Sportsikereket! – Deák Zsigmond publicisztikája

Múlt héten volt a harmincéves érettségi találkozóm, innen is látszik, hogy nem vagyok már mai gyerek, legfeljebb lélekben. Mindenesetre amikor mi, egykori osztálytársak körbenéztünk egymás között, örömmel konstatáltuk, hogy senki sem változott túl sokat, nem hízott meg, akár itthon maradt, akár valahol külföldön keresi a kenyerét (hárman skype-on jelentkeztek be Dubaiból, Írországból, illetve az új-mexikói Albuquerque-ből). Mi lehet a titok? – morfondíroztam, s a szerencsés géneken kívül nem reprezentatív közvélemény-kutatásom során arra jutottam, hogy a többség próbál vigyázni a vonalaira. Aktív élet, mozgás. Ez óriási változás, hiszen visszagondolva, a szüleink idejében még messze nem ez volt a példa. Apám hiába játszott fiatalon a kézilabda NB I-ben, rá húsz évre már elvétve rúgott-dobott nekem kapura, anyukám számára pedig elmondása szerint a gimnáziumi tornaszpartakiádok jelentették az utolsó „aktivitást”. S nem az ő hibájukból, egyszerűen akkoriban „nem illett” mozogni felnőttként.

Azt nem állítom, hogy teljes generációmnak, konkrétan a volt osztálytársaimnak a sport körül forog az életük, mint hivatásomból és habitusomból kifolyólag nekem. Ám egyrészt – mint írtam – az egy korosztállyal későbbi örvendetes trendnek megfelelően már mozognak valamit, másrészt igazán jólesett, hogy elismerték a teljesítményemet. Nyilván kevésbé az újságíróit (bár a fiúk közül néhányan olvassák a cikkeimet), hanem azt, hogy a Nemzeti Sport 12 tagú váltójának tagjaként néhány méter híján húsz kilométert futottam az Ultrabalatonon (UB), majd gyorsan felautóztam Pestre, hogy velük találkozhassak. Valóban így történt, még az eredeti szakaszomat is elcseréltem egy korábbira, hogy időben végezzek, ezzel mondjuk rosszabbul jártam, a Balatonfüred–Aszófő–Pécsely–Vászoly–Dörgicse távon tűző napon, aszfalton, árnyék nélkül, dimbes-dombos (inkább felfelé dombos…) északi parti terepen majd megszakadtam. Utólag rájöttem, rutintalan hosszútávfutóként nem tudok lassan haladni, tartalékolni az emelkedőkre, de sebaj, van még időm tapasztalatot szerezni…

Az egyik lábkörmöm bevérzett, a mellemet kidörzsölte a mez, de sem panaszkodni, sem büszkélkedni nem akarok, amikor mások jóval többet, akár 221 kilométert is futottak vagy kerékpároztak végig. Az én sportteljesítményem csak csepp volt a magyar tengerben, de legalább hozzátettem a magamét a közösségéhez, a feleségem és a kislányom pedig minden frissítőponton jelezte, hogy büszke rám és tartsak ki. Eközben a két nagyobbik gyerek a Dunán, illetve Szegeden, a Maty-éren kajakozott, ők sem a számítógép előtt punnyadva töltötték a szombatot. Szóval egyáltalán nem szégyen a futás, de hasznos, azért hazafelé kocsikázva minden egyes UB-indulót látva megjegyeztem, de jó, hogy én már túl vagyok rajta…

S hogy a teljesítmény mennyire relatív. A lányom egyik aerobikos sporttársának édesapja szintén ott volt az UB-n, csak épp a teljes távot teljesítette, nem a szűk tizedét, mint én. Másnap Nyíradonyban – mert ott rendezték az aerobik országos bajnokságot, hogy mindenki kivegye a részét a sportos hétvégéből – megkérdeztük a feleségét, mikor kapta el hites urát a „gépszíj”, azt mondta, két-három éve, s azóta szó szerint és átvitt értelemben sincs megállás. Hasonló Ferenczi István esete, a volt válogatott focista, a Vasas jelenlegi játékos-edzője először lefutott több mint negyven kilométert, aztán kocsiba vágta magát, hogy ott legyen csapata Ferencváros elleni NB I-es bajnokiján a Groupama Arénában, majd visszaautózott a Balatonra, s letudott még egy harmincast. Csinálja utána, aki tudja! Szüleink korában ilyesmit legfeljebb idősebb Schirilla Györgytől láthattunk, most meg ezrektől.

Az Ultrabalatonról, erről a nagyszerű megméretésről már bőven született cikk a Nemzeti Sportban, s bizonyára születik is majd, hiszen terveink szerint esztendőről esztendőre folytatjuk a részvételt a váltóinkkal. Most a személyesen megélt élmény mellett azért említettem, hogy jelezzem, a magányos sportnak tartott futás igazi közösségi kapoccsá is válhat, tetszőleges utcai futóversenyek résztvevői pontosan tudják, miről beszélek. Aztán akad, aki elmegy az extremitás irányába (lásd az említett apukát), ezáltal feszegetve saját korlátait és megvalósítva önmagát, aki meg nem, az „csak” kocog az egészségéért. Az érettségi találkozón egy németországi családorvosként dolgozó volt osztálytársnőm kérdezett meg, mint „szakértőt”, hogy hetente mennyi futás az ideális. Erre csak azt mondhattam, amennyi jólesik a delikvens testi-lelki állapotához, illetve céljaihoz mérve.

A lényeg tehát a sportszerű életmód, most persze nem a szó fair értelmében, hanem a mozgásgazdagságra utalva. Ennek némileg ellentmondva: az egy helyben ülő horgász is lehet sportos, ha visszadobja a kifogott halat (ők ugye a sporthorgászok), itt viszont a testi helyett/mellett a lelki rekreációs cél az elsődleges. Horgászt, futót, biciklistát elvétve látunk idegeskedni, s azt mondom, ha valaki stresszes, akkor irány a legközelebbi tó, kocogja vagy tekerje körbe, esetleg lógassa bele a kukacot, s mindjárt lenyugszik. Hasonlót ajánlok annak a kedves levélírónak, aki nemrég névtelenül – Anonymus – tisztelt meg nyomda- valamint egyéb, víz- és zománcfestéket sem tűrő irományával. Igazából máig nem tudom, mit akart azon kívül, hogy velem együtt Schmitt Pált gyalázta, pedig a sportolóból lett politikusok közül (róluk szólt az inkriminált február végi publicisztikám) nehezen hagyhattam volna ki az egykori olimpiai bajnokot és későbbi köztársasági elnököt. Hatalmas hiba lenne részemről a mosdatlan szájú zagyvaságból bármit is ide másolni – több olyan „idézet” szerepelt benne, amely legfeljebb írója hagymázas álmaiban létezett, az írásomban biztosan nem –, úgyis csak arra akartam utalni, az indulat rossz tanácsadó. A sport sem mentes tőle, belőlem is kijön néha az állat a focipályán vagy a nézőtéren, ha jogtalan gólt kap a válogatott, esetleg más sportágban csalnak a mieink ellen, ettől még inkább „kimozgom” magamból a feszültséget, mintsem hogy betokosodjon, s részemmé váljon a gyűlölet. A sport erre is jó módszer, tessék elhinni!

Manapság még csak nem is kell „valódi" levelet írni, az e-mail és a közösségi oldalak szinte vonzanak arra, hogy megosszuk másokkal vélt vagy valós igazunkat. Ha pedig ez másnak nem tetszik, hihetetlen könnyű összeveszni írásban. Jómagam immár csaknem három évtizede tartok jó barátságot volt katona- és egyetemi évfolyamtársaimmal, hiszen a seregben lakva ismertük meg egymást, aztán pedig együtt tanultunk és buliztunk hosszú ideig. Nyilván akad közöttük mindenféle náció, vidéki, pesti, fradista, újpesti, helyi lokálpatrióta, de a sporton még sohasem tudtunk összeveszni. Ellentétben a politikával, ezért is javasoltam néhány esztendeje, hogy közös levelezési oldalunkról száműzzük a politikai tartalmat, vagy jelezzük, ha ez következik, hogy aki nem akar, ne folyjon bele. Mindez nem jelenti a téma annulálását, mindössze azt, hogy ilyesmiről személyesen, sör mellett beszélünk, ha beszélünk. Ilyenkor nincs félreértés, nincs sértődés, sokkal inkább összekacsintás, nevetés, no meg koccintás a végén. Csak nem fogok összeveszni a kipróbált cimborámmal azért, mert az élet egy bizonyos szegmenséről más a véleménye, mint nekem!

Apropó, koccintás! Ha egy valami hiányzott életem első Ultrabalaton-futásából, akkor az, amikor váltónk befutójánál, valamikor vasárnap kora reggeli fél hatkor az ott lévő szerencsés kollégák a feladatukkal végezve lerúgták a futócipőt, avagy leugrottak a bicikli nyergéből 221 kilométer megtétele s nagyjából egy egész nap után, s az éppen nyitó büfében együtt bevágtak néhány korsó sört. Ha megengedik, a részvétel s az időm némi javítása mellett vagy inkább előtt nekem ez a fő célom a 2019-es versenyen. Annyi engedményt teszek, hogy a fröccs is megfelel, csak hideg legyen.