Attila, Isten, kard – Berta Mihály publicisztikája

A napokban volt hetvenöt éve, hogy a kétszeres olimpiai bajnok magyar kardvívó, Petschauer Attila belepusztult a második világháború ésszel fel nem fogható embertelenségébe. Petschauer Attiláról nehéz újat mondani. Hetvenöt éve halott, és ebben a hetvenöt évben jelentős terjedelemben foglalkozott vele a magyar nyelvű sajtó. Könyvek, cikkek, memoárok jelentek meg róla Kő Andrástól kezdve az egykori vívótárs Zöld Ferencen át Syposs Zoltánig. És nem is csak a távoli múltban: Nyáry Krisztián a 2014-ben kiadott Igazi hősök című kötetében ad remek összefoglalót az életéről, és a Nemzeti Sportban is időről időre feltűnik a neve – legutóbb 2015-ben Thury Gábor írt róla hosszabb méltatást.

Petschauer Attiláról a halála évfordulója kapcsán írni – disszonáns érzés. Kell persze, morális kötelességből, a rettenet megismétlődésének elkerülése reményében, és az emlékezés kapcsán szólni kell a hiány okozta fájdalomról is. Csak hát Petschauer lényétől mi sem állt távolabb, mint a szenvedés, a kegyetlenség, a megalázottság és főleg a halál. Ő ugyanis maga volt az élet. Nem életművész; az élet élésének művésze. Művészi szinten űzte a kardvívást is – ez mondjuk elmondható szinte az összes olimpiát nyerő kortársáról –, és egy művész nagyvonalúságával élte, kóstolta, ízlelte, olykor falta és habzsolta a mindennapi életét. Mintha érezte volna, hogy kevés idő jut itt neki...

Imádott szerepelni. Ahogy a páston a fegyverét, olyan gyorsan és élesen használta a nyelvét is. Történetei, tréfái, bemondásai, amelyeknek jelentős részben ő maga volt a főszereplője, kifogyhatatlannak látszottak. A visszaemlékezések rendre kiemelik, milyen kiváló érzéke volt a paródiához: mindegy volt neki, hogy olasz vívómesterét, Italo Santellit, vagy ha éppen úgy hozta kedve, egy fekete zsebfésűt az orra alá dugva Adolf Hitlert – bárkit karikírozott. Igazi társasági emberként a vívótermen kívül jóformán csak a kávéházakban, éttermekben, lokálokban, klubokban, bárokban vagy mulatókban érezte jól magát. Vonzódott a művészemberekhez, és ők is vonzódtak hozzá: gyakorta megesett, hogy Jávor Pállal vágott neki az éjszakának, a színművész Csortos Gyula barátként szerette, Karinthy Frigyes egy időben a legszűkebb baráti körének tagjai között tudhatta; aligha véletlen, hogy becenevén (Pecsus) emlegetve az Utazás a koponyám körül című regényébe is beleírta. Petschauer alakja egy másik Karinthy, Ferenc Baracklekvár című prózájában is megjelenik, szerelme, a korszak egyik „femme fatale"-jaként ismert előadóművész Becker Bébi oldalán (a novella realista lenyomat a harmincas évek művészvilágának életéről, egyszersmind polgári értelemben vett élhetetlenségéről), valahogy így: „Majd Petschauert nógatták, meséljen valamit, mert híresen jó történetei voltak, s fordulatosan tudott előadni. Hát elbeszélte újra, mit mondott ő Barcelonában a magyar követnek, aztán hogy miképpen szabadult meg Lellén egy kövér, kellemetlen bankigazgatónétól, akinek teniszleckét kellett adnia, pedig akkorra randevút beszélt meg egy kislánnyal."

Élénk társasági élete révén bejáratos volt a színházakba, volt, hogy ő tanította be a Vígszínház új bemutatójának vívójelenetét, sőt előfordult, hogy kisebb szerepeket kapott. Amikor 1932-ben Los Angelesben volt az olimpia, járt Hollywoodban, és el is játszott a gondolattal, hogy a játékok után kint marad, valamelyik stúdióhoz szerződik, és a filmiparban próbál szerencsét, de aztán hazatért a többiekkel. Sportpályafutása után újságíróként dolgozott Miklós Andor Az Estjénél, eleinte sportot, később színházi kritikákat írt, 1936-ban ő volt a lap kiküldött berlini tudósítója a nyári olimpiai játékokon. A kor divatos társasági lapjai rendszeresen írtak róla, neki pedig nem volt ellenére a népszerűség – sokszor naivan, máskor a szeretetre és a megbecsülésre vágyva, olykor viszont szimplán megszokásból úgy fürdőzött az ismertségben, mint kiskacsa a pocsolyában.

Ez a vásári sokszínűség, a művésztársaság állandó pezsgése, a nem hajszolt, mégis tálcán kapott népszerűség és úgy általában Petschauer szeretnivalóan bohém életvitele egy idő után teljesen rárakódott a vívó Petschauerre. Nem nyomta el, nem is tette idézőjelbe a nagyszerű kardozó egy évtizedet sem kitevő sportolói pályafutását, csak éppen szétválaszthatatlanul összekeveredett vele. Petschauer Attila ezáltal legendás alakká vált, a szó szoros értelmében, mert a sportolói életmű valóságosságáról egy idő után már nem lehetett lefejteni a fikciót.

Persze ezzel sem lenne semmi baj, csakhogy az ő esetében zömében ezek a történetek váltak meghatározóvá, nem pedig mondjuk a mát talán sokkalta jobban érdeklő kérdés: milyen vívó is volt valójában? Hogy mit jelentett az akkori Magyarországon zsidó felmenőkkel érvényesülni abban a sportágban, amely egyébként nemesi származású katonatisztek privilégiumának számított? Vagy hogy bár Petschauer két olimpián is a szívét és a lelkét tette bele a kardcsapat aranyérmébe, mivel magyarázható, hogy egyéniben sem olimpián, sem Európa-bajnokságon, de még csak magyar bajnokságon sem állhatott fel a dobogó tetejére: balszerencsével, a honi kardvívókrém nehezen áthatolható sűrűségével, Petschauer gyengéivel esetleg, netán az ellene itthon elkövetett – sokat emlegetett, de sosem bizonyítható – kijátszással és csalással?

Így aztán a velünk élő Petschauer-kép igencsak maszatos. Csak egyetlen példa: arról mindenki, aki az életrajz iránt érdeklődik, könnyűszerrel tudomást szerezhet, hogyan találkozott össze a berlini olimpián Hermann Göringgel a vívóteremben, s hogyan adott ott neki rögtönzött vívóleckét egy sétapálca segítségével, miközben kortárs visszaemlékezők szerint ez a történet úgy, ahogy van, kitaláció, és aligha kanonizálódik, ha nem a „zsidókérdés végső megoldásában" részes Göring a főszereplője. De legalább ilyen sok a fél- vagy téves információ a halálával kapcsolatban is; 1943 januárja óta legalább három, de inkább ötféle változat kering a vívó szovjetunióbeli deportálásáról és ottani pusztulásáról. Kárpáti Károly olimpiai bajnok birkózónak tulajdonítják, noha ő igazolhatóan sosem nyilatkozta, hogy látta, amint a Davidokva melletti munkatáborban magyar keretlegények a dermesztő hidegben meztelenre vetkőztették, megverték, majd egy fa tetejére küldték fel az elgyengült Petschauert azzal a felszólítással, hogy kukorékoljon, mint egy kakas, majd vízzel addig locsolták, amíg ott helyben meg nem fagyott. Volt, aki azt állította, Petschauer szovjet hadifogságba került, brutálisan megverve, és hiába a nagy tudású ottani szovjet orvos segítsége, megmenteni már nem tudták. Illés Béla későbbi Kossuth-díjas író, aki a világháborúban egyébként a szovjet hadseregben szolgált, állította, Petschauert a Vörös Hadsereg Davidovka mellett eltemette, még kétnyelvű sírfeliratot is kapott. Ehhez képest a valóság az, hogy végső nyughelyéről nincsenek ismereteink, vélhetően tömegsírban fekszik. Budapesten, a Farkasréti temetőben a 935. parcellában található, ismeretlen nyughelyű olimpiai bajnokok emlékére készített obeliszken olvasható a neve. A haláláról viszont – legalább – rendelkezésre áll hiteles, levéltári dokumentumok alapján alátámasztható információ. Dr. B. Stenge Csaba a Seregszemle című folyóiratban 2016 januárjában publikált tanulmánya szerint Petschauer „1943. január 14-én esett szovjet hadifogságba Novij Gran Hresztikinél. [...] Ezt követően, a davidovkai szovjet hadifogolytáborban kitört kiütéses tífuszjárvány áldozatává vált.”

A kiváló vívó tehát minden valószínűség szerint nem ott és nem úgy halt meg, ahogy azt a szélesebb nyilvánosság eddig ismerte, és ahogy azt A napfény íze című film – melyben az (egyik) főszereplő, Sors Ádám alakját Petschauer és Kabos Endre élettörténete alapján gyúrta fiktív alakká Szabó István rendező – láttatta és ábrázolta. Márpedig ez annak ellenére is problémákat és félreértéseket szül, ha tudjuk, nem dokumentarista mozi készült.

Nem mintha ez változtatna bármin is.