Serpico – újratöltve – S. Tóth János publicisztikája

Mióta a charlottesville-i fazékról lerepült a fedő, felbolydult az Egyesült Államok. Egyik pillanatról a másikra megint felszínre került „a szabadság édes honát” (lásd a híres patrióta dalt, a „My Country, 'Tis of Thee”-t) feszítő súlyos problémahalmaz.

A casus belli a polgárháborúban vereséget szenvedő konföderáció hadseregét vezető Robert Edward Lee tábornok szobrának tervezett eltávolítása volt. Ez idegesítette fel annyira a fehér nacionalistákat (az ellenoldal szerint: fajvédőket, neonácikat), hogy demonstrációt szerveztek, amelyen ellentüntetők jelentek meg. A két csoport összecsapása halálos áldozattal is járó zavargásokat robbantott ki, az egyetemi központnak számító településen rendkívüli állapotot kellett kihirdetni. A koromsötét indulatok nem álltak meg Virginia határánál, a hétvégén Bostonban demonstráltak jobb- és baloldali szervezetek.

„Teljesen mindegy, honnan jövünk, milyen a bőrünk színe, a vallásunk vagy a politikai szimpátiánk, elsősorban amerikaiak vagyunk!” – állt elő a lózunggal Donald Trump, de inkább rátett egy lapáttal. Személye amúgy is majdnem annyira megosztó az amerikánók körében, mint a néhai Lee tábornoké, akire a déli, rabszolgatartó államok szövetsége iránt naftalinszagú nosztalgiát érzők háborús hősként, a konföderáció emlékét is eltörölni óhajtók rasszista rémképként tekintenek. S hogy mennyire erősek az ellenérzések a hivatalban lévő elnök-celebbel szemben, arra bizonyság a minapi hír, miszerint a kosárlabdázó Kevin Durant bejelentette, nem vesz részt a fehér házi fogadáson, és nem fogad el semmiféle invitálást a sármőr prezidenttől. Az Egyesült Államokban ugyanis szokás, hogy az ország első embere vendégül látja a profi kosárlabda-, amerikaifutball-, baseball- és jégkorongbajnokság győztesét a rezidenciáján. A Golden State Warriors 28 éves bedobója saját nevében beszélt, de hozzátette, ismerve csapattársait, valamennyien egyetértenek vele. Nem az oaklandiek az első távol maradók a Trump-érában, a Super Bowl-győztes New England Patriots több futballistája nemet mondott már a washingtoni meghívásra.

Vegyük észre: az amerikai sportnak is megvan a maga színtiszta kémiája a politikával.

Múlt heti hír az is, hogy a New York-i rendőrség hetvenöt aktív és nyugállományú tisztje támogatásáról biztosította Colin Kaepernicket, a San Francisco 49ers korábbi irányítóját. A többségében altiszti rangú zsaruk a Brooklyn híd előtt közös fényképet is készítettek. Ezen valamennyien fekete pólót viselnek, rajta az „#imwithkap” felirattal. Köztük volt Frank Serpico is, akinek a fojtogató rendőrségi korrupció elleni küzdelme ihlette Sidney Lumet 1973-as Serpico című világsikerű krimijét, a címszerepben Al Pacinóval. A most 81 éves exrendőr saját bevallása szerint nem focirajongó, mégis társai mellé állt, mert szerinte magasztos Kaepernick szándéka, miszerint próbálná az Egyesült Államok alapító atyáihoz méltóvá tenni a mai Amerikát.

A futballista tavaly azzal került a címlapokra, hogy hanyagul üldögélt a Himnusz alatt, így tiltakozva az ország „színes bőrű állampolgárainak elnyomása” és az afroamerikaiakkal szembeni eltúlzott rendőri fellépések ellen. A klub és az NFL a quarterback döntését a „véleménynyilvánítás szabadsága megnyilvánulásának” minősítette, ám a szurkolók egy része nem volt ennyire megértő: számos videó került fel az internetre, amelyen a renegát 7-es számú mezét égették. A játékos márciusban kilépett aktuális szerződéséből, szabadügynökké vált, de azóta sem kapott ajánlatot egyetlen NFL-gárdától sem. Azért a piedesztálra emelés előtt tegyük hozzá: a sarkos probléma azért mégis az a minősíthetetlen produkció, amit a 49ers színeiben a pályán nyújtott.

Mindezek fényében különösen izgalmasnak ígérkezik Bill Nowlin készülő életrajzi könyve Thomas Yawkeyról. Az illető úriember a Boston Red Sox profi baseballklub tulajdonosa volt, s mostanság is az a kép él róla, hogy a megrögzött rasszista prototípusa. A „The Thomas Yawkey, Patriarch of the Boston Red Sox” című monográfiáról nyilatkozva azonban a szerző azt mondta, erre semmiféle bizonyítékot nem talált. Pedig a történeti hűség érvényesítése érdekében több tucat Red Sox-játékost meginterjúvolt, köztük a legendás infieldert, a most 83 éves Pumpsie Greent és az egykori right fieldert, a 73. életévében járó Reggie Smitht. „Kerestem a füstölgő pisztolyt, de nem találtam” – ismerte el a sportág szavahihető tanúja, a baseballról – s benne a Red Soxról – már több mint hatvan könyvet publikáló Nowlin. Ugyanakkor tagadhatatlan tény, hogy a Red Sox volt az utolsó franchise, amely megnyitotta kapuit a színes bőrűek előtt – a pályát és a klubapparátust illetően egyaránt.

Thomas Yawkey 1933-ban, négy nappal a harmincadik születésnapja után vásárolta meg Red Sox gárdáját 1.25 millió dollárért, és 43 esztendőn át tulajdonolta, ami máig rekord a baseballtörténelemben. Ám 73 éves korában úgy szenderült jobblétre, hogy csapata nem tudta megnyerni a World Seriest. Háromszor, 1946-ban és 1967-ben, majd pedig 1975-ben ugyan eljutott a nagydöntőig, de mindháromszor kikapott; az első két alkalommal a St. Louis Cardinalstól, utóbb a Cincinnati Redstől. „Mai fejjel könnyű azt mondani, hogy nyitottabbnak kellett volna lennie, de a pénzvilágban, az orvostársadalom csúcsán vagy éppen az akadémiákon semmivel sem ment gyorsabban az integráció, mint a Red Soxnál” – vélekedett az utólagos viviszekciókról a szerző.

Jó, ha annak idején Yawkey lecsap Jackie Robinsonra, talán nem marad el az áhított „világbajnoki” diadal sem. Ám a second baseman 1947-ben a Dodgershez került, s brooklyniként lett a Major League Baseball első afroamerikai játékosa. Megtörve azt az 1880 óta érvényes dogmát, miszerint a feketék csakis a „néger ligák” valamelyikében szerepelhettek. Yawkey utóbb bevallotta a Boston Herald szakírójának, George Sullivannek: megbánta a hosszadalmas elvi lecövekelést. A krónikás szerint – aki hat évet töltött anyaggyűjtő búvárkodással és e szenvedélyes pályakép összekalapálásával – mindez az ügyvezetők, Joe Cronin és Eddie Collins számlájára is írandó, akik rossz súgóknak bizonyultak. Amikor aztán 1959-ben, a New York Yankees és a Philadelphia Phillies után utolsóként Yawkey is rászánta magát egy afroamerikai szerződtetésére, a legkevésbé sem keltette kelletlen fráter benyomását. Sőt, nagyvonalú gesztussal még fizetési előleget is adott Pumpsie Greennek.

Márpedig a világháború utáni Amerika korszellemét üzembiztosan kódolja e történet: Robinson első, a Dodgers mezében lejátszott meccsére 1947. április 15-én 26 623 néző gyűlt össze az Ebbets Fielden. Közülük mintegy 14 ezren afroamerikaiak voltak, akik a folytatásban is özönlöttek a csapat mérkőzéseire, hátat fordítva a „néger ligákban” szereplő addigi kedvenceiknek. Pionírként azonban Robinson sokak ingerküszöbét megpiszkálta, így azzal kellett szembesülnie, hogy csapattársai egy része nem hajlandó egy asztalhoz ülni vele. A zendülésnek Leo Durocher menedzser sallangmentes kirohanása vetett véget: „Nem érdekel, hogy melyik srác sárga vagy fekete vagy olyan csíkos, mint egy kiba…ott zebra. Én vagyok e csapat menedzsere, s én azt mondom, Robinson játszik. Mi több, azt mondom, valamennyiünket gazdaggá tesz. S ha ezt nem tudjátok értékelni, mindegyikőtöket eladom.”

Robinson 1962-ben bekerült a Baseball Hall of Fame-be, 42-es mezszámát valamennyi klubra érvényesen visszavonultatta a liga.

Az ellenhős Thomas Yawkey emlékét 1977 óta utca őrzi Bostonban. A Yawkey Way 4. szám alatt található a Fenway Park, a Red Sox stadionja. A múlt héten John Henry, a franchise jelenlegi tulajdonosa bejelentette, kampányt indít az utca nevének megváltoztatásáért, mivel Yawkey több mint egy évtizeden át ellenállt az integrációnak. „A mai napig kísért, mi zajlott itt az érkezésünk előtt hosszú-
hosszú időn át” – sopánkodott a befektető-üzletember.

Lássuk be: Amerikában sem minden fehér vagy fekete…

A casus belli a polgárháborúban vereséget szenvedő konföderáció hadseregét vezető Robert Edward Lee tábornok szobrának tervezett eltávolítása volt. Ez idegesítette fel annyira a fehér nacionalistákat (az ellenoldal szerint: fajvédőket, neonácikat), hogy demonstrációt szerveztek, amelyen ellentüntetők jelentek meg. A két csoport összecsapása halálos áldozattal is járó zavargásokat robbantott ki, az egyetemi központnak számító településen rendkívüli állapotot kellett kihirdetni. A koromsötét indulatok nem álltak meg Virginia határánál, a hétvégén Bostonban demonstráltak jobb- és baloldali szervezetek.

„Teljesen mindegy, honnan jövünk, milyen a bőrünk színe, a vallásunk vagy a politikai szimpátiánk, elsősorban amerikaiak vagyunk!” – állt elő a lózunggal Donald Trump, de inkább rátett egy lapáttal. Személye amúgy is majdnem annyira megosztó az amerikánók körében, mint a néhai Lee tábornoké, akire a déli, rabszolgatartó államok szövetsége iránt naftalinszagú nosztalgiát érzők háborús hősként, a konföderáció emlékét is eltörölni óhajtók rasszista rémképként tekintenek. S hogy mennyire erősek az ellenérzések a hivatalban lévő elnök-celebbel szemben, arra bizonyság a minapi hír, miszerint a kosárlabdázó Kevin Durant bejelentette, nem vesz részt a fehér házi fogadáson, és nem fogad el semmiféle invitálást a sármőr prezidenttől. Az Egyesült Államokban ugyanis szokás, hogy az ország első embere vendégül látja a profi kosárlabda-, amerikaifutball-, baseball- és jégkorongbajnokság győztesét a rezidenciáján. A Golden State Warriors 28 éves bedobója saját nevében beszélt, de hozzátette, ismerve csapattársait, valamennyien egyetértenek vele. Nem az oaklandiek az első távol maradók a Trump-érában, a Super Bowl-győztes New England Patriots több futballistája nemet mondott már a washingtoni meghívásra.

Vegyük észre: az amerikai sportnak is megvan a maga színtiszta kémiája a politikával.

Múlt heti hír az is, hogy a New York-i rendőrség hetvenöt aktív és nyugállományú tisztje támogatásáról biztosította Colin Kaepernicket, a San Francisco 49ers korábbi irányítóját. A többségében altiszti rangú zsaruk a Brooklyn híd előtt közös fényképet is készítettek. Ezen valamennyien fekete pólót viselnek, rajta az „#imwithkap” felirattal. Köztük volt Frank Serpico is, akinek a fojtogató rendőrségi korrupció elleni küzdelme ihlette Sidney Lumet 1973-as Serpico című világsikerű krimijét, a címszerepben Al Pacinóval. A most 81 éves exrendőr saját bevallása szerint nem focirajongó, mégis társai mellé állt, mert szerinte magasztos Kaepernick szándéka, miszerint próbálná az Egyesült Államok alapító atyáihoz méltóvá tenni a mai Amerikát.

A futballista tavaly azzal került a címlapokra, hogy hanyagul üldögélt a Himnusz alatt, így tiltakozva az ország „színes bőrű állampolgárainak elnyomása” és az afroamerikaiakkal szembeni eltúlzott rendőri fellépések ellen. A klub és az NFL a quarterback döntését a „véleménynyilvánítás szabadsága megnyilvánulásának” minősítette, ám a szurkolók egy része nem volt ennyire megértő: számos videó került fel az internetre, amelyen a renegát 7-es számú mezét égették. A játékos márciusban kilépett aktuális szerződéséből, szabadügynökké vált, de azóta sem kapott ajánlatot egyetlen NFL-gárdától sem. Azért a piedesztálra emelés előtt tegyük hozzá: a sarkos probléma azért mégis az a minősíthetetlen produkció, amit a 49ers színeiben a pályán nyújtott.

Mindezek fényében különösen izgalmasnak ígérkezik Bill Nowlin készülő életrajzi könyve Thomas Yawkeyról. Az illető úriember a Boston Red Sox profi baseballklub tulajdonosa volt, s mostanság is az a kép él róla, hogy a megrögzött rasszista prototípusa. A „The Thomas Yawkey, Patriarch of the Boston Red Sox” című monográfiáról nyilatkozva azonban a szerző azt mondta, erre semmiféle bizonyítékot nem talált. Pedig a történeti hűség érvényesítése érdekében több tucat Red Sox-játékost meginterjúvolt, köztük a legendás infieldert, a most 83 éves Pumpsie Greent és az egykori right fieldert, a 73. életévében járó Reggie Smitht. „Kerestem a füstölgő pisztolyt, de nem találtam” – ismerte el a sportág szavahihető tanúja, a baseballról – s benne a Red Soxról – már több mint hatvan könyvet publikáló Nowlin. Ugyanakkor tagadhatatlan tény, hogy a Red Sox volt az utolsó franchise, amely megnyitotta kapuit a színes bőrűek előtt – a pályát és a klubapparátust illetően egyaránt.

Thomas Yawkey 1933-ban, négy nappal a harmincadik születésnapja után vásárolta meg Red Sox gárdáját 1.25 millió dollárért, és 43 esztendőn át tulajdonolta, ami máig rekord a baseballtörténelemben. Ám 73 éves korában úgy szenderült jobblétre, hogy csapata nem tudta megnyerni a World Seriest. Háromszor, 1946-ban és 1967-ben, majd pedig 1975-ben ugyan eljutott a nagydöntőig, de mindháromszor kikapott; az első két alkalommal a St. Louis Cardinalstól, utóbb a Cincinnati Redstől. „Mai fejjel könnyű azt mondani, hogy nyitottabbnak kellett volna lennie, de a pénzvilágban, az orvostársadalom csúcsán vagy éppen az akadémiákon semmivel sem ment gyorsabban az integráció, mint a Red Soxnál” – vélekedett az utólagos viviszekciókról a szerző.

Jó, ha annak idején Yawkey lecsap Jackie Robinsonra, talán nem marad el az áhított „világbajnoki” diadal sem. Ám a second baseman 1947-ben a Dodgershez került, s brooklyniként lett a Major League Baseball első afroamerikai játékosa. Megtörve azt az 1880 óta érvényes dogmát, miszerint a feketék csakis a „néger ligák” valamelyikében szerepelhettek. Yawkey utóbb bevallotta a Boston Herald szakírójának, George Sullivannek: megbánta a hosszadalmas elvi lecövekelést. A krónikás szerint – aki hat évet töltött anyaggyűjtő búvárkodással és e szenvedélyes pályakép összekalapálásával – mindez az ügyvezetők, Joe Cronin és Eddie Collins számlájára is írandó, akik rossz súgóknak bizonyultak. Amikor aztán 1959-ben, a New York Yankees és a Philadelphia Phillies után utolsóként Yawkey is rászánta magát egy afroamerikai szerződtetésére, a legkevésbé sem keltette kelletlen fráter benyomását. Sőt, nagyvonalú gesztussal még fizetési előleget is adott Pumpsie Greennek.

Márpedig a világháború utáni Amerika korszellemét üzembiztosan kódolja e történet: Robinson első, a Dodgers mezében lejátszott meccsére 1947. április 15-én 26 623 néző gyűlt össze az Ebbets Fielden. Közülük mintegy 14 ezren afroamerikaiak voltak, akik a folytatásban is özönlöttek a csapat mérkőzéseire, hátat fordítva a „néger ligákban” szereplő addigi kedvenceiknek. Pionírként azonban Robinson sokak ingerküszöbét megpiszkálta, így azzal kellett szembesülnie, hogy csapattársai egy része nem hajlandó egy asztalhoz ülni vele. A zendülésnek Leo Durocher menedzser sallangmentes kirohanása vetett véget: „Nem érdekel, hogy melyik srác sárga vagy fekete vagy olyan csíkos, mint egy kiba…ott zebra. Én vagyok e csapat menedzsere, s én azt mondom, Robinson játszik. Mi több, azt mondom, valamennyiünket gazdaggá tesz. S ha ezt nem tudjátok értékelni, mindegyikőtöket eladom.”

Robinson 1962-ben bekerült a Baseball Hall of Fame-be, 42-es mezszámát valamennyi klubra érvényesen visszavonultatta a liga.

Az ellenhős Thomas Yawkey emlékét 1977 óta utca őrzi Bostonban. A Yawkey Way 4. szám alatt található a Fenway Park, a Red Sox stadionja. A múlt héten John Henry, a franchise jelenlegi tulajdonosa bejelentette, kampányt indít az utca nevének megváltoztatásáért, mivel Yawkey több mint egy évtizeden át ellenállt az integrációnak. „A mai napig kísért, mi zajlott itt az érkezésünk előtt hosszú-
hosszú időn át” – sopánkodott a befektető-üzletember.

Lássuk be: Amerikában sem minden fehér vagy fekete…