Hodori mosolya – Malonyai Péter publicisztikája

A visszaszámolást befejeztük – rögzíti a Népsport vezércikke 1988. szeptember 17-én, a XXIV. nyári játékokat köszöntve.

Mi tagadás, meglehetősen hosszan kellett számolni a napokat a (szinte) teljes olimpiához, hiszen ezt megelőzően 1972-ben volt teljes a család. München előtt még ismeretlen politikai fegyver volt az olimpia bojkottja, Montrealban (1976) 22 afrikai ország tolta el magától az öt karikát, Moszkvában (1980) az Egyesült Államok vezényelt távolmaradást, Los Angelesben (1984) a Szovjetunió, Szöulban így már nem volt hangja, hogy Etiópia, Kuba és Nicaragua kimaradt a jóból.

Százötvenkilenc országhoz mérten ők hárman magától értetődően soroltattak az elenyésző kisebbséghez, már csak azért is, mert a viharos esztendők után marketingszempontból is hangoztatni illett „az olimpiai mozgalom újrateremtett egységét”. Szükség volt rá gazdasági szempontból is, hiszen az 1984-es játékok, úgymond, vitaminhányosan is nyereségesek voltak (223 millió dolláros haszon, 30 főszponzor). Nos, Szöul is megállta a helyét, hiszen 300 millió dollár többlettel zárt, a támogatók (élen a „gyökeres” üdítőcéggel, és a „bucis fasírt” önmagát megkoronázó királyával) pedig szinte megegyeztek a Los Angeles-ivel, ami nem meglepő, lévén Dél-Korea amerikai érdekszféra.

A harminc esztendővel ezelőtti játékok tükrözték, hol tart a világ. Nálunk viszont meglehetősen vegyes volt a kép, a rendszerváltozást megelőzően talán érthetően. Valamivel több mint egy esztendővel a harmadik magyar köztársaság kikiáltása előtt a megfogalmazás még a régi volt, hiszen a Népsport-vezércikk szerint „a legfőbb cél tehát a sport által hozzájárulni a békéhez, egy jobb világ megteremtéséhez”, arról nem beszélve, hogy „a felkészülés során nagyon jó érzés volt élvezni a társadalom megbecsülését, a párt és a kormány folyamatos gondoskodását, támogatását”. A fordulatok évszám nélkül megállták volna a helyüket a korábbi négy évtized bármelyik olimpiája előtt, de már nem voltak többek szavaknál.

Köszönhetően annak is, hogy 1988 szeptemberében Magyarország különleges becsben állt Dél-Koreában. Nem véletlenül. A játékok szeptember 17-i megnyitása előtt egy nappal hozták nyilvánosságra, hogy „Szöul szorgalmazza a magyar–dél-koreai gazdasági együttműködés fejlesztését”, elsőként a szocialista országok közül. Hogy kaptunk-e erre felhatalmazást Gorbacsov főtitkártól és a moszkvai felső vezetőségtől, nem tudható, mindenesetre feltűnő lépés volt. A magyar diplomácia kitérő választ adott a kérdésre, hogy szándékosan időzítették-e a bejelentést a megnyitó előestéjére, érve szerint „ez a lépés az olimpia nélkül is kiváltaná a világ közvéleményének figyelmét”. Ugyanakkor – és ez árulkodó – „kétségtelen, hogy viszonyaink normalizálása jól illeszkedik az olimpia eszméjéhez”.

Hogy pontosan elhelyezzük a lépést a világpolitikában, érdemes idézni a Népszabadság aznapi hírét, amely szerint „a Szovjetunió két köztársaságának, Ukrajnának és Moldáviának területén, illetve a Fekete-tengeren törzsvezetési hadgyakorlat kezdődött. Az Ősz ’88 elnevezésű gyakorlat parancsnoka Dmitrij Jazov hadseregtábornok, a Szovjetunió honvédelmi minisztere”.

A lényeg, hogy roppant népszerűek voltunk Szöulban az olimpia napjaiban. Még a taxisofőrök arca is felderült, amikor magyarok szálltak be az autójukba, más kérdés, hogy nem mindig találtak oda a megadott címre. Civilben ugyanis legfeljebb utasként kerültek kapcsolatba a bérautózással, önkéntesként igyekeztek hozzátenni valamit a nagy eseményhez, ahogy még sok-sok ezren, hasonló lelkesedéssel és hozzáértéssel. Csak a biztonságiak voltak fegyelmezettek és szakszerűek, egy kimutatás szerint egy-egy résztvevőre legalább négy őrző-védő jutott. De ők is a szebbik arcukat mutatták, mosolyogva túrták szét a táskákat, hátizsákokat, nyomták ki a fogkrémet a tubusokból, a borotvahabot a flakonokból. A városi kapitány büszkén jelentette be, hogy tanfolyamon(!) tanították meg nevetni a rendőröket, minden eszközt bevetettek, hogy a vendégek elégedetten, szép emlékekkel távozzanak. Aligha véletlen, hogy a játékok kabalafigurája, Hodori valamennyi sportági megjelenésében vigyorog – ritka az ilyen barátságos tigris.

Ami bennünket illet, igazán jókedvűen gondolhatunk vissza Szöulra. Münchenben hat, Montrealban négy, Moszkvában hét aranyérme volt Magyarországnak, Szöulban 11. A bajnoki címek számát tekintve, (sport)történelmünk második legsikeresebb olimpiai szereplését ünnepelhettük 1988-ban, Helsinki (1952:16 arany) akkor is, azóta is túlszárnyalhatatlannak tetszik, így valóban kimagasló a diadal.

Mintha nyomás alól szabadult volna fel a magyar sport, fellélegzett valamennyi versenyző, hogy végre teljes olimpián vehet részt, végre csak a küzdelem a fontos, az, hogy megmutassák, mire képesek. Amihez az is kellett, hogy a Népsport vezércikkben kötelezően emlegetett „társadalmi megbecsülés”, a „párt és a kormány folyamatos gondoskodása” nem nagygyűlések szervezésében, rendszerhű nyilatkozatok kikényszerítésében öltött testet, hanem valódi segítségben. Emlékszem, a nagy esélyesnek tartott, és végül két aranyat szerző öttusázók kapitánya, Török Ferenc az olimpia előtt arról beszélt, ha bejelenti, hogy a sikerhez arra van szükség, hogy piros cipőfűzőben fussanak a fiúk, másnap két zsákkal érkezett volna meg a szállítmány a tatai edzőtáborba.

Martinek János és vele csapatban Fábián László, valamint Mizsér Attila rászolgált (volna) a piros cipőfűzőre is, hiszen ezt megelőzően húsz esztendővel korábban (1968) volt öttusaranyunk csapatban, egyéniben pedig 16 éve (1972: Balczó), s kajakban is húsz esztendő elteltével lettek bajnokaink (Gyulay Zsolt és a négyes: Gyulay, Csipes Ferenc, Hódosi Sándor, Ábrahám Attila). Kardcsapatunk (Bujdosó Imre, Csongrádi László, Gedővári Imre, Nébald György, Szabó Bence) Róma (1960) óta nem került az élre, az úszók pedig (Darnyi Tamás kétszer, Egerszegi Krisztina, Szabó József) négy arannyal beállították a sportág helsinki eredményét.

Mindez azért (is) érdekes, mert nem sokan vártak kimagasló szereplést a magyar küldöttségtől. A hivatalos, sporthivatali állásfoglalás 18–20 érmet, benne négy-öt aranyat várt, a pontversenyben pedig az első tíz hely egyikét. Aztán a 11 arany mellett hat-hat ezüstünk és bronzunk lett (23 érem), a nemzetek sorrendjében pedig a 6. helyen zártunk. A 23 érmet 188 sportolóval kilenc sportágban értük el, összesen 20 sportágban volt indulónk.

Azért persze nem úsztuk meg botrány(ok) nélkül a mosolygós olimpiát sem, csak már nem a politika volt a főszerepben, hanem – természetesen, mondom ma – a dopping. A százas sprinter Ben Johnson esete azóta is téma, a súlyemelő Csengeri Kálmáné és Szanyi Andoré már itthon is csak alig-alig, hiszen tudják, új idők, új esetek. Mindenesetre a látszat akkor is fontos volt, ennek jegyében tett közzé közös állásfoglalást a zárónapon Marat Gramov, a szovjet és Robert Helmick, az amerikai olimpiai bizottság elnöke. Kinyilvánították szándékukat, hogy a sport világából gyökeresen száműzik a doppingszereket.

A szándék azóta is létezik, mit mondjak, kint vagyunk vele a vízből.

Az itthoni fogadtatás meglepetése volt, hogy hiányoztak a politikai megszólalások. Még azoknál is, akiknek hivatali kötelességük lett volna. A pártban az elsők közé tartozó Berecz János nyilatkozatából is legfeljebb áthallásokkal vehető ki politikai szándék, neki az a szöuli napok tanulsága, „…hogy legyen önbizalmunk. Annyira nem tudunk megbotlani, hogy ne tudnánk újra felállni. Másrészt kell egy kis magabiztosság: ha akarjuk, meg tudjuk csinálni”. Kollégája, Pozsgay Imre sem jön elő a korábbi olimpiák után megszokott lózungokkal, egyszerűen csak örül annak, hogy „ami történt Szöulban, egy távoli országban, az kiemelt bennünket a mindennapokból, mássá tett bennünket”.

Talán azért is, mert Hodori mosolya őszinte volt.