Hamburgi parkból a Velencei-tóhoz – Deák Zsigmond publicisztikája

Dlusztus Imre publicista kollégánk tegnap megjelent Rettegtek a futballtól című írásában idézte meg Kádár János ártó szellemét és mondatait a „hivatalból üldözendő” versenysportról mint a hazafiság, pontosabban az akkori pejoratív éllel a nacionalizmus térnyerésének lehetőségét magában hordozó mételyről. „A sportmozgalomban elkövetett hibák közül a legsúlyosabb, hogy a tömegsport rovására túl nagy súlyt helyeztek a minőségi sportra, s a minőségi sport eredményeinek elérése érdekében politikai és erkölcsi engedményeket tettek.” Hogy jobban érthessük, a magyar versenysport a Rákosi-rezsim alatt jelentős támogatást kapott, hogy sikereivel a kommunista világrend felsőbbrendűségét hirdethesse a kapitalizmussal szemben (s emellett a fájóan alacsony életszínvonalnál magasabbra vágyó sportolóknak különböző kiskapuk is nyíltak), Kádár viszont már inkább a szocialista internacionalizmusra leselkedő veszély forrását látta meg benne.

Mondhatjuk, két egymást követő diktátornak nem kell feltétlenül egyetértenie az élet minden kérdésében, ám amolyan mellékes hivatkozási alapként Kádár megemlítette a tömeg-, vagy mai tipizálással, a szabadidősportot is. A felfogásbeli különbség, változás a szóhasználatban tökéletesen tetten érhető, akkoriban csak a tömeg, a mennyiség számított, az fel sem tűnt, hogy ehhez nem ártana valóban szabadon eltölthető idő. Egyébként pedig semmilyen rendszerszerű és érdemi támogatást sem adtak a versenysport „ellenében” a rekreációs igényű sportra – bocs, e kifejezés a Kádár-érában még nem is létezett mifelénk, pedig épp ez lenne a lényeg –, a középszer uralmát hirdető egész gondolatmenet megmaradt a szavak szintjén.

Pedig mi a legfontosabb ezen a területen? Az infrastruktúra – pályák, csarnokok, kerékpárutak, rekortános futókörök, vízitelepek, s a sort még hosszan folytathatjuk –, valamint az emberek motivációjának megteremtése, illetve az életszínvonal megemelése olyan szintre, hogy pénzük is legyen a hobbijukra. Nem akarom elkiabálni, de mintha a XXI. század elejére végre nálunk is eljött volna ez az idő. Múlt vasárnap néhány kollégámmal főpróbát tartottunk a Velencei-tónál a májusi UltraBalaton váltófutásunk előtt, s a kellemes tavaszi meleg sokakat kicsábított a szabadba. Amíg gyűrtem a magam mintegy tizennyolc kilométerét (volt, aki többet, volt, aki kevesebbet), néztem a vízen a vitorlásokat, miközben rengeteg kerékpárossal, görkorcsolyázóval, futóval-kocogóval találkoztam. S bizony legyezgette a hiúságomat, amikor egy mellettem elguruló bajuszos biciklista bácsi, aki horgászni tekert le a partra, odaszólt nekem: „Na végre valaki tényleg fut…”

A dicséret szerezte jó érzés idővel elmúlt, s a táv vége felé, amikor tikkadni kezdtem, az tartotta bennem a lelket, hogy a céltól mintegy tíz percre felfedeztem egy épp kinyitó kerthelyiséges kocsmát. Hatalmas akaraterővel elsuhantam mellette a parkolóig, a kocsiból előszedtem a pénztárcámat, aztán visszafutottam, leültem és vettem két párás dobozú hideg sört (szolgálati közlemény, hogy természetesen nem én vezettem). Közgazdasági megfogalmazással élve olyan határhaszna volt az első kortyoknak, mint talán még soha életemben, magyarán nagyon csúszott. Ott üldögélve idéztem fel tíz-tizenöt éves, sőt, még régebbi emlékeimet Hamburgból, ahová Kovács „Kokó” István, Erdei „Madár” Zsolt vagy/és ifjabb Balzsay Károly esedékes profi bokszmeccseire jártam tudósítani. Tudni kell, hogy az északnémet kikötő Európa egyik „legzöldebb” nagyvárosa, tele parkokkal, fás-bokros területekkel, amelyek, ha visszagondolok, mindig tömve voltak: futók, rollerezők, kerékpárosok, az idősek a nordic walkingot űzték, a kis tavakat csónakok lepték el, mindenki sportolt, mozgott.

Nos, ez az emlék jött most vissza a Velencei-tó partján. Lehet, hogy a manapság is sokat emlegetett „sportnemzetből sportoló nemzet” szlogen valósággá vált? Az biztos, hogy miközben a sportot deklaráltan stratégiai ágazattá emelte a kormány, az emberek számára is fontos, pontosabban a korábbiaknál fontosabb lett egészségesen, aktívan élni. Ehhez pedig tudatosabban kell táplálkozni és többet kell mozogni, amire egyre inkább megvan a lehetőségünk. Minőségi futócipőt például már viszonylag baráti áron is lehet venni a neten vagy a sportáruházak leárazásaiban, a kerékpárutak hossza nagyságrendi növekedést mutat a rendszerváltás óta, a futókörök beton helyett rekortánná, a bitumenes focipályák műfüvesekké változtak, hogy a derekunk, az ízületeink is jobban bírják a strapát.
Nem akarom összetéveszteni a magyar életszínvonalat a némettel, Budapestet Hamburggal, de a tények makacs dolgok. A Nemzeti Sport 115 éves története során nyilván hangsúlyosan a versenysporttal foglalkozott, s ez vélhetőleg így is marad, hiszen az olvasóink alapvetően szurkolók, de hála istennek egyre inkább sportolóvá válnak. Legalábbis erre enged következtetni, hogy a visszajelzések alapján igen népszerűek a szabadidősporttal kapcsolatos kiadványaink, magazinjaink, mellékleteink. Ezek természetesen főképp szolgáltató jellegűek, mégis érdekesek lehetnek, hiszen egyre többen érezhetik úgy, hogy nekik, róluk szól. Kádár János a tömegsportot valami, jelen esetben a minőségi sport ellenében emlegette, határozta meg, s bizony sokan sok mindennel vannak így, néha még önmagukkal is. Pedig valamiért talán érdemesebb lenne tenni, például az egészségért, a testi-lelki harmóniáért, ami, pontosan tudjuk, kihatással van az élet egyéb területeire, teszem azt keringési gondokkal nagy eséllyel nem kerülök majd kórházba.

Számomra a sport, a sportolás alapvető szükséglet, de bevallom, ha eddig nem derült még ki, túlzás lenne az egészséges életmód bigott hívének titulálni: én vagyok rá az élő példa, hogy a mozgást össze lehet egyeztetni a „bűnözéssel”. Néha lecsúszik pár sör, egy-két fröccs, s szeretem a pacalt is, persze ritkán eszem reggelire. A már említett németországi profi bokszos túráinkon sportot űztünk belőle kollégáimmal, hogy akármeddig is tartott az „éjszakai műszak”, másnap korán mindenképpen elmentünk futni. Egyszer a szállodánkba visszatérve, izzadtan, csatakosan összetalálkoztunk Balzsay Karcsival, aki hátrahőkölt, mondván, berúgna a kipárolgásunktól, de láttuk a szemében az elismerést is.

Ezeknek a túráknak a magyar hivatásos ökölvívás aranykorával együtt örökre vége, de itthon is mindennap sportolok, futás, foci, fekvőtámasz, súlyzózás, amire épp időm adódik és kedvem szottyan. A feleségem szó szerint hasonló elvek mentén mozog, amiben nemrég diagnosztizált gerincsérve sem akadályozza meg, mert közel az Omszki-tó, s mellette az új rekortán, illetve a szabadtéri fitneszpark. Gyermekeink közül ketten kajakoznak, egy aerobikozik, s az elején még füstölögtem magamban, hogy ragaszkodnak a hajnali edzésekhez is, amelyekre természetesen nekem kell vinnem őket, de aztán rájöttem: sokkal inkább örülnöm kell, hogy ilyen elhivatottak, s inkább felkelek velük együtt. Nagy valószínűséggel nem lesz belőlük olimpiai bajnok, viszont sosem kell majd magyarázni nekik, mi a jó a sportban.

Messze jutottunk Kádártól, a verseny- és a szabadidősport egymás elleni „kijátszásától”, pedig viszonylag logikus, hogy egyikből táplálkozik a másik, s viszont. Minél többen sportolnak, annál többen választódhatnak ki, s válhatnak klasszissá, s minél jobb a minőségi sportunk, annál többen kaphatnak kedvet ahhoz, hogy ők is űzni kezdjék a maguk szintjén, a maguk örömére. A klasszisok pedig a többiekére is, szűkebb és tágabb környezetük, családjuk, nemzetük, hazájuk boldogságára, büszkeségére.

Ja persze, épp ettől tartott Kádár… Rettegtek a futballtól című írásában idézte meg Kádár János ártó szellemét és mondatait a „hivatalból üldözendő” versenysportról mint a hazafiság, pontosabban az akkori pejoratív éllel a nacionalizmus térnyerésének lehetőségét magában hordozó mételyről. „A sportmozgalomban elkövetett hibák közül a legsúlyosabb, hogy a tömegsport rovására túl nagy súlyt helyeztek a minőségi sportra, s a minőségi sport eredményeinek elérése érdekében politikai és erkölcsi engedményeket tettek.” Hogy jobban érthessük, a magyar versenysport a Rákosi-rezsim alatt jelentős támogatást kapott, hogy sikereivel a kommunista világrend felsőbbrendűségét hirdethesse a kapitalizmussal szemben (s emellett a fájóan alacsony életszínvonalnál magasabbra vágyó sportolóknak különböző kiskapuk is nyíltak), Kádár viszont már inkább a szocialista internacionalizmusra leselkedő veszély forrását látta meg benne.

Mondhatjuk, két egymást követő diktátornak nem kell feltétlenül egyetértenie az élet minden kérdésében, ám amolyan mellékes hivatkozási alapként Kádár megemlítette a tömeg-, vagy mai tipizálással, a szabadidősportot is. A felfogásbeli különbség, változás a szóhasználatban tökéletesen tetten érhető, akkoriban csak a tömeg, a mennyiség számított, az fel sem tűnt, hogy ehhez nem ártana valóban szabadon eltölthető idő. Egyébként pedig semmilyen rendszerszerű és érdemi támogatást sem adtak a versenysport „ellenében” a rekreációs igényű sportra – bocs, e kifejezés a Kádár-érában még nem is létezett mifelénk, pedig épp ez lenne a lényeg –, a középszer uralmát hirdető egész gondolatmenet megmaradt a szavak szintjén.

Pedig mi a legfontosabb ezen a területen? Az infrastruktúra – pályák, csarnokok, kerékpárutak, rekortános futókörök, vízitelepek, s a sort még hosszan folytathatjuk –, valamint az emberek motivációjának megteremtése, illetve az életszínvonal megemelése olyan szintre, hogy pénzük is legyen a hobbijukra. Nem akarom elkiabálni, de mintha a XXI. század elejére végre nálunk is eljött volna ez az idő. Múlt vasárnap néhány kollégámmal főpróbát tartottunk a Velencei-tónál a májusi UltraBalaton váltófutásunk előtt, s a kellemes tavaszi meleg sokakat kicsábított a szabadba. Amíg gyűrtem a magam mintegy tizennyolc kilométerét (volt, aki többet, volt, aki kevesebbet), néztem a vízen a vitorlásokat, miközben rengeteg kerékpárossal, görkorcsolyázóval, futóval-kocogóval találkoztam. S bizony legyezgette a hiúságomat, amikor egy mellettem elguruló bajuszos biciklista bácsi, aki horgászni tekert le a partra, odaszólt nekem: „Na végre valaki tényleg fut…”

A dicséret szerezte jó érzés idővel elmúlt, s a táv vége felé, amikor tikkadni kezdtem, az tartotta bennem a lelket, hogy a céltól mintegy tíz percre felfedeztem egy épp kinyitó kerthelyiséges kocsmát. Hatalmas akaraterővel elsuhantam mellette a parkolóig, a kocsiból előszedtem a pénztárcámat, aztán visszafutottam, leültem és vettem két párás dobozú hideg sört (szolgálati közlemény, hogy természetesen nem én vezettem). Közgazdasági megfogalmazással élve olyan határhaszna volt az első kortyoknak, mint talán még soha életemben, magyarán nagyon csúszott. Ott üldögélve idéztem fel tíz-tizenöt éves, sőt, még régebbi emlékeimet Hamburgból, ahová Kovács „Kokó” István, Erdei „Madár” Zsolt vagy/és ifjabb Balzsay Károly esedékes profi bokszmeccseire jártam tudósítani. Tudni kell, hogy az északnémet kikötő Európa egyik „legzöldebb” nagyvárosa, tele parkokkal, fás-bokros területekkel, amelyek, ha visszagondolok, mindig tömve voltak: futók, rollerezők, kerékpárosok, az idősek a nordic walkingot űzték, a kis tavakat csónakok lepték el, mindenki sportolt, mozgott.

Nos, ez az emlék jött most vissza a Velencei-tó partján. Lehet, hogy a manapság is sokat emlegetett „sportnemzetből sportoló nemzet” szlogen valósággá vált? Az biztos, hogy miközben a sportot deklaráltan stratégiai ágazattá emelte a kormány, az emberek számára is fontos, pontosabban a korábbiaknál fontosabb lett egészségesen, aktívan élni. Ehhez pedig tudatosabban kell táplálkozni és többet kell mozogni, amire egyre inkább megvan a lehetőségünk. Minőségi futócipőt például már viszonylag baráti áron is lehet venni a neten vagy a sportáruházak leárazásaiban, a kerékpárutak hossza nagyságrendi növekedést mutat a rendszerváltás óta, a futókörök beton helyett rekortánná, a bitumenes focipályák műfüvesekké változtak, hogy a derekunk, az ízületeink is jobban bírják a strapát.
Nem akarom összetéveszteni a magyar életszínvonalat a némettel, Budapestet Hamburggal, de a tények makacs dolgok. A Nemzeti Sport 115 éves története során nyilván hangsúlyosan a versenysporttal foglalkozott, s ez vélhetőleg így is marad, hiszen az olvasóink alapvetően szurkolók, de hála istennek egyre inkább sportolóvá válnak. Legalábbis erre enged következtetni, hogy a visszajelzések alapján igen népszerűek a szabadidősporttal kapcsolatos kiadványaink, magazinjaink, mellékleteink. Ezek természetesen főképp szolgáltató jellegűek, mégis érdekesek lehetnek, hiszen egyre többen érezhetik úgy, hogy nekik, róluk szól. Kádár János a tömegsportot valami, jelen esetben a minőségi sport ellenében emlegette, határozta meg, s bizony sokan sok mindennel vannak így, néha még önmagukkal is. Pedig valamiért talán érdemesebb lenne tenni, például az egészségért, a testi-lelki harmóniáért, ami, pontosan tudjuk, kihatással van az élet egyéb területeire, teszem azt keringési gondokkal nagy eséllyel nem kerülök majd kórházba.

Számomra a sport, a sportolás alapvető szükséglet, de bevallom, ha eddig nem derült még ki, túlzás lenne az egészséges életmód bigott hívének titulálni: én vagyok rá az élő példa, hogy a mozgást össze lehet egyeztetni a „bűnözéssel”. Néha lecsúszik pár sör, egy-két fröccs, s szeretem a pacalt is, persze ritkán eszem reggelire. A már említett németországi profi bokszos túráinkon sportot űztünk belőle kollégáimmal, hogy akármeddig is tartott az „éjszakai műszak”, másnap korán mindenképpen elmentünk futni. Egyszer a szállodánkba visszatérve, izzadtan, csatakosan összetalálkoztunk Balzsay Karcsival, aki hátrahőkölt, mondván, berúgna a kipárolgásunktól, de láttuk a szemében az elismerést is.

Ezeknek a túráknak a magyar hivatásos ökölvívás aranykorával együtt örökre vége, de itthon is mindennap sportolok, futás, foci, fekvőtámasz, súlyzózás, amire épp időm adódik és kedvem szottyan. A feleségem szó szerint hasonló elvek mentén mozog, amiben nemrég diagnosztizált gerincsérve sem akadályozza meg, mert közel az Omszki-tó, s mellette az új rekortán, illetve a szabadtéri fitneszpark. Gyermekeink közül ketten kajakoznak, egy aerobikozik, s az elején még füstölögtem magamban, hogy ragaszkodnak a hajnali edzésekhez is, amelyekre természetesen nekem kell vinnem őket, de aztán rájöttem: sokkal inkább örülnöm kell, hogy ilyen elhivatottak, s inkább felkelek velük együtt. Nagy valószínűséggel nem lesz belőlük olimpiai bajnok, viszont sosem kell majd magyarázni nekik, mi a jó a sportban.

Messze jutottunk Kádártól, a verseny- és a szabadidősport egymás elleni „kijátszásától”, pedig viszonylag logikus, hogy egyikből táplálkozik a másik, s viszont. Minél többen sportolnak, annál többen választódhatnak ki, s válhatnak klasszissá, s minél jobb a minőségi sportunk, annál többen kaphatnak kedvet ahhoz, hogy ők is űzni kezdjék a maguk szintjén, a maguk örömére. A klasszisok pedig a többiekére is, szűkebb és tágabb környezetük, családjuk, nemzetük, hazájuk boldogságára, büszkeségére.

Ja persze, épp ettől tartott Kádár…