Sportstratégák – Deák Zsigmond publicisztikája

A görög eredetű stratéga szó azt jelenti: hadvezér, a hadvezetés kiemelkedő művésze (sztratosz: had, ago: vezet). Ebből kiindulva, s logikusan levezetve, a stratégia az a katonai tudományág, amely a csapatok hadműveleteinek előkészítésével foglalkozik, ám az évezredek során beszivárogva a hétköznapi életbe, átvitt értelmű, általános jelentéstartalmat is kapott: megtervezett cselekvéssorozat valami elérésére. Ha ez a valami a sporttal kapcsolatos, mindig felkapom a fejem, mert jómagam is „sporttal kapcsolatos” vagyok szakmámat és magánéletemet tekintve egyaránt. Ebből az alaphelyzetből kiindulva most több, egymással első látásra nem feltétlenül, de jobban belegondolva mégis összefüggő eset, történet következik arról, hogy az élet minden szintjén érdemes hatékony sportstratégiát kidolgozni.

Kezdjük a politika felől, de nem kell megijedni, csak annyit szeretnék szerényen jelezni, amit már korábban is megtettem, mert nincs okom titokban tartani: nekem tetszik, hogy a kormány a sportot 2013-ban stratégiai ágazattá nyilvánította. Hozzáteszem, ha más „színű” kormány tett volna hasonlót, az is tetszene, mert ez a döntés a szememben a klasszikus „mindegy, ki rúgja a gólt” kitétel igazsága. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy most a sport örve alatt tapsoljunk el milliárdokat, hanem azt, hogy ezt a népegészségügyi, oktatási, nemzetpolitikai és még egy sor szempontból kulcsfontosságú területet megéri ésszerűen támogatni. A hangsúly utóbbin van, jómagam például, amikor lehetőségem adódott, rendre megkérdeztem az éppen aktuális sportért felelős államtitkárt, hogyan ellenőrzik a tizenhat kiemelt sportágnak központi forrásból juttatandó pénz hasznosulását, s nem megfelelő visszacsatolások (például romló eredmények) esetén ki lehet-e kerülni a kedvezményezetti körből. Minden szempontból megnyugtató választ egyelőre nem kaptam, de türelmes vagyok, akár addig is ráérek, amíg az összes érintett sportág belefog az éremgyártásba és az utánpótlás szélesítésébe, hiszen így felvetésem okafogyottá válna.

Kinyilvánítani könnyű, tartalommal megtölteni (lásd a stratégiai tervezést) annál nehezebb. Ezért is örültem, amikor a minap vele készített interjúban Fürjes Balázs fejlesztési államtitkári és világversenyek megpályázásért felelős kormánybiztosi minőségében beszélt az utóbbi témáról, már konkrét elképzeléseket vázolva: „Megcélzunk majd új generációs sportágakat, mint a BMX, a gördeszka, a városi sportok, globálisan népszerű sportágakat, amelyek versenyeit rengetegen követik, mint a tenisz, a torna, az úszás vagy az atlétika, és a hagyományos magyar sikersportágak versenyeit.”

Ennél szélesebb paletta, ugye, nemigen létezik, s mindegyik szegmensnek megvan a létjogosultsága. A fiatalabb korosztály modern mozgásformáinak bekapcsolása a rendszerbe logikusan hangzik, a hungarikumnak számító sportágak kezét sem érdemes elengedni, mert akkor saját múltunkat tennénk zárójelbe, s ha mindenütt nem is, itthon azért ismertek és népszerűek (az öttusa Eb most ért véget, októberben jön a birkózó-vb, hogy csak az idei világversenyeket említsük). A „nagy” sportok kapcsán az vetődhet fel legfeljebb, képesek vagyunk-e ilyen kaliberű eseményeknek otthont adni, de a tavalyi vizes vb óta leszögezhetjük, igen, képesek vagyunk. Két év múlva a labdarúgó Európa-bajnokság négy mérkőzése lehet újabb bizonyíték, 2022-ben pedig a férfi kézilabda Eb a szlovákokkal karöltve. Előbbi kapcsán a teljes sikernek a részvétel hiánya szabhat gátat, azt meg a 2016-os franciaországi kontinensviadal óta tudjuk, mit jelent a legkisebb fénycsóvácska is a drukkereknek, az országnak. A kézisek épp a focistákat „pótolják”, ha kell, a nemrég Debrecenben lezajlott U20-as női vb olyan szakmai és népszerűségi diadalt hozott, hogy a nemzetközi szövetség korifeusainak is tátva maradt a szájuk. Folyamatosan telt házas csarnok és szurkolói zóna utánpótlás-viadalon: ilyen sem történt még soha a sportág históriájában!

A sport azonban nemcsak a közösségi, hanem az egyéni élmény csodáját is nyújtja annak, aki megpróbálkozik az űzésével. Teszem azt, ha belenézünk a tükörbe, nem feltétlenül egy tohonya testet kell látnunk. Ismertebb példa nincs is, mint Cristiano Ronaldo. A portugál futballidolt nehéz lenne álszerénységgel vádolni, többek között azért is néz ki úgy, ahogy, mert végtelenül hiú. Amikor azonban a Real Madridtól a Juventusba igazolva a torinói orvosi vizsgálaton kiderült, hogy 33 évesen jobb eredményeket produkál, mint egy átlagos 20 éves profi sportoló (testének mindössze hét százaléka zsír, viszont ötven százaléka színtiszta izom), csak arra tudtam gondolni: le a kalappal előtte! Ja, és nem testépítő, hanem labdarúgó… Gary Lineker, az angolok korábbi csatárklasszisa 57 évesen golfozik és rendszeresen jár edzőterembe. „Hetente háromszor tréningezek, súlyzós és állóképességi gyakorlatokat csinálok személyi edző segítségével – mondta a manapság szakkommentátorként ténykedő volt futballista, aki szerint sok középkorú férfi és nő beletörődik az öregedésbe és abba, hogy a teste változik. – Sajnos az emberek néha feladják. Sokan depresszióba esnek, ahogy telnek az évek. Úgy gondolom, itt az idő, hogy egy kicsit még keményebben nyomjuk. A tested és az agyad is hálás lesz azért, ha sportolsz. Növeled az esélyeidet egy egészségesebb életre.”

Egy trauma feldolgozására, amolyan sokkterápiára szintén tökéletesen alkalmas a sport. Az LGT zenekar két éve elhunyt tagja, Somló Tamás özvegye, Keszthelyi Gyöngyvér például így fogalmazott nemrég: „A sport mindenben segít nekem, a gyász feldolgozásában is.” Ő például fut, de természetesen egyénre lehet és kell szabni a sportágakat, illetve azok intenzitását. Itt van például a természetjárás, avagy túrázás, amely nem csupán élettanilag az egyik legjobb mozgásforma, hanem lelkileg is rengeteget ad. Ahogy a csupasport.hu honlapon olvastam, általában a természet lassúságát és szépséget már jobban értékelni tudó középkorúak „kattannak” rá, de cserébe kíméletesen terheli a szervezetet, s gátolja az öregedés folyamatait. Ez is stratégia a javából!

Cseh II László, a harmincas évek magyar futballjának népszerű Matyija, amikor bohém, egészségtelen életmódja miatt bírálták, azt mondta: „Majd írjátok rá a fejfámra: Élt harminc évig, de jól!” Negyven évig élt, a vége felé különösen rosszul, éppen ezért tréfásnak szánt megjegyzését, illetve földi léte mindkét végén égetett gyertyáját nem sorolnám a megtervezett cselekvéssorozatok, stratégiák közé. Ettől függetlenül még távol állok attól a véleménytől, hogy minden egyes lépésünket meg kellene terveznünk, a spontaneitás az élet egyik sója. Azt viszont vallom, hogy az „okos” sport a lelkünket és a testünket egyaránt edzi, javítja az életminőségünket, ha tudunk vele mit kezdeni. Világhírű Nobel-díjas tudósunk, Szent-Györgyi Albert ezt sokkal szebben, egyszerűen, mégis kifejezően fogalmazta meg: „A sport a test útján nyitja meg a lelket.”

Éppen ezért bizonyos szempontból a magunk mikroszintjén is stratégiai ágazattá kellene tennünk, ráadásul ez nem zárja ki, hogy más is az legyen: családalapítás, karrier-építés, zene (hallgatva, művelve), egyéb művészetek. Mert a jóból nem mindig árt meg a sok.