Gumós zápfog – Malonyai Péter publicisztikája

Ahogy haladunk előre az időben és vele párhuzamosan a tudományban, egyre inkább kiderül, hogy gyakran apróságok döntenek a sportban sikerről és kudarcról. Ez teljesen rendben van, csak éppen abban nem vagyok biztos, hogy esetenként fehéren-feketén kideríthető, mi volt az a plusz, ami nélkülözhetetlen volt vagy éppen hiányzott.

Gyarló, a hétköznapi örömöket a legkevésbé sem elutasító ember lévén, legnagyobb ámulattal az evést figyelem. Pontosabban a táplálkozást, mert mostanság – mint hallottam – a sportelit legjobbjai csak a szó fizikai értelmében (rágás, nyelés, emésztés) esznek, egyébként pedig táplálkoznak. Ráadásul csak kevéssé bízva a természet, a test erejében, még ki is egészítik a táplálkozásukat, lásd még, mekkora hatalomra és üzleti haszonra tesznek szert az e célra szakosodott vállalkozások.

Bevallom, hiába vagyok, ha nem is híve, de nagy tisztelője az önmegtartóztatásnak, érzek valami mesterségeset abban, amikor a felkészülés során fehérje-, zsír-, szénhidrátarányok, nyomelemek veszik át a hatalmat. Készséggel elismerem, nem véletlen, hogy nemcsak létezik tudománya a táplálkozásnak, még hangzatos elnevezése is létezik: dietetika.

Tamáskodásom oka, hogy én még abban a világban nőttem föl, amikor olyan közhelyekkel szolgáltak a felnőttek, hogy „Az a tiéd, amit megeszel”, meg hogy „Amit megettél, azt senki sem veszi el tőled”. Kétségtelen, az engem (is) okító generáció olyan történelmi kataklizmákat (például világháborúk) élt túl, aminek következtében valódi érték lett náluk, ha egyáltalán volt mit enniük.

Aligha meglepő, hogy a második világháború utáni első olimpiára (1948, London) készülő magyar sportolók a tatai edzőtábor talán legnagyobb nyereségének tartották, hogy nem csupán volt mit enniük, hanem a választékkal sem volt baj. A tábor lakói naponta 7300 kalóriához jutnak hozzá – adta hírül lelkesen a Népsport, idézem is: „A munkások általában 2500–3500 kalóriát fogyasztanak, a nehéz testi munkások körülbelül 5000-et. Az olimpiások étkezését csak a zsákhordók, a kazánkovácsok és a favágók közelítik meg, akiknek 7000 kalóriára van szükségük.” És hogy mennyire ki voltak éhezve a sportolók is, arra példa, hogy az egyik birkózó azért kapott gyomorrontást, mert a táborba érkezése után „bekapott” tíz deka vajat – kenyér nélkül. Arra, hogy mekkora jelentősége volt akkor az evésnek, jellemző a magyar sport első embere, Hegyi Gyula érvelése a Népstadion felépítése mellett. Amikor 1947 szeptemberében, a magyar–osztrák futballmeccs (5:2) közben két lelátórész is leszakadt a túlzsúfolt (37 ezer néző) régi Fradi-pályán, felvetette, hogy kell a népnek egy nagy stadion. Nemcsak a futball iránti hatalmas érdeklődés miatt, hanem azért is, mert a háború után két esztendővel már van mit enniük az embereknek, ezért egyre kövérebbek.

Nem mindennapi indok, de hatásos.

Egyébként korábban is voltak törekvések a táplálkozás, azaz akkor még evés kiegészítésére. A magyar profi futball hőskorában (1926–1944) számtalan nagy meccs tudósításában szerepel, hogy mit vesznek magukhoz a játékosok a szünetben. A legáltalánosabb a citrom, a feketekávé és a szőlőcukor volt, de Dietz doktor világbajnoki ezüstérmes válogatottjánál visszatérően lennie kellett az öltözőben krumplicukornak. Ha nem tudnák, mi ez, újra idézek: „A burgonya hidrolízisével, azaz a keményítő (összetett cukor) lebontásával lehet előállítani. Ezt a folyamatot ipari méretekben rendszerint a keményítő híg savval, nyomás alatt történő főzésével érik el. Az így nyert oldat bepárlásával kapják a lehűtés után a kristályosan megdermedt terméket, a krumplicukrot.” Hogy ez egészséges vagy sem, döntsék el a dietetikusok, engem kissé riaszt a „híg sav”, de lehet, hogy ez a leghasznosabb összetevő.

Egyébként a legújabb kor klasszisai között is akad, aki nem táplálkozik, hanem eszik, ráadásul aligha figyelve a tudományosan igazolt arányokra. Michael Phelps, a csodaúszó (2004 és 2016 között 23 olimpiai bajnoki cím) a londoni olimpia (2012) előtt beszélt arról, hogy mit és mennyit eszik egy-egy nap. Nos, napi kalóriabevitele 12 ezer (61 százalékkal több, mint a mi 1948-as tatai átlagunk), a menü pedig enyhén szólva is meghökkentő. Reggeli: három sült tojásos szendvics, három csokoládés palacsinta, omlett öt tojásból, három péksütemény, egy tál kukoricakása. Ebéd: fél kilogramm főtt tészta, két sonkás-sajtos-majonézes szendvics, több liter energiaital. Vacsora: fél kilogramm főtt tészta, egy egész pizza, energiaital.

Szép, mi?

Mielőtt bárki is arra gondolna, hogy Phelps polgárpukkasztóként nyilatkozott, jó tudni, hogy személyi edzője, Jenny Dawes teljesen rendjén valónak tartotta az étrendet. Hosszasan érvel, ám nekünk elég annyi, a férfi úszóknak általában napi 6000 kalória is elegendő energiát jelent, de „Phelps olimpiai szinten sportol, és olyan keményen edz mindennap, hogy képes ennek a dupláját is ledolgozni”. Huszonhárom arany után aligha kell bizonygatni az „olimpiai szintet”.

Phelpset nem azért hoztam elő, hogy amennyire csak lehet, felmentsem magam az étkezési szokásaim miatt, az ok más: mellőzendő az általánosítás, ahány ember, annyiféle, nincs mindenkire érvényes recept, hogy milyen étrend a legalkalmasabb arra, hogy a sportoló kihozza magából a maximumot, de legalábbis a lehető legtöbbet.

Nem vagyok abban biztos, hogy az élsportba szólított szakemberek mindegyike megteszi, hogy személyekre bontsa le a szükséges evés-ivást. Futballban például, ahol már az sem általános, hogy kortól, izomzattól, egészségi állapottól függően dolgozzanak a játékosok, ne végezze mindenki ugyanazokat a gyakorlatokat. Ezek után aligha várható, hogy éppen a tálalásnál figyeljenek az egyénre – ha úgy tetszik, az egészségre.

S ha már futball… A nyolcvanas években volt alkalmam együtt utazni Győrbe a Fradi-labdarúgókkal, így tanúja lehettem, mit esznek a játékosok néhány órával a meccs előtt. Nos, a magyar háztartásokban megszokott „húsleves-rántott hús-sült krumpli” menü ment, a fiúk többsége fogyasztott egy-két-három szelet kenyeret is. És persze néhány kólát, mert nyár volt, nagy meleg. És idénynyitó meccs, amelyet egyébként a vendégcsapat 5–4-re megnyert, pazar játékkal. Teli hassal, amiről még nekem, az amatőrök amatőrjének is számtalanszor elmondták otthon, amikor ebéd után azonnal rohantam a rétre focizni, hogy nem egészséges.

Biztosan.

Az akkori Fradi-futballistáknak sem volt az, de ezt szokták meg, ezt szerették. Függetlenül attól, mit mondott, tanácsolt a tudomány. Amelynek szerintem most is feladata felkutatni az evéselőzményeket, mert egy dolog, hogy mi a hasznos általában, és egy másik, hogy mi a jó – egy-egy embernek.

Hogy saját példával éljek, néhány évtizede beleestem az úgynevezett vércsoportdiéta csapdájába. Kiderült, hogy a legnehezebb hús, amit ehetek, a tengeri hal, egyébként pedig szinte éjjel-nappal tofut kellene fogyasztanom. Ami – ennek most is utána kellett néznem – nem más, mint szójatúró. Isten bocsássa meg, de se testem, se lelkem nem kívánta, kívánja. Ennél fontosabb, hogy mire kiderült ez a vércsoportizé, már éltem néhány évtizedet, s ettem-ittam, mint akárki más, nem is keveset. A szervezetem, úgy tetszik, fittyet hányt a tudományra, de legalábbis alkalmazkodott a helyzethez. Mi több, a sportolásomban sem okozott fennakadást a tofuhiány, a mindennapi mozgás mellett akkoriban futottam a legjobb időmet maratonin.

Mondhatják a kalóriaguruk, hogy az általuk helyesnek tartott étrenddel még jobb lehettem volna, de nekem úgy is jó volt, és jó mindmáig. Készséggel megemelem a kalapom a dietetika világüzletté váló tudománya előtt, még az igazságát sem vitatom, de – uram bocsá’! – leragadtam annál, amit még kisgyerekként tanultam a biológiaórán: gumós zápfogunk van, tehát mindenevők vagyunk.

Ehhez tartom magam, megengedem: kényelmes vagyok.

Az is emberi tulajdonság.