Sántha Gergely: A DVTK az egyik legjobb dolog ma ebben a régióban

– Feljut a focicsapat?
– Fel!

– Ennyire egyértelmű?
– Elég meggyőző a játékunk. Habár tavaly is ez volt a helyzet, az első helyen fordultunk, aztán jött egy jelentős megbicsaklás... Azon dolgozunk, hogy ez ne történjen meg ismét. Ha az eddig mutatott játékot és a csapategységet nézzük, joggal reménykedhetünk abban, hogy ezúttal összejön a feljutás.

– Ha sikerül, hátradőlhetne azzal, hogy teljes a kép, minden mozaik a helyére került?
– Amikor a munkatársaimmal beszélgetünk erről, újra és újra rádöbbenünk, hogy maximalisták vagyunk. Lehet, hogy magunkat – már elnézést a kifejezésért – szívatjuk ezzel, de az, hogy teljes legyen a kép, nálunk nem létezik, mindig mindenen lehet tovább fejleszteni. Az viszont igaz, hogy sokkal szebb lenne a kép, ha a futballcsapat visszatérne az NB I-be. Úgy gondolom, a hagyománya, a szurkolói bázisa, az infra­struktúrája és a klub nagysága miatt helye van az élvonalban. Idővel szeretnénk elérni, hogy azok a diósgyőri szakosztályok, amelyek jelentős múlttal dicsekedhetnek, egytől egyig az első osztályban szerepeljenek – és lehetőség szerint a mezőny első felében.

– A jó példa adva van: a férfi jégkorongozók bajnoki címeket nyertek, a női kosárlabdázók a Magyar Kupát hódították el az utóbbi években, mi több, nemcsak bejutottak az Euroligába, remekül is teljesítenek.
– A kosarasaink nagyon szép idényt futnak, de az előző évadukra is büszkék lehetnek, hiszen a bajnokságban bronzérmesek lettek, a kupadöntőben pedig félelmetesen jó hangulatú meccsen győzték le a Sopront itt, a DVTK Arénában. A tavalyi teljesítménynek is köszönhető, hogy most az Euroligában mérethetünk meg, és annak ellenére, hogy a kontinens legerősebb csapatait felvonultató sorozatban újoncok vagyunk, már hat mérkőzést megnyertünk, legutóbb legyőztük a címvédő Sopront is! Diósgyőrben tradíciója van a női kosárlabdának, a szakosztály még akkor is a klub egyik pillére, ha a futball elsőségét nem lehet vitatni. Mint szinte mindenhol az országban, nem férhet kétség hozzá, hogy Miskolcon is a labdarúgás áll a népszerűségi lista élén.

– Hol tart az 1910 februárjában alapított egyesület 2023 januárjában?
– Szerintem ott, hogy kijelenthető: a DVTK már több mint egyszerű futballklub! Örömmel tapasztalom, hogy ezt a gondolkodásmódot egyre többen veszik át a klubban, illetve a környezetében. Tudni érdemes, hogy azok az egységeink, amelyek Magyarországon működnek, kétezerötszáznál is több sportolót fognak össze, és ott van ugyebár a kelet-szlovákiai bázisunk: Kassán hozzávetőlegesen négyszáz futballistánk van. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy aki bármilyen formában kötődik a Diósgyőrhöz, úgy érezze, jó ide tartozni. Én mindenesetre úgy vélem, ami ebben a régióban ma az egyik legjobb – az a DVTK. Ezért is figyelünk arra, hogy ne csak a sportban, hanem egyéb területeken is az élen járjunk. Említhetem akár a miskolci középiskolákkal közös ösztöndíjprogramunkat, akár a különböző jótékonysági akciókban, illetve egyéb, a város szempontjából fontos kulturális események szervezésében való részvételünket. Amikor elkezdtük a munkát, eleinte egyedül éreztük magunkat ezen a téren, ám tekintettel arra, hogy ez olyan terület, amelyen aktívan dolgoztunk, idővel egyre többen csatlakoztak hozzánk. Fontos, hogy ezt a mentalitást sokan képviseljék, hogy akinek lehetősége van támogatni ezt a várost, ezt a régiót, tegye is meg.

– Tizenkét éve érkezett a klubhoz. Többet öregedett ezen időszak alatt tizenkét esztendőnél?
– Annyiban pontosítanám, hogy valóban tizenkét évvel ezelőtt érkeztem, amikor újra meg kellett menteni DVTK-t, de aztán kicsit eltávolodtam tőle, messzebbről figyeltem a fejlődését. Öt-hat éve foglalkozom megint magasabb szinten a klub felépítésével. Rálátásom persze van arra, mi történt tizenkét év alatt. Hovatovább még videófelvételem is egy régi mobiltelefonban, amely a hajdani állapotokról árulkodik. A régi stadion alagsorában volt két szobánk, egy szakadt pamlagon ültünk a sportigazgatónkkal, az ügyvezetőnkkel és a könyvvizsgálónkkal… Az akkori és a jelenlegi viszonyok között zongorázni lehet a különbséget. A DVTK az időt tájt jóformán abból állt, hogy volt egy kopottas, habár szép emlékeket őrző stadionja, egy füves edzőpályája és egy NB II-es csapata. Most pedig van háromezer sportolónk Miskolcon, továbbá a partnerklubjainkban, Egerben, Salgótarjánban, a Sajóvölgye Focisuliban és Kassán. A fejlődés látható, ám ennyivel nem elégszünk meg. Vannak még olyan szakosztályaink, például a kézilabda, amelyek még bérelt létesítményekben működnek, de feltett szándékunk, hogy belátható időn belül ők is otthonra leljenek a Sportligetben, hogy megfelelő körülmények között készülhessenek. Ahogy például a birkózók is, akik egykoron a korábbi stadion főépületében egy kis teremben voltak kénytelenek meghúzni magukat, ma viszont már a DVTK Medicalban kialakított, a diósgyőri birkózás hagyományaihoz méltó teremben edzhetnek.

– Mire a legbüszkébb az elmúlt tizenkét esztendőből?
– Egyrészt arra, hogy a klubon belül sikerült egységet kialakítani, amelynek részei a sportolók, a szakemberek, a munkatársak, a támogatók, a szurkolók és természetesen a tulajdonos. Ez az összefogás elengedhetetlen ahhoz, hogy jelentős eredményeket érhessünk el. Másrészt arra, hogy a DVTK kiérdemelte a kiemelt vidéki sportegyesületi státuszt, ami megfelelő támogatással is jár. Harmadrészt pedig arra, hogy olyan környezetet hoztunk létre, amely, úgy gondolom, még európai viszonylatban is megállja a helyét. Gyönyörű stadionunk, kiváló akadémiánk, multifunkciós sportcsarnokunk és minden igényt kielégítő orvosi központunk van, szerintem kevés klub mondhatja el magáról, hogy ennyire komplex infrastruktúrával rendelkezik. A sportszakmai munkát kell ehhez igazítanunk, de ezen a téren is jó irányba tartunk. A visszajelzések is pozitívak, egy kollégám a minap említette, az ország egyik patinás egyetemének sportközgazdász szakán már a DVTK-t hozzák fel példaként arra, miként kell egy működőképes klubmodellt felépíteni. Szintén a fejlődésünkről tanúskodó jel, hogy a nálunk dolgozó szakembereket már országszerte hívják különböző fórumokra előadásokat tartani. S akkor még nem szóltam arról, hogy ha szeretnénk Diósgyőrbe csábítani olyan szakembert, akiről úgy gondoljuk, tudná a munkánkat segíteni, azt tapasztaljuk, szívesen jön ide. Azt is elismerésnek vesszük, ha a mi edzőinkre, játékosainkra vetik ki a hálójukat mások, mondhatni, ez a sport velejárója. Úgy vagyunk vele, aki menni akar, menjen nyugodtan, nem gördítünk akadályt a távozása elé, miközben reméljük, új állomáshelyén a jó hírünket kelti. Más kérdés, hogy a pótlását meg kell oldani, de általában ez gyorsan sikerül.

– Feltételezem, a jelenlegi körülmények között könnyebb a klubnál tartani a tehetségeket.
– Könnyebb, igen, jóllehet Budapestnek máig jelentős elszívó hatása van. A fővárosban és egy-két megyeszékhelyen akad olyan klub, amely egyelőre jobb feltételeket tud kínálni, ugyanakkor mi sem fegyvertelenül indulunk már a csatába, tudunk mit ajánlani, hogy mást ne mondjak, az országos szinten elismert Miskolci Egyetemmel is van együttműködésünk, amelynek keretében nem csak a sport területén segíthetjük a fiatalok képzését.

– Korábban már esett szó Egerről, Salgótarjánról és Kassáról. Ezek a bázisok mennyit tesznek hozzá a DVTK-hoz, illetve mennyit kapnak a DVTK-tól?
– Az összes félnek gyümölcsöző a kooperáció. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy legyen szó bármelyik klubról, megőrizte az identitását, a saját nevén, címerével, színeiben fut ki a pályára. A támogatásunk alapvetően sportszakmai jellegű, de olyan pénzügyi, jogi, marketing- és kommunikációs háttérrendszert is adunk, amely a strukturált működéshez szükséges. Lényeges, hogy a helyi szereplőkkel megtaláljuk a közös hangot. Eszünk ágában sincs „lerabolni” a klubokat, de a tehetségesebb játékosoknak lehetőségük van arra, hogy a régió legfejlettebb klubjához, a DVTK-hoz csatlakozzanak. Örömteli, hogy a magyar kormánnyal együtt aktívan részt veszünk a kassai labdarúgás feltámasztásában is. Az a projekt valamelyest más jellegű, mint a többi. Kassa Kelet-Szlovákia fővárosa, ahol egykor jelentős futballélet volt, sokan emlékezhetnek arra, hogy a csapat a Bajnokok Ligája csoportkörében is játszott. Az elmúlt évek azonban nem alakultak jól, tulajdonképpen újra kellett éleszteni az ottani labdarúgást. Kerestük a lehetőséget arra, hogy Észak-Magyarországhoz közel, Kelet-Szlovákiában is megvessük a lábunkat, a kassaiak pedig olyan partnert kerestek, aki az ottani focihagyományokhoz méltó módon tudja segíteni őket. Van egy erős patrióta réteg, amelynek fontos a sportélet, velük együttműködve vágtunk bele az építkezésbe. Ma már kijelenthető, az FC Kosice újjáépült, a klubot olyan szintre tudtuk emelni, hogy a város már minket tart első számú partnerének. Egy év alatt elértük, hogy az utánpótlás-korosztályok feljussanak az első osztályba, miközben a kárpát-medencei akadémiai rendszernek is részévé vált Kassa. A következő lépés az, hogy legkésőbb jövő őszre felépítsünk egy, a Diósgyőréhez hasonló sportakadémiát. A stadiont már mi üzemeltetjük, pillanatnyilag 7500-an, legfeljebb nyolcezren férnek el benne, a befogadóképességet szeretnénk 13 500-ra bővíteni. Már csak az hiányzik, hogy az FC Kosice is feljusson a második ligából az elsőbe. A tavaszi folytatást a második helyről várja a csapat, szerintem jó esélye van rá, hogy az ősznek már az élvonalban vágjon neki.

– Kassán a női kosárlabdának és a férfi jégkorongnak is dicső múltja van...
– Ezért is vetődött fel, hogy e sportágakban is szerepet vállaljunk, amire idővel sor kerülhet – és a kassaiak is ezt szeretnék. Azt is hozzáfűzném, hogy meglepően jó fogadtatása van az ottani jelenlétünknek, Kelet-Szlovákia és Észak-Magyarország együttműködését sokan jó szemmel nézik. Ne feledjük, volt idő, amikor ez a két régió egy gazdasági és geográfiai egységként működött, az akkor ebből fakadó előnyöket jó lenne újra élvezni. Szerencsére a kassai város- és klubvezetőség is úgy látja, jóval messzebb jutunk, ha együtt próbálkozunk, mintha külön utakon járnánk.

– „Nem áll le a sport Diósgyőrben!” – adták hírül a klubportálon októberben, amikor beszámoltak az energiaválság okozta korlátozó intézkedésekről. Azóta eltelt három hónap, momentán mennyire forog veszélyben a DVTK léte?
– Amit akkor nyilatkoztam, most is igaz: folyamatosan dolgozunk azon, hogy ne csak ma, holnap is legyen DVTK! Ez persze nem jelenti azt, hogy ne éreznénk meg a krízist. Hogy csak egy példát említsek: habár Miskolcon, ha jól tudom, mintegy hatvan százalék a geotermikus energia aránya, a távhő ára a tízszeresére emelkedett. Olyan megszorító intézkedéseket hoztunk, amelyek azt szolgálták, hogy minél kevesebb legyen a fogyasztásunk. Hogy megint csak példákkal szolgáljak: nem használjuk a stadion pályafűtését és a gyepnapoztató berendezést, korlátozzuk a létesítmények nyitva tartását, és házon belül is összehúztuk magunkat, közel sem használunk annyi irodát, mint korábban. Amikor ezeket a döntéseket meghoztuk, az vezérelt bennünket, hogy az alapvető sportszakmai munka ne sérüljön, de közben csökkenjenek a költségeink. A válság természetesen így is hatással volt és van ránk, ám a stabil tulajdonosi háttérnek és a jól koordinált napi munkának hála, a DVTK léte továbbra sem forog veszélyben. Ezt egyébként az időközben elért eredményeink is bizonyítják.

– Egy klubtulajdonos egyszer azt mondta, akkor dolgozik jól az ember, ha vannak irigyei. Vajon önöknek vannak?
– Valószínűleg vannak, de azt az elvet vallom, hogy azt is meg kell köszönni, ha valaki kritizál vagy éppen irigy ránk, hiszen ez csak erősebbé és eltökéltebbé tesz minket. Van egy kissé közhelyes mondás: ha azt akarod, hogy mindenki szeressen, árulj fagylaltot... Mi azt nem szeretnénk, viszont továbbra is a saját utunkon akarunk járni, hogy megvalósítsuk a céljainkat. Olyan klubot szeretnénk felépíteni, amelyhez jó tartozni, és szeretnénk azt is érezni, hogy akik Miskolcon, sőt Észak-Magyarországon élnek, büszkék a DVTK-ra. Lényegesnek tartom, hogy ez a pozitív gondolkodásmód kialakuljon, van is teendőnk ezen a téren, ám aki nem hisz abban, amit épít, jobban teszi, ha abbahagyja, vagy elkezd valami mást.

– Hogy áll most az „építkezés”?
– Kezdjük áttörni a falat. Nem volt könnyű… Ha valamiért, ezért érdemes gürcölni. Ha az emberek látásmódját jó irányba tudjuk változtatni, már megérte. Mindamellett a cél még odébb van, nem elégszünk meg annyival, hogy idáig eljutottunk – úgyhogy dolgozunk tovább.

– A szüntelen építkezés mellett mennyire lehet élvezni a munkát?
– Voltaképpen az építőmunka mindig élvezet, de… Látja, ez jó kérdés.

– Akkor úgy kérdezem, ha a nézőtérről azt látja, hogy a focicsapat hétezer néző előtt veri meg kettő-nullára az ősi rivális Nyíregyházát, vagy azt, hogy a női kosarasok újabb győzelmet aratnak az Euroligában, el tudja engedni magát?
– Természetesen jó ilyenkor ott lenni. Nem tagadom azonban, a futballmeccseken érdekes érzés fog el, amikor úgy ülök a lelátón, hogy tisztában vagyok vele, abban a pillanatban nincs ráhatásom arra, hogyan alakuljanak az események. Az elég kellemetlen tud lenni… Ennek feldolgozásán a mai napig dolgozom, de sokat segít, hogy az elmúlt időszakban többnyire olyan mérkőzéseket játszott a csapat, amelyek hajrájában már nem kellett a körmünket rágni az idegességtől. S nem feltétlenül az eredmény, hanem a játék képe és a hozzáállás miatt. Ezzel szembesülve sokkal könnyebben elhisszük, hogy nyerhetünk, mint korábban.

– Azon túl, hogy a DVTK elnöke, az Észak-Magyarországi Fejlesztési Zrt. vezérigazgatója, a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének és a Sportegyesületek Országos Szövetségének is elnökségi tagja. A családtagjai nem hiányolják otthon?
– Nem mondom, hogy nem. De a feleségem úgy nőtt fel, hogy az édesapja sokat volt távol munkahelyi elfoglaltság miatt, ezért megérti, hogy az átlagosnál kevesebbet tartózkodom odahaza. Ettől még nyilván szeretnék több időt tölteni vele és a három gyerekünkkel, jó lenne látni, ahogy felnőnek. Egy fiunk és két lányunk van, a kisebbik lány két és fél éves, reggelente úgy köszön el tőlem, hogy azt kiabálja: „Diósgyőr!” S a család mellett ott van még a sport is, igyekszem mozogni, amikor csak lehet, a kosárlabdázás ugyanúgy közel áll hozzám, mint a legtöbb téli sportág, valamint a hegyi kerékpározás és a futás. Mostanában csak arra jut időm, ami nem igényel különösebb tervezést, vagy felpattanok a bringára és tekerek egy jót, vagy felhúzom a cipőmet és elmegyek futni. Ja, és ott van még a szerda reggeli kosárlabdázás a kollégákkal, amit ők megszerveznek, nekem csak csatlakoznom kell hozzájuk. Egyebek mellett a csapatépítő jellege miatt is boldogan csinálom. Azt szoktam mondani nekik, háromféleképpen lehet meghatározni egy ember jellemét: ha leülsz vele inni, ha hatalmat adsz neki, vagy ha egy csapatban sportolsz vele. Figyelem is a munkatársaimat játék közben, habár erős a gyanúm, nem rajonganak ezért…

– No, és szerda reggelente fontos a győzelem?
– Az mindig fontos!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 21-i lapszámában jelent meg.)