a finn rendőr négy év múlva is megismételt (!) győzelme öt- és tízezer méteren, Klaus Wolfermann, a köpcös német gerelyes kétcentis diadala a Mexikóban az aranyat az utolsó pillanatban előlünk „elorozó” – ezért kicsit utált? – Janis Lusis felett, a tizenhat éves (!) Ulrike Meyfarth győzelme magasugrásban, vagy a szovjet Valerij Borzov diadala 100 és 200 síkon, aminek nem örültem, ahogy a zűrösen végződő kosárlabdadöntő eredményének sem (a szovjetek győztek egyetlen ponttal az USA ellen), noha nem voltam tételesen antikommunista még. Aztán a gerendán hátraszaltót először ugró Olga Korbut, a tornásztünemény (érdekes, nála a szovjet címer nem zavart), s persze Mark Spitz, az úszó, aki hét (négy egyéni, három váltó-) aranyat nyert, mindig világcsúccsal, aztán a játékok vége előtt hazamenekült, amit nemigen értettem, azt hiszem.

S noha tudtam – ahogy a tévéből tudni lehetett –, mi történt szeptember 5-én és 6-án, s azt is, hogy a versenyeket egy napra felfüggesztették, de hogy az olimpia ne folytatódna, pillanatig sem vettem komolyan, ha jól emlékezem. Számos magyar arany (vívás, birkózás, ökölvívás, kajak-kenu, vízilabda, labdarúgás) valóra válását vártam megszállottan inkább, s hogy visszavonhatatlan történelmi fordulatnak vagyok tudatlan tanúja, nem fogtam föl. S azt se persze, hogy a világra kúszott, később posztmodernnek nevezett idő egyik tragikus deficitje a sportot is elérte könyörtelenül. Meg hogy az „Istenek ajándékának” eszménye végképp a múlté immár, s minden, ami felénk közeledik – a hatalmi törekvések abszolútuma, az erőszak, a materiális sikerparancs –, a média uralta térben ezt a csodát is átszövi mindenestől. Még a hivatalosan – a NOB áldásával – itt startolt olimpiai kabalafigura (Waldi, a kedves kicsi tacskó) is ezt az – ez esetben a lábra kapni kezdő üzleti – szemléletet szolgálta bizony!

A világ szeme láttára zajló modern terrorizmus kezdete a pénz „törvényének” meglódulásával volt egyidejű szinte, s e „szentség” sem lett többé az, aminek tudtuk azelőtt. A „legvidámabb olimpia”, aminek a múltjukkal – lásd: Berlin, 1936 és ami utána jött – is birkózó németek a münchenit tervezték, a félelem, a bizalmatlanság alkalmává változott. A reá következő három játékokat ('76, '80, '84) vagy ezért, vagy azért csonkának kellett, hogy megélje a nagyvilág, az üzlet is uralni kezdte a sport ünnepét hamarosan, s az utóbbi nincs másképp ma sem.

Hogy én, az álmodozó e fordulatot nem vettem észre akkor, tán természetes. Kérdés: a világ vajon észrevette-e azóta már? Avagy: csak az illúzióinkat veszítettük el a fél évszázad során?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!